2.18.

Kérdezzem meg tőle? Megkérdeztem.

No de mégiscsak – mondottam –, ki kérte meg a kezét? Mert beláthatja, mégiscsak érdekel ez engem. S ami a fő: hogy egy férjes asszonnyal hogy történhetik ilyesmi?

– S ami a legjobban érdekel – folytattam –, hogy mit felelt erre maga? Mert azt mégiscsak tudnom kéne, mit gondol? Mert ahhoz kell igazodnom ezentúl.

S erre ő a szemembe nevetett.

S épp ez hatott rám úgy, mintha rátette volna a szívemre a kezét.

– Jaj – azt mondja –, de nagy szamár maga mindig. Hát nem maga veti mindig a szememre, hogy összevissza beszélek, hogy nyitott szemmel szoktam képzelődni, mint a gyerekek. – –

Agyrém tehát az egész?

Mert, mondom, rám nevetett, de mint a nap, oly gyógyítón és okosan, s amellett kicsit ravaszul is, ami véleményem szerint szintúgy megvan a napban. Mert minden áldása mellett nevet is rajtunk, valószínűnek tartom.

Sóhajtva fogtam tehát valami munkához. Mert nem utaztam Bruges-be, erre mégse tudtam rászánni magam. Volt ugyanis valami megbízatásom, kárbecslések, elszámolások ellenőrzése, miegymás, dolgoztam tehát végre-valahára. És csend volt bennem, valami régi csend, amely nem is tudom, honnan való, vagy mire emlékezteti az embert? Annyi tény, hogy nagyon elkomolyodtam. Mintha valami áldott lehelet érte volna, békesség volt a szívemben. S néha lehunytam a szemem, és hallgattam magamban a csendet. Mikor is egy éjszaka így szóltam magamhoz egész hirtelenül:

– Mi az agyrém ebben? Mikor azt mondta nekem, elengedem-e? Hát nem mondta? S mondott ő már nekem ilyet az életben? Másnap tehát megkérdeztem tőle megint:

– No, nézze csak, még mindig szerelmes maga ebbe a Dedinbe? Vagy hogy áll ez a dolog? De mondja meg őszintén. Mert minek a jelbeszédek meg a virágnyelv, azért adott az Isten szájat az embernek, talán bővebben is meg lehetne végre beszélni az ilyesmit?

– Föltéve, hogy akarja valaki – feleli erre. S most már ingerülten és bosszúsan.

Igaza volt. Nyílt kérdések útján akarok én erről megtudni valamit? Tökéletesen igaza volt. – –

S mármost hogy voltam én ezzel a Dedinnel? Nagy erővel támadt fel bennem hirtelen ezen az éjszakán. S nem tudtam attól az érzéstől szabadulni, hogy most ő jött el utána, ahogy annak idején a Ridolfi. S hogy itt lakik valahol a közelben, sőt, talán ebben a penzióban. Mert, mondom, valami furcsa érzésem volt ekörül.

– Vigyázz most rá – mondta neki még Párizsban talán –, tartsd most féken egy kicsit (mármint engem), nehogy megint megvaduljon, ahogy a múltkor. Majd jövök én.

S innen a nyájasságok meg a játszi mulatság, ezért volt nekem olyan édes ez a szállás. Olyan édes és borzongós. S talán már meg is érkezett, már állása is van esetleg, tehát a szállás már nem is olyan édes. Csak borzongós.

No de megtudom én – gondoltam magamban –, megfoglak én, édes aranyom. – Lévén ebben valami bitang öröm is, kaján és kandi szenvedély, mint a vadászé.

– Kezdtem hát váratlanul betoppanni haza, ugyanúgy, ahogy azt gyanakvó férjek tették minden időben. S az első ilyen alkalommal nem is akartam bemenni hozzá. Gondoltam, a nappaliba benyitok, s ha nem látok semmi feltűnőt, újra megyek el. És nem fogok csendesen osonni, de azért csendesen osontam. Mégis meghallott.

– Van ott valaki? – kiáltotta át a csukott ajtón.

– Én vagyok, édes, itt felejtettem valamit. – S azonnal magamhoz is vettem, amit e célból készítettem ki magamnak. S még be is szóltam hozzá.

– Kis Doudoc – hajoltam be az ajtón.

– Úgy megijesztettél – feleli mérgesen.

– Mért dohányzik annyit?

– Azért. Most ébredtem fel, ne kínozzon azonnal.

– Fölébred, és máris cigarettázik.

