2.32.

Jaj, bizony, ha valaki a nyakamba ugrik az emeletről, se lehettem volna jobban meglepve. Mert hogy ez a rejtély kulcsa, s mindené: a misztériumoké és szenvedélyes odaadásé, hogy Kodor egy tündért tart az üzleteihez… S méghozzá egy ilyen gyönyörű tündért?

Mert ki tud akkor nemet mondani neki? Ha onnan jön az ember ide?

S nem ő volt az, aki most ideküldött? Hogy menjek azonnal, szórakoztassam a barátját… S nem a Brightonban is hasonló szerepe volt? Nem ott is azért volt, hogy hangulatokat okozzon, s a kétkedő szíveket megnyerje Kodornak?

De aztán jót nevettem a dolgon.

– Még jobb is így – gondoltam magamban –, egy kis megnyugvás legalább, hogy mégse voltam hát akkora csábító.

Viszont az ember mégiscsak be van ilyenkor áztatva kicsit. Mintha egy fazék vízben ülnék, mozdulni sem akartam. Mert azért nem volt jó nekem az sem, hogy Mrs. Cobbet ilyen. Egy igazi felhajtó. Ezt puha nagymamának nevezik egyes kikötőkben – még ez is eszembe jutott.

Csak most hogy visszatáncolni ebből az ostobaságból? Fölényt kellett mutatni mindenesetre.

– És nem fognak ezek ebbe tönkremenni? – kérdeztem előbb. Csakhogy ennek finom füle volt ám. Felkapta rögtön a fejét.

– Már mért ne mehetnének? – kérdezi vidáman. S máris egy kis parafrázist csinált ekörül. Szokása szerint. Nyilván tájékozódni akart. – Már mért ne lehetne tönkremenni? Eredeti kérdés. Énnekem nem lehet talán? Engem kímélne valaki?

– Aki keménybe harap, beletörhet a foga, aki szereti a hasznot, tűrni kell neki a kárt. Mi ebben a baj? – kérdezi pimaszul.

Még mindig tréfásan kezeltem a dolgot.

– No nézd csak, édes öregem, ne nézz már akkora szamárnak. Nem jön ki ebből egy kis hamistanúzás is a végén? Ha nagyon akarja valaki. – Hamistanúzás? – kérdezi tűnődve.

– No igen, igen. Minthogy az talán mégsem egészen úgy igaz, hogy én bármit is bizonyítani tudnék. Nem figyeltem én oda rátok, te magad is jól tudod azt. Én a hölgyekkel szórakoztam és ettem. S akkor már nem is tudhatom olyan biztosan, létrejött-e ott egyáltalában valami. Mit gondolsz? – néztem a szemébe.

– Nem is olyan biztos, igazad van – mondta Kodor. – Ahogy veszi az ember. Semmi se biztos – ismételte szórakozottan. Majd csodálatos mozdulatot tett a szájával. Rendkívüli finomat.

– Hát baj az, ha valami nem biztos? – kérdezi hirtelenül. De mint a tolvajok, igazán titkosan és sebesen.

– Nem kell olyan hajszálfinoman venni – teszi hozzá utolérhetetlen mosolyok közt. Mondom, leheletnyi finom volt az egész. Mintha valami titokzatos tanokról libbentette volna fel a fátylat, nem is ő, hanem a szél. De csak egy pillanatig.

Mert aztán handabandázni kezdett, lármázni, csapott egy kis zenebonát.

– És ez csak most jut eszedbe? – kérdezi vidáman. Egyszerre megjött a szava.

– De különben is, kért ő tőlem valamit? Ez érdekes. Nem én magam ajánlkoztam, hogy elmegyek neki tanúnak?

– Különben is, van már neked állásod? – kérdezi hirtelenül. Kicsi híja, hogy a fejéhez nem vágtam valamit.

– Hallod-e – mondtam én – , ez már szemtelenség. – És felállottam a helyemről.

– No, mert úgy összetéped azt a kis papirost – mondta Kodor. – Nem kellenek neki a részvények – beszélt a levegőbe valakihez. – No, nézd csak – fordultam ekkor oda, és nem tagadom, meg is

fogtam a karját. – Nincs állásom, csakugyan nincs. És te még a szemetjeidbe akarsz belerángatni egy állásnélküli embert? Hagyta karját a kezemben, nem is sziszegett. Pedig jól megszorítottam.

– Shut up – mondta –, fogd a pofád. Hát te mi vagy? – kérdezi hamar – egy szűzlány vagy valami titkos ritter? – Most már nagyon gyorsan beszélt, szinte hadart. – Különben is: mit csinálsz akkora zenét? Mondd, hogy nem akarom. Egyszerű a dolog: – mondd, nem akarom. – S a szabad kezével már nyúlt is a telefon után, mert szólt éppen a telefon.

– Halló, Lotty – azt mondja –, itt van nálam ez a Jakab. Igen, itt van a másik szobában. – Hogy ezt mért mondta, ma se tudom. De még azt is hozzátette, hogy ő már nincs is az ágyban – ennek se tudom az értelmét. Aztán megint rólam. A következőket adta elő:

– Hogy ő nem is tudta eddig, milyen ostoba ember vagyok én. S mondhatom, én már ettől is kezdtem kicsit jobban érezni magam. – Nem bírok én evvel a marhával – mondta megint. – Ezért is

akartam, hogy maga is ott legyen, mikor munkába veszem… – Így, evvel a szóval, hogy munkába veszi a fejemet.

– Hogy a maga édessége is hasson a szívére, a maga édes jelenléte, maga tündér. (S ezt már persze felette gúnyosan.) – Minthogy maga tetszik is neki, szívecském, ha nem tudná, maga kis angyal.

– Igen, igen, vettem észre, no ne beszéljen, egy ilyen buta embernél ne vegyem észre?

– Hogy pedig miről tárgyalunk, ahhoz semmi köze – mondta hirtelen, rendkívül gorombán. Majd így folytatta:

– Mert maga egy lady is, meg egy angyal is, vegye csak tudomásul. És hogy én mi vagyok? Egy fakír – közölte látszólag minden átmenet nélkül –, igen, az vagyok, ha tudni akarja, fakír, rajtam fát is vághatnak, csak nem mindig, édes aranyom. Mert néha megvadulok ám, becsületemre. – S evvel röhögött, és letette a kagylót.

*