2.13.

A Brighton Szálloda selyemtapétás, vörös különszobájában aztán vettem a töltőtollamat, s a következő levelet írtam a feleségemnek:

„Parányi teremtmény! Kodorral vagyok, vele is kell maradnom az éjjel. Business. Aztán el a vadgalambok honába, Brazíliába, s talán hat hónapra, bizony… (Ezt aláhúztam.) Előbb azonban Bruges-be a jövő héten. Még előbb azonban be is kell rúgni kicsit így követeli az erkölcs. Meg az élet. Hogy lendületet adjak ennek a bitangnak, mert tőle függ most minden, sajnos. Mert még jól is alakulnának a dolgok, ha ő nagyon akarná. Továbbá: ma talán mégse olvasson egész éjszaka, nehogy nekem rosszkedvű legyen, mikor benyitok, s a ragyogó napsugarakat hozom kora reggel. Mint egy Apolló.”

Ilyesmiket írtam, aztán odafordultam Kodorhoz: – Nem küldenél egy üdvözletet a feleségemnek?

– Dehogynem, nagyon is. – S a papír hátlapjára odaírta: „Tisztelt férjét a nők ellen lázítom. Egy öreg ördög: Sir Alexander Kodor.”

– Te már Sir is vagy? – kérdezem rémülten.

– Nem tudtad? Egy hete.

A mindenit, de sokra viszik ezek.

Egyszóval, elküldtem a levelet egy kis rózsacsokorral egyetem ben, amelyet a szálloda előcsarnokában lehetett kapni. Aztán leültem, és átadtam magam az élvezetnek.

– Húst, kenyeret és bort, e három dologra szorítkozom – jelentettem ki ezeknek. S mondhatom, nem is nehéz megnyerni az embereket, különösen, ha egy kis adottsága van ehhez valakinek. Mert nem sok kell. Ha valaki kövér, már az is megteszi. Vagy ha nyeríteni tud – mondjuk –, kicsit utánozni az állatokat. Kodornak van például egyfajta ravaszdi mosolya, s ehhez egy kis öreges édesség a szeme szögleteiben – de mint a mazsolaszőlő! Hogy remek hasznokat ígér, ne volna hát meg a hatása?

– No – gondoltam –, ma én is elbájolom a világot. S mért ne tenném? Mikor van itt két ilyen gyönyörű tündér.

Megmutattam hát nekik, mennyit tudok enni meg inni. Kodor úgyis e szavakkal mutatott be nekik:

– Van szerencsém bemutatni egy osztriga-zabálót. S a másik oldal felé:

– Van szerencsém bemutatni, Morbidani, a bátor kapitány. – S erre már mindenki nevetett. Volt ott egy rosszkedvű madár, még az is. (Ez valami orvosféle volt, mint kiderült, nyugalmazott orvos.)

Ami azonban lényegesebb: volt ott két angyali hölgy, akik hogy, hogy nem, mindjárt a kedvencükké fogadtak. S elkezdtek engem táplálni – mit mondjak? Odatették elém az ecetet és a mustárt, meg ami kellett, az édes kis kezeikkel, és borzasztó nagyokat kacagtak rajtam. Úgy látszik, nagyon kellett már a kis lelküknek a huncutság. Ki lehettek éhezve nagyon. Elkezdtek hát gyönyörködni az étvágyamban, s ami a fő, egymással versenyezni, hogy ki becéz és gúnyol ügyesebben. Egyszóval, pompás hangulat alakult ki percek alatt, s Kodor ettől még jobban ragyogott.

– Ez aztán a remek fickó – jelentette ki rólam. – No lám. Most tudom legalább, mivel veszi le a nőket a lábukról.

– Hát leveszi őket? – kérdezi az egyik aranyos.

– Ez? Ha csak látják is messziről, leugranak a vonatról. Ez egy bűvös ember – állapította meg a barátom.

A két hölgy mégjobban kacagott.

– És milyen óriási – jegyezte meg szörnyülködve az egyik. Szörnyülködve, de ne érdeklődés nélkül. (Érzi azt az ember.) Amire nem is emeltem fel a fejem, csak oldalvást vetettem feléje néminemű rémítő pillantásokat, és folytattam a vacsorámat.

– Ez egy bűvös ember, becsületemre – ismételte Kodor. – Mi mindent is tudsz te? – kérdezi tőlem. – Először is négyszáz font súlya van neki nettó. De komolyan, becsületemre. Aztán megeszik egy ültében négy libát, s utána húsz pár savanyú kolbászt, ecetben. Nem igaz? – fordult oda hozzám. Hidegen bólintottam.

– Egyszóval, egy szörnyeteg – mondta az egyik hölgy. S az ilyen megjegyzéseket megint csak szeretem. Mert az a tapasztalatom, hogy holmi kis borzongásokkal mindig kapcsolatosak. – –

Így mulattak ezek a rovásomra, s bizony én hagytam. De mért is ne? Minek fontoskodni: Hadd mulassanak. Laza fonadék ez a világ. Igen, laza fonadék, s minek az érzékenység? Ki mondja meg, hogy mire való? – –

Körülnéztem az embereken.