– Természetes. Nekem azonnal tűrhetővé kell tennem az életemet…

– Mit beszél? – kérdeztem én. De aztán semmit se szóltam. Csendesen betettem az ajtót.

S még többször is visszatértem, persze. Megálltam a lépcsőházban: odabenn szólt a gramofon, az is elég volt, elmentem. De volt úgy is, hogy nem találtam odahaza. – Volt ma valahol? – Igen, a fodrásznál. – Gyerünk a fodrászhoz. – Nem felejtett itt a feleségem egy zsebkendőt? – Ó, az a pici madame? – mosolygott a borbély. Mert mindenki mosolygott, aki rá gondolt. Mert egy pillantás is elég volt, hogy megbolondítson valakit. Akit akart. S ő mindenkit akart, még egy borbélyt is. Mert úgy nézett fel reá, hogy a szemeiben édes tűz volt és alamuszi figyelem.

Szóval a borbély is igaz volt, minden egyéb is – akkor még nem is sikerült rajtaütni se nekem, se másnak. Mert megvallom, egy teljes héten át még figyeltettem is egy ilyenféle vállalat embereivel, hogy hova megy, ha kimegy a házból. Nem szívesen írom ezt le, mert röstellem.

Biztosan vigyáz – gondoltam én –, biztosan sejt valamit. – Ezt gondoltam egyik nap. S máskor viszont, mintha mindezt elfelejtettem volna. S ez bizony csodálni való. Ez talán az én akkori életem legnagyobb rejtélye. Hogy képes voltam még mindig hinni neki. Hacsak egy pillanatig is.

– Ó, édes – mondtam neki például egy esős délután, jól emlékszem rá, ott ültem a nappaliban, és olvastam valamit. Egész elmerülve, merengve, egyszer csak azon veszem észre magam, hogy ő is ott van, valamit tett-vett a szobában.

– Akar valamit, édes? – mondtam neki ekkor, mint egy álmodó. Mert akkor ő jó volt nekem. Mintha egész elfelejtettem volna, hogy nem szabad hinni neki. Hát ilyen az ember? S mi még csodálkozunk, ha megcsalatik? Mikor arra van rendelve talán. Ma már hajlandó is vagyok azt hinni, hogy arra.

Egy alkalommal, mikor hazatértem a városból, megint nem volt odahaza. Bementem hát a másik szobába is, egyszóval ki-bejártam, megvizsgáltam kicsit a lakást.

Mért lakunk mi ebben a penzióban? Mikor ez egy rossz penzió. A lakás is rossz, meg az ellátás is. S ő mégis meg van elégedve vele, nincs ennek valami titka? Mert hisz ő akart idejönni, Párizsban kapta valakitől a címet.

Hogy nincs-e itt valami ajtó, összeköttetés egy másik lakással egy rejtett szoba felé, vagy ilyesmi?

Eltoltam hát a bútorokat, aztán kinyitottam egy ablakot, és kinéztem az utcára.

Szemben velünk egy alacsonyabb ház tetejére, rajta galambok, jobbra egy meglehetősen tágas tér – nagyon kihajoltam, hogy mindent lássak.

Mért lakunk mi mindig térségek közelében?

S megint, mint az örvény ragadtak magukkal mindenféle gondolatok.

Mert eszembe jutott ám valami: egykori szobalányunk, az Äubchen Marie, mikor Párizsban a függönyöket húzogatta.

– Mit csinál maga? – kérdeztem a lánytól.

– Jelet adok a babámnak, hogy feljöhet-e? – És nevetett. Azt hittem, tréfál, pedig mért ne lehetne? Ha szemben áll valaki a téren… S talán ezek a térségek is erre valók?

Csupa képtelenség. S én mégis szinte felkiáltottam a meglepetéstől.

– Hátha összedolgoznak ezek? – villant az eszembe.

Mert eszembe jutott ám a penzió tulajdonosa is, ez a vén betyár. Aki úgy dicsérte nekem az életemet a lépcsőn. Nekem, a saját életemet. Hát nem ő is a szemembe nevetett? ––

Napokig törtem egy eljáráson a fejem, hogy hogy is kell csinálni az ilyet? Mert valamiféle módszerről beszéltek nekem egyszer valami hajón: hogy liszt és korom keverékével kell meghinteni a küszöböt – így valahogy. S akkor az ember elutazik, vagy legalábbis bejelenti. S akkor váratlanul megjön kora reggel.

Mert hátha csakugyan őrködik itt valaki? Jelet adnak, őrködnek, hogy jövök-e? S mire itt vagyok, minden rendben van, a feleségem olvas. Viszont a kormot meg a lisztet letagadni a padlón vagy a szőnyegen már mégiscsak nehezebb.

