1.13.

Megjegyzem, a feleségem alacsony termetű személy volt, apró figura, s én ezt is szerettem benne, hogy néha azon kaptam rajta magam még szolgálat közben is, hogy erre gondolok, hogy ő milyen kicsi. Hogy ezen nevetek. Ha akarom, itt táncoltatom a tenyeremen.

S gyakran jut eszembe egy erre vonatkozó jelenet is. Illetve nem is jelenet, egy megjegyzés az egész, amelyet egy andalúziai tett reánk. Spanyolországban történt, kocsin mentünk valahova (ez még házasságunk elején volt, lejött egyszer elém, mikor arra vitt az utam), s fel voltunk tartóztatva, mert körmenet volt a városban, zászlós, virágos, tömjénfüstös körmenet – s a fickó ott állt fekete kalapjával, virágos mellényével a kocsi előtt, és minket nézett. Majd felfalt a szemével.

– Mit csinál ez a marha nagy ember evvel a kis nővel? – kérdezi a társától. – Összetördösi? – Ezt kérdezte a bitang a szent körmenetben, és nevetett.

S látni kellett volna, hogy felvidult ezen a feleségem.

– Ó, a szemtelenek, hallod, mit mond ez a kölök? – S szinte fellángolt tőle, s a szemében megjelent valami… Talán annak a kifejezése, amit csakis ő tud. – Ó, a szemtelenek – mondta még utóbb is, forró arcát odaszorítva a kezemhez. Aztán elpirulva: – Azt senki se tudja, hogy te milyen vagy. Csakis én. –

S ez az, amiről szólni akarok. Mert, hogy nem volt akkor közönyös irántam, ebben biztos vagyok. Érzi azt az ember. Sőt, éppen ezt a jelenetet: a szeme villanását s az arca forróságát szoktam én magam elé idézni, valahányszor rámjött a kételkedés, hogy egyáltalában van-e a képzeletében érdeklődés a személyem iránt.

És most erre is gondoltam. Ezért is nem szóltam semmit, akármilyen boldogtalannak látszott, mikor benyitott hozzám a köpenyében. Semmit se kérdeztem, nem néztem a szemébe, s nem kutattam a titkai után. De más okból sem. A nagy leszámolásokat én sohase szerettem, sem a végleges nyilatkozatokat.

– Ha akarod, még őszintébb leszek – mondta nekem egyszer egy hevesvérű társam a tanfolyamon. S én már akkor is ezt feleltem neki: – Szükségtelen. Olyan nagyon őszinték mi ne legyünk egymáshoz. És ma is ezt vallom. Mert mi a vége? Minthogy egyik se tud a másik igazával mit csinálni, ki-ki a magáét hangoztatja tovább, s így haladnak párhuzamosan a semmi felé.

S ez még a kisebbik baj. Mert közben hamar el is hangzik a szó… S vannak szavak, amelyek végzetesek, tudjuk, s amellett még csak nem is igazak. Vagy nem egészen. Mert mihelyt kiszalad a száján, hogy nem szeret, vagy ilyesmi, hogy nem tud velem élni – minden eldőlt, mert visszavonhatja-e másnap? Vagyis formákon múlik az élet. – Gyűlölöm – lehet ebben is igazság. Viszont, mihelyt elfogadom a granadai éjszakákat tanulságul, akkor már nemcsak ennyiből állunk. S akkor óvatosnak lenni mégiscsak érdemes.

Különben is, kik azok, akik történetesen egymáshoz valók, ki mutat nékem ily boldogokat? Az embernek sokat kell tudni elviselni, mindig és mindenütt a világon, ez az igazság.

Inkább hallgattam tehát. Úgy viselkedtem, hogy szólnia se kelljen. Inkább arra törekedtem, hogy elcsöndesítsem, mintsem felzaklassam. – Az ember nyakában lakik a boldogtalanság – szokták mondani az öreg matrózok a hajókon, s ha valaki köztük megzavarodik, nekiesnek a nyakizmainak. Így én is. Mert a beteg lélekre nagyszerűen lehet ám hatni holmi apró praktikákkal, eszenciákkal, az izmok felfrissítésével, s különösen a nyakizmoknak fontos ebben a szerepe, igazuk van a matrózoknak.

S egy kicsit persze elkezdett sírni. De azért el is mosolyodott. S tudjuk, az ilyesmi nagyon szép, mikor egy fiatal nő a könnyein át mosolyog. Olyan ez, mint mikor verőfény tör át az esőn. Még boldog is voltam tehát, éppen akkor. Néha bizony így fordul az élet.

– Vedd úgy, hogy hozzád menekült a bajában – gondoltam én. Történetesen vasárnap is volt, a lány se volt odahaza, s ez is jólesett: az életen kívüli lengedezés. Mert ez olyan volt. Jól megraktam a kályhát, aztán kimentem a kamrába valami ennivalókért. Mert enni kért. S úgy ettünk aztán heverészve, mintha kiránduláson volnánk. S még lámpát se gyújtottunk ehhez, hadd boruljon ránk a sötétség. S akkor megint elkezdtem mesélni neki.