Ami azt illeti: egész kedves kis üzletbaráti társaság gyűlt itt egybe: hat férfi, minket is beleértve, és két nő, s mondani se kell, szakállas nem volt egyikük se. Továbbá: semmi közük egymáshoz, ezt is rögtön érezni lehetett. Csak épp hogy hasznot akartak egymástól, az volt bennük a közösség, meg hogy keveset értettek az üzlethez. (Mármint kívülünk a többi négy.) Különösen az egyik úr, az orvos úr, a már említett, szigorú tekintetű férfi.

De mit mondjak a harisnya- és alsóing-kereskedőről – ennek már egy színdarabját is adták Bécsben –, az ilyesmi se szaglik éppen üzlet után. S még két ember: a hajótulajdonos úr meg az üveggyári főrészvényes úr, mondani se kell, mind gyenge nyulacskák ennek a Kodornak. Különben is, hogy ekkora naivitás találtatik London közepén, sose hittem volna fiatal koromban. S ezek megélnek itt, jól megélnek a gyermeki hitükből. Fura dolog. De megfigyeltem azóta is jónéhányszor, hogy igen, éppen Angliában létezik ilyesmi.

Kodor tehát úgy is bánt velük, érdemük szerint, vagyis igazán oly gyengéden, mint egy édesanya. S hogy be akarja dönteni őket, semmi kétségem nem volt efelől.

Sőt! Hogy azért vagyok én is itt, meg a két tündér. Mert mi szolgáltatjuk a traktérhoz a zenét. Tehát nem kis összegeket forgat ez a kockán – mert hiába csak nem hív meg ez a kókler ennyi embert egy vöröstapétás szállodai szobába… – mindezzel tisztában voltam egy pillanat alatt. De bántam is én.

Borjúhúst ettem forrón, a javából, a combját, mégpedig egybesütve és jókora darabot.

– Két font legyen – rendeltem meg a pincérnél, mert régesrég tudom, hogy nincs ennél finomabb, de csakis ha forró és egyben van az egész, mert akkor igazán könnyű. Mert olyan akkor, mint a rózsaszínű felhő.

S valósággal ujjongtam a megelégedéstől. Senkinek se lehet fogalma róla, mi ment végbe a bensőmben.

– A gyomrom teljesen egészséges – állapítottam meg csendesen. – Tisztelt hölgyek és urak, semmi bajom. S mit törődjem én a bonyodalmakkal? – Illetve, hisz úgyis hiába magyarázom, aki nem volt gyomorbajos, úgyse lehet róla fogalma, mi ujjongás lehetséges e téren.

Most pedig szét is repesztem az öreget – mondtam én magamnak pajkosan. S persze, döntöttem le magamba a sok jóféle italt, Kodor nem is mulasztotta el, hogy ne csináljon ebből is egy kis zenebonát.

– Oda nézzenek – kiáltotta –, nem is kortyant a bitang, nézze meg az ember. Úgy önti le magába, mint a fazékba.

– Akarom látni, akarom látni – mondták e kandi nemtők. Megmutattam hát nekik is, hogy kell az ilyet. Hogy önt le magába valaki jó félpintre valót, kortyintás nélkül.

– Hát nincs neki talán ádámcsutkája? – kérdezi az egyik édes.

– Nincs neki talán lelke? – kérdezi a másik.

No lám, okos ez a hölgy. – Nincs – szerettem volna felelni neki.

– Hát, ami a belső hatalmakat illeti – mondtam én –, egy kicsit talán várjunk az emlegetésükkel, öt percet legalább, mert mit szól majd ehhez ennek a borjúnak a lelke? Hogy megesszük előbb, s nyomban rá kegyesek vagyunk?

Amire viszont a hölgy bámészkodott el egy kicsit. Mintha ő is azt akarná mondani: – no lám.

– De itt az ideje, hogy leírjam e két aranyost. Mert azok voltak, aranyosak és édesek, s amellett mind a kettő fekete. De talpig ám, mint két fényes, fekete párduc – igazán démoniféle nők. Fekete volt mindenekelőtt a szemük, de milyen, s amellett hányféle tud lenni ez a feketeség: az egyiké álombeli lágy, a másiké lobogó, mint a tüzek… S a ruhájuk is csupa sötét, a hajuk is, a fogacskáik pedig hegyesek… Hogy szinte kedvem lett volna arra kérni őket: harapnának kicsit a fülembe.

