1.20.

Ami mármost e kisasszonyt illeti, ő a következőket adta értésemre:

– Hogy én egész olyan vagyok, mint Mickievic Miciszláv. – Egy szálloda teraszán ültünk, a feleségem elment kalapot próbálni, mert olyat akart, amilyen a misszé, remegőset, hogy szalagja is legyen, s kicsit ringjon is a lépteire. – Ki ez a Mickievic Miciszláv? – kérdeztem a kislánytól.

Hogy ez egy megálmodott alak. Egyszer ugyanis így szólt hozzá valaki álmában: – Tisztelt kisasszony, ez az úr Mickievic Miciszláv. – S neki ez a látomás akkor annyira tetszett…

S az orrocskája remegett, a szemecskéje csillogott, egyszóval, csupa csúfondáros nevetés volt a kölyök. Sőt még ezt is hozzátette:

– Nem hiszi talán? – Akár a feleségem hajdanában, mikor még ő is ilyen fiatal volt, s holmi nagy hazugságot akart megértetni velem.

– No szóval, hogy mindazóta is őt keresi, ezt az ideált – adta értésemre –, s most végre megtalálta, bennem. – Nagyot nevettem a dolgon.

– És azelőtt sohase találkozott vele sehol? Mármint evvel a miciszlávi személlyel?

– Most megtaláltam – mondja megint.

– Ej, a ragyogóját, nem szép ez magától, aranyos – próbáltam ingerkedni vele. Már amennyire bírtam. Mert a hangom azért remegett. Egyszóval, nagyon bele voltam én ebbe a helyzetbe keveredve, vagyis teljes erővel és azonnal. S hogy mitől? Talán attól is, hogy olyan csodálatos illata volt.

Mint a szüzeké, vagy milyen is?

Mint a babáké, valami dobozban – mintha még ki se volna csomagolva.

– Nem szép ez magától – ismételtem. – Úgy látszik, nincs szíve, kisasszony. Egy szegény hollandust így csúffá tenni. Nekem testvérek közt kétszáz font a súlyom, hogy is hasonlíthat engem valamihez, ami álomszerű vagy testetlen jelenés… – Aztán gondoltam egy nagyot, és így szóltam egész egyszerűen:

– Én magát szeretem. – S megfogtam a kezét.

S nosza bizony, még csuklottam is utána. Mert ilyen nyilatkozatot én még nemigen tettem az életben. Vagy legalábbis nem ilyen hirtelenül. Mintha tűz szakadt volna belém.

S neki nemkülönben: mintha lángok csapnának ki a szeméből.

– Én is magát – feleli pirosan. És meg se billen.

– Imádlak – fokoztam én fel a dolgot. S szinte hallani véltem a vérem suhogását. Mert most már tegeztem is. Franciául kezdtem el beszélni, csak azért, hogy tegezni lehessen.

– Mi volna, ha utánad mennék Londonba? – S ez már csupa bűn volt, ugyebár, de remek volt.

Vagyis előállt az a helyzet, mikor mind a két fél kezd berekedni, a torka száraz, a szeme pedig majd kiugrik. Továbbá mosolyogni szeretne, de nem tud.

Mert ez a kimondott szavak hatalma mirajtunk, rég mondom, meg a határszéleké, hogy meddig merészkedik el az ember. Rettenetes. Mikor ő kiejtette a száján, hogy én is magát, szinte látni lehetett, mint zuhan le a szívébe minden vére. Rettenetes izgatottak lettünk. Mint a gyerekek.

Muszáj is volt lehanyatlani utána, mert nem volt hova felmenni tovább.

– Nézze csak, egy lovaskocsi – mondtam én, vagy ilyesmit. Hogy eltereljem a figyelmét.

– Ó, igen, igen – feleli ő, s a szeme harmatos. Mint aki a mennyekből zuhan alá. – –

Így kezdődött a dolog. Kalandos, furcsa kölyök volt.

Viszont, ami a fő: ezt én egész komolyan is így gondoltam ám, hogy itthagyom a feleségemet, és megyek utána. Ez a különös. Meg csupa ilyen szédítő ostobaságot.

Mert ez a lány fiatalabb is, édes Isten. S ó, édes Isten, de jó is volna végre megszabadulni… mitől? A bonyolultságoktól meg a kételyeimtől, egyszóval, a feleségemtől. Mondjuk ki ezt is, mert ez az igazság. S így élni ezentúl: szeretlek, szeretsz, meg imádlak…

Mint mikor széles és nagy vizekre hajózik ki az ember, ahol fény van és csupa nyugalom, úgy éreztem én magamat.

Fény volt a szememben és a szívemben.

Ez aztán a magaslat – éreztem én ezen a teraszon.

S mintha mindezt a sors is helyeselni akarná, másnap egy levelem jött Londonból, meg egy táviratom, s mind a kettő ugyanabban az ügyben. A levél egy főügynökségtől: hogy tél elején kilátás van üresedésre, s ugyanúgy, ahogy akartam, egy mentőszolgálati társaságnál – hát nem a sors ujjmutatása ez is? Hogy épp most hívnak, és éppen Londonba? Mert azt is írták ám, hogy jó lesz most már személyesen is bemutatkozni. Nagyszerű dolog, mert mért ne tenném én meg nekik ezt a kis szívességet, vagy amit akarnak? Akár levetem nekik a kabátomat is. S a távirat Alexander Kodortól ugyanerről.

