2.1.

Mégis csak ősz elején jutottunk el Londonba, aránylag csekélységek miatt. Egy s más befektetéseim is voltak Párizsban, ezeket fel kellett mondani, a berendezésünket is el kellett helyezni valahol, mert a feleségem mégsem akart megválni a bútoraitól, de még ruhákat is akart csináltatni magának, és így tovább. Eltelt az idő.

De végre megérkeztünk. Egyelőre nem vettünk éves lakást, már azért se, mert nem voltak bútoraink. Egy közepes, jó boardinghouse-ban szálltunk meg tehát a Charing-Cross közelében. Illetve, hisz nem is volt az közepes jó, elég rossz volt, a házigazdánk pedig egy ájtatos, vén csirkefogó, de róla lesz itt még szó az idők folyamán.

Egyelőre vegyük a dolog lényegét, s kezdjük azzal, hogy ami Párizsban kezdődött, Londonban érte meg a virágát. Hogy két oldalról sütött reám a nap, vagy hogy is kell ezt kifejezni? Mikor Alexander Kodor meglátott engem, az arcomba nézett, és így szólt:

– Megbutultál, öreg Jakab, pedig okos fiú voltál azelőtt. Hadd lássalak.

– Valami hülyeség van a pofádon, by Jove, becsületemre – kezdett el sopánkodni fölöttem. – Ülj le – tette aztán hozzá, és megkínált egy „rendkívüli” szivarral.

– Ülj le – mondta megint, pedig már akkor ültem is –, ilyen szivarokat úgyse szívtál te Maurokordatosz óta.

Nem tudtam ugyan, ki az a Maurokordatosz, de nem is kérdeztem. Régi dolog, hogy szeret hetet-havat összehordani. Rágyújtottam tehát, s kezdtem kicsit körülnézni az irodájában.

Milyen előkelőség van itt – gondoltam magamban –, minden csupa selyem meg alabástrom, az áldóját. Jó dolga van ennek.

Viszont mi van énvelem? – tettem fel nyomban a kérdést.

Velem az van, hogy itt ülök, és rendkívül nehezen fog a fejem.

Vagyis, igaza van e kitűnő férfiúnak, én csakugyan megbutultam. Mert így kell annak viselkedni, aki valamit el akar érni a mai világban? Annak így kell üldögélni? – Ebben tehát igaza volt. Laza lettem én, vagy mi az ördög? Nehézkes, álmodozó?

Én ugyanis olyan ember voltam azelőtt: vagy, vagy. És ütöttem, hasítottam, döntöttem. Most pedig olyan ember lettem: hátha. És tévelyegtem az űrben. Kodor nem is győzött csodálkozni fölöttem.

– Valami bajod van neked, Jakab – ismételte aggodalmasan, s vagy kétszer is végigsimított a kopasz fejebúbján.

– Mi bajod van? Illuzionista lettél, vagy mi bajod van? – Ő ezalatt azt értette, hogy idealista lettem-e? S ebben igaza volt, mert én csakugyan idealista lettem. Mert én ezeket most már megvetettem egytől egyig. – Kalmárok – gondoltam magamban megvetőn.

– Mit járatod úgy a szádat? – szerettem volna megkérdezni tőle. De semmit se szóltam. Kodor ugyanis a következők miatt hadonászott.

Hogy miért jövök én ilyen későn, három hónap múlva, és miért kell nekem a cókmókjaimat is elhozni magammal, mikor ő engem táviratilag hív? Mikor itt most pillanatok alatt változik a világ?

– No látod – mondta –, most megeheted, most egyszerre az idegeneket nem akarják.

– És akkor is, mit viselkedel te velük úgy, mint egy tengeri márki?

Mert én csakugyan úgy viselkedtem velük, mint egy tengeri márki. – Köszönöm – mondtam nekik, és fölálltam a helyemről. Mármint az egyik mentőszolgálati társulat irodájában. – Majd talán egy más alkalommal – tettem hozzá csupa méltósággal.

Egy szót se hittem ugyanis az egészből, hogy én elkéstem volna, vagy ilyesmit.

Idebolondítottak, egyszerű a dolog. Ismerem én az embereimet. Mert mi az nekik, sürgősen idecitálni valakit? Ennyit csak megtehetnek egy Kodornak, ha nagyon akarja. S mikor itt van az ember, szórakozottak.

– E pillanatban nem aktuális az ügy – mondják előzékenyen. Vagyis egy szemernyi komolysága nem volt az egésznek. Ezt érezni lehetett. Ezért voltam én olyan, mint egy tengeri márki.