Próbáljuk hát meg a dolgot. – –

S mármost el kell képzelni, milyen formát mutattam én, mikor másnap egy zacskó liszttel a kezemben léptem ki valami boltból. Az ember megáll az utcán, és nem érti az egészet. Hogy hogy jutott el idáig, mi ez a kezében, és mit akar ezzel? – A feleségemnek persze már bejelentettem, hogy elutazom – este kellett volna hazamenni a táskámért, és elvégezni a műveleteket. Csak nem volt már hozzá kedvem, utáltam az egészet.

Különben is kezdtem a bonyolultságokba belezavarodni. Mert el lehet képzelni, mi mindenre kell gondolni az ilyen embernek. Mert mi van, ha ő maga kimegy éjszaka valami könyvért, vagy teát csinálni magának? Tehát nem a hálószoba küszöbére kell, hanem az előszoba küszöbére. De mi van, ha kimegy oda is, ott is van egy szekrény teli könyvekkel. Az előszoba elé kell tehát, a lábtörlőre talán…De mi van, ha reggel jön a boy a ruhákért? Korán fogok hát hazamenni, hat óra előtt.

Semmi különös, ugyebár, csak épp hogy belebolondulhat az ember.

Kora délután óta jártam a várost, és semmire se tudtam elszánni magam. Haza nem mentem idejében, már el is késtem a tennivalókat, tizenegyre járt az idő. Felmentem hát egy régi barátomhoz, a már említett Gregory Sandershez, aki akkor Londonban lakott. Álmából zavartam fel, ami nem volt kellemes. Beteges is volt, öreg is – arra kértem, hogy ne haragudjon rám, nagy bajban vagyok.

Mert rá kellett végre szánni magam, most már muszáj volt beszélni valakivel.

Hogy segitsen rajtam, mert nem bírom ezt így egyedül. Mert meg fogok bolondulni, attól félek, mert most már odáig megyek el…S megmondtam neki a lisztet, s hogy mire való, mindent.

S ő nem haragudott. Csak épp hogy nem tudott mit csinálni velem.

– Mit mondjak én neked? – kérdezte szomorún.

S azt a tanácsot adta, hogy csakugyan utazzam el, menjek Skóciába pihenni kicsit.

– És hagyjam itt a feleségemet?

– Miért ne hagynád?

– Épp most? Csináljon, amit akar?

– Úgyis azt csinál, amit akar. Ülj le, barátom – folytatta nagyon barátságosan. – Pihend legalább itt ki magad.

Csakhogy én nem pihenni akartam. Máris megbántam tehát, hogy idejöttem. Mikor úgyse tud segíteni rajtam.

Mert mit vár az ember ilyenkor a másiktól, mit vár? A lehetetlent. Mégis megpróbáltam, elmondtam neki az ibolyákat legalább. De semmi hatása.

S aztán hát a cigaretta-ügyet is. A feleségemnek azt a könnyű kis megjegyzését, hogy neki tűrhetővé kell tennie az életét, s rögtön a felébredése után.

– Nos, mit szólsz ehhez? – kérdeztem tőle rekedten. – De mondj is már valamit, az Isten áldjon, mert így semmire se megyünk. Mivel tehetem én tűrhetőbbé egy asszony életét, mint amennyire tudom, vagy ami vagyok?

Csakhogy ez okos ember volt, nem hagyta sürgetni magát. De vigasztalni se próbált vagy megnyugtatni, ebből is látszik, milyen okos volt. Bólogatott, s azt mondta:

– Igen. Mit csináljunk?

Vagy azt mondta: – bizony, nem könnyű az élet. – Meg ilyeneket. Csupa általános bölcsességeket, hogy majd megvesztem tőle.

– Hogy ne legyek töprengő. – Nem leszek töprengő. – Mert a töprengés meg a gondolkodás – ne tévesszük össze a kettőt. Mert az nem ugyanaz, sőt, ellentétes is egymással. – Tudatik. – Mert az egyikkel még mehetünk esetleg valamire, de a másikkal már bajosan. Minthogy az a dolgok lényegét még meg is hamisítja. – Szintén tudatik. – Mert mit csinál az ilyen ember, a töprengő? Mindent annyira megnéz – túlságosan is. S lehet akkor távlata valaminek, természetes távlata? Nem olyan ez, mintha nagyítóval akarná valaki megnézni a világ összes pici sejtjét meg a részleteit?