S hogy mi mindenről? Ami eszembe jutott. Amit az ember utazásai közben tapasztal. S arról a szomjúságról, mely a fiatalembert kergeti, megtudnia, van-e hát boldogság is a világon? Mert ez érdekli a fiatalembert. S hogy mi rejlik vajon a mécsvilágos kalyibák mélyén, mikor elült már a napsütés álomszerű zsivaja, mikor kialszik a falakon a fény, s ő ott áll a trópusi hideg éjszakában, s azt szeretné megtudni, kik ezek a lármázók, akik fel akarták ma zabálni a napot az égen? S vajon mi van ilyenkor a fejükben, mikor leszáll az éjszaka rájuk, s a délszaki hold kezd belesütni a fazekaikba?

– S ez épp akkor volt – meséltem a feleségemnek –, mikor Selangorba vetődtem s egyéb malájok lakta területekre. Mert el nem mondhatom, milyen csoda volt nékem az ottani élet. Mert lustákat már láttam eleget, de ilyen élvezőket soha még. Ezek aztán értik. Mert ahogy ezek nyújtózkodni tudnak meg ácsorogni, vagy bagót rágni az árnyékban – mit mondjak? örökös mosollyal a szemükben, mintha mindig mámorosak volnának, örökös lobogásban… Vagyis igazán, mint a könnyű bort, úgy szürcsölik az életüket. Én viszont agyon voltam dolgozva már akkor is, mint minden időmben. Azt hittem tehát, hogy a boldogok szigetére kerültem.

Amíg meg nem tud az ember róluk egyebet is. – A boldogságot nem lehet adagolni – mondta nekem egyszer egyik fejedelmi ivadékuk. Párizsban tanult, meg Londonban, s persze tudott hollandusul is – különben akkor is nézze meg őket, mikor őrjöngenek a dühtől, s hogy milyen hamar van rajtuk ez a düh, s hogy milyen gyorsan kerül elő övükből a kés… – jelentette ki a szultánok e sápadt ivadéka, egyébként orvos és magántanár a soerebajai orvosi egyetemen.

– Az élet küzdelem – mondta nekem ez a napkeleti nagyúr. És hidegen nevetett. És elmondott aztán apró történeteket róluk, hogy kicsit jobban lássam végre, mi az, ami messziről oly gyönyörűnek látszik, hogy olyan, mint a paradicsomi kert. Hogy mi minden zajlik ott is a felszínek alatt – eltűnésekről beszélt és zarándokokról –, mit tudom én már? De ami a fő: a nagyanyák ördögi hatalmát magyarázta, hogy vegyem csak ezt, és képzeljem el, mit tesz az, mikor asszonyok kezében van az élet. Az ő asszonyaik különben is kicsinyek, ezek meg éppen egészen össze vannak már zsugorodva, csakhogy annál szívósabbak és rendületlenebbek, mint a hegy. Mármost képzeljem el, mi minden megy ebbe tönkre, hogy pusztul el ettől a fiatalságuk, éppen a legszebb idejük. Minthogy ezek szórakozottak ám, beszélni velük semmiről sem lehet, mert nem is érdekli őket semmi egyéb, csak a hollandi forint… S ha már túl nagy a zaj körülöttük e forintért, nagy méltósággal öltik fel az ünnepi tsaddart – otthagynak csapot-papot, az egész családot a feje tetején, s mennek Mekkába megcsókolni a követ. – –

– És most én is ezt mondom magának – fordítottam a szón. Láthatja ebből is: az élet küzdelem, és mindenütt az, boldog embereket hiába keres a világon.

Szándékosan tereltem ilyesmi felé a figyelmét. Mert úgy gondoltam, vannak, akik azt hiszik, csakis ők boldogtalanok. Az egész világ vonaglik az örömöktől, csak az ő egükön van borulat.

– Vagy vegye akár az én életemet is – folytattam mosolyogva. Végül én is csak ember vagyok, és én is azt hittem, amit a többi, hogy jogom van valamihez.

S még magamról is beszéltem neki akkor, amit pedig sohase szoktam.

A küzdelmeimről meg a munkámról, s végül arról az érthetetlen és fura világról, amelyből származom. Vagyis a családomról, ahol szintén szerették felvenni a tsaddart, vagyis köddé válni, mihelyt kicsit sűrűbb volt a levegő, vagy valaki torkig volt már a környezetével. S ahol szintén szórakozottak voltak, no de mindenki – még csak oda se figyeltek a szóra. Az anyánk például csak sütni meg főzni szeretett, meg a zongorajátékot, ez a két szenvedélye volt, az apánk viszont nemigen szívelte az ámolygást, bele is öntött hát a zongorába egy fél kancsónyi vizet egy este. Mert ő gondolkodni akart – s hogy min törte annyit a fejét? Az a gyanúm, hogy semmin, egy fényképezőgépen vagy egy régi vadászaton esetleg, s hogy igazuk volt-e a cároknak Oroszországban? S ha még hozzáveszünk ehhez egy rendkívüli fivért is, aki mindevvel semmit se törődik, hanem éli a maga remek örömeit, mindig pénz csörög a zsebében, rejtélyes eredetű pénz, aminthogy a feje is mindig tele van rejtélyes ügyekkel ha mindezt elképzeli, akkor tán el is hiszi nekem, hogy úgy mentem el ebből a világból, gondolni sem akarok oda soha többé.