Hogy viszont az egész ügy se nagyon izgatott, megint más dolog. Minthogy a legjobb állás vagy üzlet se tudott érdekelni. Inkább az érzelmek érdekeltek.

Csak hogy magyarázom ezt el ennek a baromnak? Mikor a nők ről neki körülbelül az a felfogása, ami nekem volt azelőtt. Hogy szóra sem érdemesek. Az ember tegye meg nekik, amit a színház vagy csokoládé dolgában akarnak, aztán örüljön, ha túl van rajtuk. S minthogy e tekintetben én mégiscsak megváltoztam az idők folyamán, e kis világnézeti különbség máris elég volt, hogy úgy bámuljak rá, mint egy idegenre.

– Különben is mért mész te fel oda egyedül, mikor én hívtalak? – kezdi el megint ugyanazt. – És ami a fő: mért vagy úgy megelégedve magaddal?

– Hallod-e, Jakab, ha te nekem olyan leszel itt, mint az irodakisasszonyok, akkor beleestél a vízbe, erre neked a szavamat adom. Ez nem Olaszország, itt csupa rossz emberek laknak – magyarázta rendkívüli bensőséggel, mintha azt akarná értésemre adni, hogy ő csak a rossz embereket szereti. – Légy őszinte, mi fene bajod van? Nincs pénzed, vagy mi bajod van?

– A nők, édes öregem, a nők – mondtam ekkor neki tréfásan s alighanem a leghülyébb mosolyommal. Mert még a hangom is meglepett engem, olyan ostoba benyomást tett rám. – A nők csak elég nagy probléma, no nem igaz? – javítottam ki magamat. De még további s egész különös őszinteségekre is hajlandó lettem volna, azon vettem észre magam.

Hogy szerezzen nekem itt egy jó állást, mert minek nekem kimenni a tengerre megint? – ezt akartam neki elmagyarázni. Vagyis el akartam neki mondani mindent.

Még szerencse, hogy ettől visszatartott valami.

Tudni kell, hogy én sose bántam evvel a cigányképű kis emberrel másképp, mint rendkívüli fölénnyel. Mert hamar meguntam az ostobaságait.

– Szervusz, meguntalak – mondtam neki ilyenkor, s főképp, ha már nagyon rájött a szemtelenség.

De most nem, most ő unt meg engem, az az érzésem volt. S én még mindig ott álltam. Nem tudtam elmozdulni a helyemről. – Az embert húzza le magához a semmi. Ott álltam előtte szépen kötött nyakkendőmmel, jól kipihenve, puhán… A teremtésit neki, mi lesz ebből?

Mikor meghallotta, hogy a nőkkel vesződöm, elég nagylelkűnek bizonyult. – Ja úgy, a nők – mondotta komoran. – Az a kis tik-tak, igen.

– Akkor nem baj – hagyta helyben az esetemet. – Vannak ilyen bonyodalmak, sokféle bonyodalmak vannak – motyogta maga elé. Olaszul beszélgettünk.

– Ecco. Majd csak csinálunk valamit. Semmi baj. Most pedig eredj a dolgod után, sok az elintéznivalóm… – Első eset volt, hogy ő küldött el engem, s én ezt is zsebre vágtam. Lebotorkáltam hát a lépcsőn, s úgy éreztem, hogy nekem végem van, én meg vagyok szakadva. Még a lélegzetem is elakadt. Hogy pedig szerelmi nyavalyás lesz énbelőlem, és épp az édességekbe fogok belegebedni, ezt se hittem volna magamról. Különösen nem ebben a koromban.

Kinn dicsőséges, szép őszidő volt, eső utáni nagy ragyogás és az ismert, óriási forgalom. Meg-megálltam nézelődni, megbámultam ezt-azt, aztán botorkáltam odébb. Lassan mentem, s mikor ezért meglökdöstek, kezdtem mérges lenni, s már-már az járt az eszemben, hogy elkapok én valakit, s a gallérjánál fogva belehajítom az utca közepébe.

– Hej, hé, hó – kiáltott rám ekkor az utcakereszteződésnél a rendőr. – Süket maga? Megőrült? – Aztán mérgesen intett a kocsiknak, hogy menjenek odébb. Majdnem elgázoltak, igaz. Viszont ez nem is annyira az akkori lélekállapotom dolga, inkább onnan ered, hogy én úgyse tudok hinni a veszélynek. Hogy engem elgázolhasson valami? Engem?

Különben hagyjuk is ezt. Bonyolult a dolog.

– Vidéki ember vagyok – szóltam oda a rendőrnek elmenőben, hogy megengeszteljem. De nem tudtam hatni reá, úgy látszik, mérges ember lehetett.

*