Hogy jöjjek mielőbb. „Mert ahol a borsó van, ott kopogjon a szemed” – írta bolondos és mindig jókedvű barátom, mert ez volt a szokása. Levelet például sohasem írt, mindig öles táviratokat, teli magacsinálta közmondásokkal, ami éppen az eszébe jutott. De ami a fő: úgy látszik, semmiért se haragszik, el is felejtette már az egészet, mármint a balesetemet illetőleg… Hát nem példátlanul sikerülnek a dolgok?

S méghozzá Pergolesét is játszották valami ablakból, s ugyanazt, amit akkor hallottam először, mikor gyerekkoromban kihúzták a sorsjegyemet.

S akkor bizony azt hittem, hogy a sors kegyeltje leszek, s hogy szerencsés életre vagyok kiszemelve. S most megint itt van a Pergolese. S hátha csakugyan így lesz? Ó, édes Isten. Még a hátamon is végigfutott a hideg.

– Mert mi volna, édes Isten – beszéltem magam elé –, ha egy kis kivételt is tennél már velem ez egyszer, ha csak egyetlenegyszer is ebben az életben…

– Ha például most már mindenki szeretne. Mármint Londonban. A feleségem is, meg ez a kisasszony. Mért ne lehetne? – Így áradoztam én egy utcasarkon. Mert nem is tudtam tovább menni, meg kellett még egyszer néznem ezt a levelet. Meg a táviratot is.

S szinte rázott engem valami ostoba ujjongás.

El is határoztam ott, és minden további gondolkodás nélkül, hogy elköltözöm innen, véglegesen Londonba megyek. Már mért ne mehetnék? Igen, véglegesen és mindenestül, mert elviszem a feleségemet is. Mert így van jól. S annál inkább, minthogy ezt nem is igen lehetett már nélküle csinálni. Mindenről értesülve volt, mindent számon tartott, sőt ő maga is boldogan kiáltott fel, mikor meglátta reggel a táviratot.

– Bravó, Jakab – kiáltott fel –, ez már valami, látod. Ennek most nagyon örülök…

Csak mért örül ennek olyan nagyon? Ezt nem tudtam még kitalálni.

Vagy menekülni akar?

Hátha csakugyan? Hátha Dedintől akar végleg megszabadulni? – villant az eszembe. S ezt volt csak a nevetés. Mint aki kitekerte most a legfőbb ellensége nyakát, olyan édes kezdett nekem lenni az élet.

De minek is részletezzem? Van az úgy, hogy az embert a sorsa egyes fordulatainál megszállják holmi nagyarányú szédületek. (Hamis sugallatoknak neveztem azelőtt az ilyesmit.) S ez lehetett velem is akkor. Különben alig tudnám mivel magyarázni, hogy körültekintő és óvatos ember létemre, mért határoztam el azonnal, hogy mindent felborítok itt: feladom a lakásomat, sőt, eladom a bútoraimat is… s mindezt a barátom egy táviratára?

Úgy látszik, némelyik ember szereti feldönteni, amije van, ez az igazság.

Egyszóval: Londonba megyünk, ez volt a jelszó. Ez lebegett a szemem előtt, s mintha benne rejlenék az élet minden megoldása s a jövendő boldogulásom, hogy elkezdtem tőle lengedezni és üresen nevetgélni, mint egy léleknélküli ember.

– Londonba megyünk – lobogtattam a kislány elé is a táviratomat. Amire meghökkent egy kicsit.

– Ó, jönnek igazán? – S egészen le volt sújtva szegényke. De csak egy pillanatig.

Hogy rendben van, ő ennek, persze, nagyon örül. Viszont tartsam meg azért az ígéretemet is. Mert el ne feledjem, nem azt ígértem-e neki, hogy elviszem őt magammal, és megmutatom neki Párizs egy gyönyörű temetőjét?

– Hogy állom-e még a szavamat?

– Már hogyne állanám – kiáltottam én. S egész felmagasztosulva, mint egy igazi lovag.

– Ó, jössz te is, Lizzy? – kérdezi a feleségemtől. De milyen édesen. Lesütve szemecskéjét, mint aki azt akarja kérdezni, hogy ugye nem jössz?

Csakhogy az én feleségem okos asszony volt.

– Jaj, dehogyis megyek én – mondta nevetve. – Nem szeretem én a temetőket. Csak menjetek. És érezzétek nagyon jól magatokat nélkülem is.

A kisasszony tétován bámult maga elé.

– Már mért ne mehetnétek? – folytatta Lizzy vidáman. – Mi károtok van abból, ha mentek? – S a szemei, mint két nevető nap, oly okosan és aranyosan néztek vissza reám.

Hát hiába ! Nem értettem én még az életemet akkor. Illetve, hogy akkor-e? Ma se nagyon értem, valljuk meg az igazat.

*