2.29.

Egy barátom valamikor azt mesélte nekem, hogy hasonló hevületek után leült az asszonnyal krumplit hámozni a konyhában. Nagyon helyes, csak egy szalonban ilyet mégse lehet. Tehát ügyetlen az ember. A falat bámultam egy ideig, jól emlékszem a pillanatokra, mialatt egy árnyszerű karcsúság a haját tűzdelte valahol a közelemben, a tükör előtt tündéri és finom ujjaival… s én azt akartam mondani neki, hogy milyen szép itt a tapéta.

Mert csakugyan szép volt, aranyos és csupa brokát, de más minden is nagyon elegáns volt itt, s annál keservesebben éreztem én magamat. Mert nagyon szégyelltem a vadságomat, szó sincs róla. Az ördög tudja, mi ez velünk, mért röstelljük az emberi természet lobogását jobban, ha egy előszobában csap ki belőlünk, mert ezt fájlaltam én s igazán kínosan, pedig ennek ő is oka volt. Már hogyne lett volna. A mulatóban ezt súgtam a fülébe búcsúzásul:

– Egy tucat csókot akarok, el ne feledje. – Amire ő:

– Egy tucatot? – és nevetett. – Akkor minden hónapban kap egyet. Ez még hagyján. Csak ezt ő meg is jegyezte magának, s ez volt oly megtisztelő a dologban s egyben oly rettenetes is. Vagy hogy fejezzem ki magamat. Mert elkezdte számolni előbb:

– Egy tucatot. – És lehunyta ehhez a szemét. És két kezébe fogva fejem, mint az iszákos, leszámolta mind a tizenkettőt. S aztán még ötvenezret. Hogy forró maradt a szám, szinte tüzes a csókjaitól.

Vagyis nem olyan volt ő itt, e borulatokban, mint a mulató fényei közt. Nem az a kétes és éjszakai fenség, csélcsap női koronával, de olyan, aki komolyan veszi a gyönyört, ha már eljut odáig, mint jómagam is. S talán ezért is hatott ennyire rám. S ha még hozzávesszük ehhez a már említett furcsa susogást… Egyszóval, nemhiába féltem én ezektől a fekete szemektől. – –

S aztán hát tanúja voltam annak is, hogy Kodornak mit hazudik. Mert szólt éppen a telefon.

– Halló – mondta neki, de teli dallammal ám és csupa derűvel –, nagyon rendben van, a kapitány úgyse jön el. (Mármint hogy én nem jövök el, aki ott ültem.)

Hogy én levélben mentettem ki magamat – magyarázta felém fordulva Kodornak –, Kodor tehát nyugodtan lefekhet, ha rosszul érzi magát. Csak feküdjön le nyugodtan, színházba ő ma úgyse megy el…

– Ma nincs kedvem – mondta neki –, fáj úgyis a fejem, de azért magához felmegyek este. Fel, fel, igen. – És letette hamar a kagylót. S mármost, hogy ez mi volt? Csendesen mosolyogtam magam elé.

Mert akárhogy meg voltam is lepve, megértettem azonnal. Csak ennyit kérdeztem utána:

– Kodor tehát tud arról, hogy maga idehívott?

– Már hogyne tudna – mondta nevetve. Mert ő is nevetett, meg én is. – Ő különben is mindent tud.

– No, ne mondja.

– Majdnem mindent – javította ki magát, s a szeme villant. No szóval, hogy Kodor úgyis régen mondja már, hogy találkozni szeretne velem, valami ügye van velem megbeszélnivaló…

– Milyen ügye?

De Mrs. Cobbet nem tudta, milyen ügye. Mindenesetre úgy rendezte tehát, hogy nála legyünk. – Nagyon megköszöntem a dolgot. – Csak épp hogy maga jött előbb – mondta még. Viszont ekkor

már mégiscsak elpirult a saját szavaitól. Még a nyaka is belepirult. Mindez pedig pontosan megfelelt annak, amit éreztem – s ezt nem könnyű kifejezni. Röviden szólva: hogy itt is valami misztériumok lappanganak ám, mint rendesen az emberi szívekben. Mert mit jelent ez a susogás, meg hogy itt vékonyak a falak, s hogy visszhangos a lakása? S hogy őt sose hívjam fel telefonon, mert ezt is értésemre adta, nem is itt, még a mulatóban. Mert neki nem kellemes, ha felhívják.

S hogy mért nem? Sohase kérdek ilyet. Mert nem jó mindent tudni, ezt már mondtam is valahol. Nem jó tudni, mi rejlik a szívekben. Mert vegyük csak ezt. Hogy úgy adja meg a tizenkét csókját, hogy Kodort is idehívja. Nem furcsa? Gondoltam magamban: micsoda élet ez is – talán még meg is figyelteti a telefonját meg a lakását, egyszóval, hiába legénykedik a barátom, hogy nem fontosak neki a nők… hogy mennyire fontosak, azt e csekély jelekből is látni lehet. Viszont… – s ez már mégiscsak érdekesebb. Mert ez volt a legfurfangosabb alak, akit valaha láttam – és mégis ilyen könnyű lóvá tenni? – folyton ez járt a fejemben. Akkor mit akarok én?