Hisz megértem én, ha valaki nem akar hitelt adni szavaimnak: amit akkor a női varázslatok dolgában megállapítottam. Minthogy nekem akkor majd minden fiatal nő tetszett, ez igaz. De azért biztosítok mindenkit, hogy hatalmas nők voltak. De ezt mivel bizonyítom? Ha a szigorú doktor urat hozom fel tanúnak, hogy még ő is kezdett elábrándozni, borúsan pislogni maga körül, evvel semmit se mondok. Az alsóing-kereskedő se számít. Legmeggyőzőbb talán akkor vagyok, ha megint hangsúlyozom, hogy hisz Kodor maga se hiába hozta őket ide. Hanem nyilván, hogy elbájolják a szíveket. Arról nem is szólva, hogy az egyik (akinek különben egy kis pillangó volt fekete csipkéből a kebelén) a Kodor tulajdon barátnője volt – ez is elég hamar kiderült. Egy könnyű kis megjegyzéséből.

– Mit néz úgy rajtam, Sir Alexander? – kérdezi a hölgy.

– Nagy gyönyörűségem telik a fejékében – feleli a barátom. – Különben, magában még inkább – teszi hozzá szemtelenül.

S ebből már tudni lehetett, hogy ő vette a fejéket, s innen a gyönyörűség. – –

Egyszóval, a szomszédban szólt a zene, nagyon érdekes gamelanszerű kopogással, valamint gonosz kis sikongásokkal a javából, s ezek itt egy szem szőlőt s egy falat kalácsot csipegettek, igen mértékletesen és finoman… továbbá pezsgőt is hörpintettek igen finoman és kecsesen, de még koccintottak is, ahogy a matrózok a lebujokban, s ezt mondták rá: a thousand a year, ching-ching meg ilyeneket… és nevettek, folyton csak nevettek. Részegek voltak az édesek ettől a csipettől. Éjfél felé pedig a pillangós, a Kodoré, akinek olyan síkos volt a fekete selyme, csak úgy csúszkált idomain a fény – egyszóval ez a gyönyörű így szólt hozzám:

– Én magát meg akarom hódítani. – Jó. Csakhogy most mit csináljak?

No, Jakab, most mutasd meg, jó barát vagy-e? – noszogattam én magamat. Minthogy a helyzet kezdett egyre zavarosabban kialakulni, s nemcsak az italok következtében. Nagy kétségek voltak ugyanis a szívemben.

Mert ennek a gyönyörűnek határozottan tetszésére voltam, dicsekvés nélkül állíthatom, az ilyet érezni lehet. Csakhogy a másiknak is, és ez volt a bonyodalom, vagyis kettőnek egyszerre.

Csakhogy mi legyen akkor? Minthogy két szerelmet mégse lehet egyszerre szövögetni. Vagy lehet? – Próbáld meg, te Jakab – biztattam én magamat. De nem lehetett. Minthogy a Kodor gyönyörűje heves természetű volt, vonagló karcsúságú és rendkívül rohamos. S mindjárt ki is akart sajátítani engem, ezt látni lehetett. A másik viszont gyengéd természetű volt, édes és megfélemedő. Úgy ellankadt ettől a rohamtól, azonnal visszavonult, s a szemei oly bánatosak lettek, mint az összeboruló lombozatok. Meg is fogtam a kezecskéjét az asztal alatt.

– Mármost melyiket szeressem? Mert őszintén szólva nekem jobban is tetszett ez a másik, a lágyabb lelkületű. Vagy féltem is a Kodorétól? Nincs kizárva, bizony. Végül a barátjának is tartozik valamivel az ember – próbáltam én rábeszélni magamat.

Eh, majd csak megoldódik minden, küldök neki holnap egy nagyszerű csokrétát, és azt írom, hogy el kellett utazni hirtelenében.

Hiszen csakugyan el kéne utazni – jutott ekkor az eszembe. – Hisz épp ma beszéltünk erről, ma mondta Kodor. S miért ne mehetnék holnap vagy holnapután?

Bruges-be megyek – ujjongott fel a lelkem. – Nagyszerű lesz. Bruges-be megyek. S a bonyodalom el van odázva.

Mind e közben pedig Kodor így szólt az urakhoz:

– Minthogy ilyen szépen együtt vagyunk valahányan, és meg is egyeztünk a főbb pontozatokban, menjünk hát egy ragyavert kocsmába halat enni.

Ez pedig hiba volt, határozottan hiba, minthogy a szigorú doktor úr himlőhelyes ember volt, fel is szegte nyomban a fejét.

S valami olyan mondott, hogy talántán mégsem egyeztek még meg az egészben: – s ezt jegyezzük is meg magunknak, mert erről lesz még itt szó a továbbiak folyamán.

Viszont látni kellett volna, hogy felragyogott erre Kodor. Mert hisz ő is észrevette nyomban a hibát. Ő ne vette volna észre, avval a furfangos eszével?

– Már hogyne volnánk készen, tisztelt doktor – mondotta neki a legédesebb mosolyával –, hogyne volnánk készen? S mintha ringatni akarná a lelkét, olyan édes volt a beszéde. Milyen is? Megint csak, mint az anyáké, mikor a gyerekük fenekét simogatják. S közben rám nézett a bitang.

*