– Ez az élet különben sem arra való, hogy ennyire szemügyre vegyük – mondotta Gregory Sanders.

Magamban pedig ezt gondoltam:

– Hogy tartozik ez énrám, édes Isten? – És máris menni akartam.

Egyébként pedig a díványon feküdt, körülötte citromok mint orvosság. – A természetes gyógymód – gondoltam magamban megvetőn. Csodálatos volt ez a pillanat is. Mert én mindeddig szerettem és becsültem ezt az öregembert. S most egyszerre nem. Mintha hályog hullna le a szememről. Mert rettenetesen hatott rám ez a bölcsesség meg a citromok együtt.

Mikor is azon kezdtem észrevenni magam, hogy a féltékenységet kezdi pedzeni. És milyen ügyesen, ma se tudom, hogy jutott el odáig.

Görcsnek nevezte, a lélek görcsének, amelynek eredete szintén a tépelődésben keresendő. Majd hirtelenül és minden további teketória nélkül:

– Hát létezik hűség?…– No, már erre felkaptam a fejem.

– Hogy mondod ezt, régi barátom?

S mintha ugyane pillanatban kapott volna bele is valami tűz.

– És ha nem hű valaki, mi van akkor?

– Hogyhogy mi van akkor?

– Az már se kedves nem lehet akkor, se szép, se jó, azt már szeretni se lehet?

– Hogyhogy szép vagy jó? Nem értem ezt a beszédet, ez két különböző fogalom, nem értem a kérdést. Jó lehet valaki, ha rossz?

– Nevetséges vagy – mondotta Gregory Sanders.

– Te pedig egyre érdekesebb – mondtam én. – Egyszerre kétféle lehet? – Épp arról beszélek – felelte megvetőn. – Vagy sose láttál még ilyen asszonyt? olyat még sohase szerettél? Mert mihelyt férje volt, akkor már nem is volt kedves, már utálatos is volt, megvetendő, ránézni se tudtál?

– Hozzám kedves volt.

– És a férjéhez is esetleg. Hogyne, természetesen. Csak akkor nem voltál még ennyire kényes, de hogy is? Minthogy a szeretők sohasem annyira kényesek, tudvalevő, azok nem hintenek lisztet a küszöbökre. – Határtalanul ideges lettem.

– Nem voltál – folytatta.

– Nem voltál – ismételte az öregség konok erejével. De mint egy fogatlan sámán, egy dübörgő, felemelkedve fektéből és csupa keserű lobogásban. Hogy nem is értettem eleinte, mi leli? Mert még a lelke is majd kilépett a szeméből – s hol voltak már a ragacsos citromai, vagy akár ez a szoba is? Mintha csak az űrben forognánk, s mind a ketten salak és test nélküli szellem… csodálatos hatalma volt a szavainak. Most már tudtam újra, mért szeretem ezt az öregembert.

– Vagy olyasmi nem is létezik talán – folytatta, s olyan izgatott háborgással, mintha saját magát is meg akarná győzni vele –, olyasmi nincs, hogy a szeretőjét csalja meg az urával, mert azt is szereti? De minek is magyarázom? Csak épp hogy ezt kellene végül tudomásul venni nektek is, mert ez az igazság. Hogy mi többet is tudunk egyszerre szeretni, mert ilyen az emberi lény.

– Mondjuk, ötöt is? – próbálkoztam újra. Csak erre nem felelt Gregory Sanders.

– Mert szerénytelenek vagytok – mondotta lihegve.

– Létezik teljesség, erre felelj! Liszt, liszt – mondta megint. – Megvetlek benneteket. Mért nem vagy akkor féltékeny a cigarettájára is, amit elszív, meg a múltjára vagy a nap fényére, mikor süti a bőrét, s ő borzong a gyönyöröktől. Igenis, a gyönyöröktől, ezt is tudomásul kell venni, barátom.

– Vagy egy nőnek nincs is talán képzelete?

– No látod – felelte magamagának. S úgy elborulva, leigázva, mintha régi szellemek járnának régi szeme előtt.

S akkor hát meg is értettem az egészet. Hirtelenül. Mert a szemei szinte kialudtak, s egész meg volt törve a saját szavaitól. Mintha most akarna csak igazságot szolgáltatni valakinek – ismeretes az ilyesmi. A halottait szokta így megkövetni az ember.

Ó, hát így vagyunk? hát te is ilyen vagy? – gondoltam róla szomorún.