Mert akkor hiábavaló itt a figyelem. Az ilyesmiben, úgy látszik, mindennemű figyelem hiábavaló.

S hogy mindez csakugyan úgy lehetett, ahogy elképzeltem, mutatják a továbbiak is. Mert mint a csóva, úgy fellángolt, s abban a pillanatban, hogy Kodortól megszabadult.

– Jaj – azt mondja –, most pedig el innen valahova, de rögtön. – S máris oltogatni kezdte a villanyokat.

S egész belesápadt a nagy sietésbe.

– EI innen, de hamar – ismételte szórakozottan. – Moziba megyünk – jelentette ki hirtelenül.

– Igen, igen, okvetlen oda megyünk. Ügyesen kilépünk ebből a barlangból. Ő tud is egy pompás darabot, s jó messzire, valami kis moziban, azt ő okvetlen látni akarja velem.

– Igen, magával – villant a szeme. – Hogy ő igenis velem akar moziba menni. – A kocsiban pedig így szólt: – Mert nekem nem szabad elvesztegetni ezt a kis időmet. – És lehunyta ehhez a szemét.

A páholy mélyén pedig még csókolózni is akart. Egy nagyon csókolózós filmet adtak ugyanis, nemigen tudtam odafigyelni, mert nem jól bírom az ilyet. De ő szemmel láthatólag nagyon élvezte. (Nem is értem, ez az okos asszony.) – Ah, de édesek – susogta dideregve. – Hát nem édesek? – És mellém simult. És mondhatom, még meg is harapott.

– Hát szeress már – könyörgött érthetetlen forróságában, illetve már akkor ellenségesen is… – Vagy mondd legalább, hogy szeretsz. Hát nem tudod mondani legalább?

– Édes vagy – mondtam én. – Azt mondd, hogy szeretsz. – Gyönyörű vagy – mondtam én. Az ördög látott ilyet, épp akkor képtelen voltam kihozni a számon ezt az egy szót, hogy szeretem őt. S ezt ő is érezte talán? Úgy látszik. (Rosszulesik ezt most elgondolni.) Csak aztán elfelejtette, vagy elhanyagolta? Lehet. Tény az, hogy röviddel utána felugrott, kijelentette, hogy ebből is elég volt, vagyis hogy hagyjuk most rögtön ott az előadást. Ott is hagytuk, felvonás közben, azonnal.

Az utcán viszont azt akarta, hogy most már hagyjam csak őt egyedül, neki úgyis dolga van még a Cityben. (Szavamra, kis nyugtalanvérű madaraim jutottak eszembe fiatal koromból, a kis kakukk-asszonykák, akik majd elvesznek a saját tüzeiktől, s szaladnak egyik határból a másikba.)

– Nem volna kedve felmenni Kodorhoz? – kérdezi hirtelenül. Hogy azt se tudtam, mit mondjak neki hamar.

Mármint hogy őhelyette én. Mert akkor Kodor se volna olyan egyedül – hogy nem tenném-e meg neki a szívességet? Mert őszintén szólva, ma nincs nagy kedve odamenni.

– Akkor én mentesülnék – tette hozzá kétes mosolyával. Más szóval, hogy legyek olyan szíves, foglaljam le neki Kodort, hadd futhasson ő még egy kicsit a kedve szerint. Ide meg oda.

– Nagyon rendben van – mondtam én, bármily különös volt is e kívánság. Sőt, sőt, nemcsak hogy megígértem, igyekeztem még megnyugtatón is hatni reá, minthogy oly meghajszoltnak is látszott e pillanatokban.

– Előbb azonban fel kellene őt hívni telefonon, mit gondol? – jutott az eszembe. – Fel is hívom azonnal. Mert furcsa volna kicsit, hogy most egyszerre benyitok. Délután nem, most meg igen. – Szórakozottan hallgatta szavaimat.

– Ó, gondolja? – kérdezte tévetegen. S szemmel látható volt: már oda se figyel.

– Jó lesz, jó lesz, csak hívja fel, igaza van. Ó, nagyon köszönöm akkor – mondta tűnődve.

– Isten vele – mondta hirtelenül.

S akkor még egyszer rám nevetett. Mintha most egyszerre a Brighton-beli szavak jutottak volna eszébe, vagyis azok a pillanatok, mikor így szólt hozzám: – ching-ching – és rám emelte poharát… ezek a kedves pillanatok. Szóval még egyszer felvillant rám a szeme, aztán gyalog indult neki rejtélyes utainak, London világos közepe felé. Szemmel láthatólag nagyon sietett.

S bizony, én csodálkozva néztem utána még egy ideig.

*