Mindezt így elmondtam. Gondoltam: mért ne tudjon erről is valamit? Mert hátha eszibe jut ebből, hogy lehetne is némi dolga vagy feladata mellettem? ha nagyon akarná.

Mikor is mindezt abbahagytam hirtelenül, és így szóltam: – Most pedig meséljen maga is valamit.

– Ó, én nem tudok semmit se mesélni – feleli ő.

– Nem tud? Rendben van. Csak akkor mit csináljunk?

– Mondja, mi leli magát? – kérdeztem hirtelenül. Mert azért elöntött egy kicsit a vér. A mindenit neki. Hát hiába beszélek, teszem ki a lelkemet is, ő semmire se felel?

Erre hát mégis rászánja magát, s a nagy derengésben odahoz elém valamit.

– Ezt akartam bevenni – mondja könnyedén, és nevet. – Ez mi? – kérdezem én.

– Egy keverék – feleli könnyelműen. És újra lefekszik. Megkóstoltam, keserű, rossz ital volt, kiöntöttem. No, szóval kiderült, hogy fürdés közben meg akarta mérgezni magát. De nem volt elég ereje hozzá.

– És mért akarta megmérgezni magát? – Néma csönd. – Ejnye, de furcsa, maga mindig csak hallgat.

– No de jól van – folytattam utóbb –, ne szóljon hát semmit, ha nem akar. Én akkor se fogok erőszakoskodni magával. Viszont e rengeteg hallgatásra is felelni akarok. Mért ne élhetne velem? – tettem fel a kérdést.

Igaz, nagyot dobbant a szívem, mert ez már az a terület, amelyről szóltam. A végső határok területe. Csakhogy itt úgysincs mit okoskodni tovább. Mert ha sehogy se tudok hatni reá…

– Én magát semmiről se fogom lebeszélni – evvel kezdtem. Viszont akármit azért mégse lehet, mert határa is van a dolgoknak. Hogy itt éljen és másvalakire gondoljon, azt mégse lehet.

Ezt így, minden teketória nélkül. Mert meguntam a virágnyelvet meg a célzásokat – elég volt. – Beszéljünk egyszer úgy, ahogy Isten akarja.

– Mert ha képtelenségeket óhajt, tudok én is. Eltartom magát az ideáljával együtt. És nem is kell itt élnie nálam. Nos, hogy tetszik? Akar eddig elmenni, szívecském?

Teljes némaság.

– Mert vannak ekörül nagyszerű gondolatok, tudom én is. Mért ne érezhetne vagy gondolhatna egy asszony, amit akar? No, nem igaz? Egy nagyszerű asszony? Mi köze van ahhoz egy másik embernek, vagy a férjének is akár? Mert én tartom el magát? Micsoda becstelen álláspont ugyebár?

– De még tovább is mehetünk, ha kívánja. Szeretetet senkitől se lehet követelni, tudjuk. Mert én is át tudom ám gondolni az ilyesmit. Az vagy van, vagy nincs valakiben, így tanítja ezt a bölcselet is.

– Viszont: ha egy csöpp hajlandóság sincs irántam a szívében, azt mondja meg. Mert akkor útjára bocsátom. – Még ezt is kimondtam. Lesz, ami lesz. Mert ennek is dűlőre kell jutni végre-valahára.

– Vagy én megyek el. Mert én is el tudok menni, éppúgy, mint hazulról valamikor. – –

Meg se moccant a sötétben.

– Ami pedig ezt a fiatalembert illeti, csirkefogó az, szívem, a javából – tértem nyugodtan a tárgyra. S hogy Londonba tessékelt minket – mindent elmondtam. Hogy szabadulni szeretne tőle, s a többit is, az egészet.

– Ez így van – folytattam. – Azért mondom el, hogy tisztában legyen vele. Magát ott nem szeretik. Semmit se feleljen. Magam meggyőződtem róla, hogy nem szeretik.

– S mármost nem jobb-e magának mégiscsak ott, ahol szeretik? Ezt gondolja meg. Mert azért mégse kell meghalni valakinek, mert olyasvalakivel él együtt, aki szereti. Az olyan nagy baj?

– Mért ne élhetne hát velem? – tettem föl újból a kérdést. S aztán már semmit se szóltam. – Ne gyújtsuk fel a villanyt? – kérdeztem utóbb. Jaj, dehogyis! – felelte riadtan.

*