– Vagy lehet bűn nélkül végigélni ezt az életet? Fehér palástban, vagy hogy gondolod ezt? Olvasd a szentek életét – mondotta még Gregory Sanders.

Csend lett végre körülöttünk.

– No végre – mondtam én. – Befejezted a tanítást? – Mert akkor már magamhoz is tértem valamelyest.

– Mindez igen tanulságos is, csak épp hogy mire akarsz itt engem rábeszélni? – kérdeztem tőle nevetve. Mert, mint a nyavalyatörés, a Ridolfi pofája jelent meg előttem.

– Hogy szeressem őt szeretőstül, vagy mire? Hogy szemet hunyjak – mit akarsz te tőlem, az édes Istenért? Mit akarsz, öregember? mondd ki hát nyílt szóval is, hogy mit akarsz?

– Igen, ez a tanácsom. Ha megéri neked, akkor ez a tanácsom. – Hogy szemet hunyjak?

– Igen.

– Eddig úgyis azt tettem, igaz. – Most is azt teszed.

– Lehet – mondtam én. S majd a guta ütött meg a dühtől. – De nézd csak, most már nem akarom.

– Most is azt akarod. – No, már erre nevettem. – Vagy, ha nem akarod, akard.

– Hogy szemet hunyjak? – Igen.

– Különben sem kell mindent tudni – mondotta most már teljes nyugalommal. – Az ember nem is arra való.

– Hanem mire? – kérdeztem előbb. – És ebből állunk, ezt akarod elhitetni velem? – ordítottam. – Vagy ha igen, helyeselni tudod, belenyugszol, idejutottál? Hogy még a tiltakozást se hagyod meg az embernek? – Most már reszkettem, annyira ki voltam kelve magamból.

– Vagy észre se veszed, milyen gyűlöletes és alantas ez az engedékenység, a belátásnak ez a foka? Hogy mi minden rejlik mögötte, mennyi nyomorúság, ez elől hunyod le a szemed?

Éjfélre járt az idő. A szomszédból már kétszer is bekopogtak, olyan hangosak voltunk. S most újra.

– Vagy nem ő vetne meg a legjobban, ha vaknak tettetném magamat? – kérdeztem tőle rekedten. S megint fel-le vágtattam a szobában.

– Rendben van, tégy, amit akarsz – mondotta szelíden. – Én csak arra szeretnélek figyelmeztetni, hogy a múltkor láttál itt egy revolveres embert…

– Igen, igen, gondolok is rá éppen eleget. – Pedig milyen gyűlöletes volt.

– Igen, az volt. De ma már valami más van. S most mondd meg nekem, ha tudod, mért érzek ma már rokonszenvet iránta? És mért mondom magamnak annyiszor, hogy bár én is ott tartanék már, ahol ő…

– Megőrültél? – kérdezte Gregory Sanders.

– Igen – feleltem én. – Mert sok mindenre rájöttem ám, és épp most és itt, mialatt annyi mindenre kitanítottál. Hogy csinálhatok én már, amit akarok, más választásom nekem már úgyse marad ebben az életben…

– Mint ölni? – kiáltott fel Gregory Sanders.

Semmit se feleltem. Csak róttam tovább a szobáját, egész beleveszve valamibe.

– Vagy legalábbis ajánlani magam – feleltem utóbb. – Mert nekem ebből elég volt. Mert békesség itt úgysincS többé, se pihenés, míg azt nem mondhatom: vége van az egésznek. Igen, azt. Hogy nincs tovább. Hogy vége van az életnek.

S ekkor már valami könnyféle csordult ki a szememből. S ezt, úgy látszik, észrevette az öregúr.

– Szóval, sehogy sem akarod azt, amit annyira szeretsz? – kérdezte szelíden.

S a következő hasonlattal élt:

– Van egy kastélyod, az akkor is kastély, ha van is valami hibája, vagy akkor már nem is az? És nem is a tiéd? Mondjuk, rozzant a teteje, mit tudom én, vagy van benne mindenféle hiba?

– Ó, ismerem én ezeket a rossz gazdákat – kiáltott fel –, és csak azt sajnálom, hogy te is olyan vagy. Mert az vagy, izgága és eszeveszett – való az neked egyáltalán, ami jó? Mikor nem tudsz bánni vele? Ó, ismerlek én benneteket. Régen tudom, kik vagytok, és miből álltok. A legkisebb fogyaték, és már gyújtanád is fel az egészet… – És oly szomorúan nézett rám, oly igen szomorúan. Mint aki azt akarja vele mondani:

Hiába van ez is. Mert úgyse tudok én segíteni rajtad.

*