4.4.

S ez aztán folytatódott.

Alig érkeztem Párizsba, vele kellett foglalkozni megint. Egy nap az ügyvédem rám telefonált, hogy valami letét van a javamon az egyik itteni banknál, s úgy látszik, szállítmányozási ügyekbõl kifolyólag. Milyen szállítmányozás? kérdezem én. Fogalma se volt.

És magam sem igen emlékeztem rá, hogy ilyesmiben részt vettem volna valaha. S hiába volt ott másnap a bank értesítése: pénzem van ott, kamatozik, ettõl se lettem okosabb. Márpedig én szeretek tisztában lenni az ügyeimmel, a csekélységeket se szoktam elhanyagolni.

Jól emlékszem rá, kora reggel volt, alig egy hónappal a megérkezésem után, akkor még szállodában laktam. S az ágyamon ülve sokáig néztem a bank levelét, mintha csak érezném, hogy a múltakból jelentkezik itt megint valami. Csak mi lehet? Mert árverésekkel se volt nekem dolgom azelõtt legalábbis Párizsban soha, viszont errõl is szó volt az iratban. Csak ami a legegyszerûbb, az nem jut az ember eszébe.

Hát hívja fel a céget, amelyre hivatkoztunk a levelünkben. Ott van a papír a kezében, olvassa le róla tanácsolta nekem egy szemtelen hivatalnok, mikor felhívtam a bankot. (A franciák meglehetõs fölényesek, különösen az idegenekkel.) S képzelni lehet, mily nagy volt a meglepetésem, mikor felhívom ezt a céget is, és azt feleli nekem valaki a telefonba, no de pontosan ezt, és ugyanezzel a precizitással:

Halló, itt Tannenbaum. Ki van ott, és mit kíván? Hogy majd leestem az ágyról.

No ne mondja feleltem én. A fiatal Tannenbaum úr személyesen, igazán?

Persze, zavarában kérdez az ember ilyet. Amire õ megint csak ugyanúgy, vagyis ugyanazzal a hibátlan nyugalommal:

Ki más volnék? Tiszta sor. Én csak a saját személyemben lehetek én. Mivel szolgálhatok, uram?

Egyszóval, a filozófus, e szavak után semmi kétség, pontosan õ. Csak hogy jön ez most ide, az én agyvelõmbe gyalog? Mikor nem is akarom, sosem akartam. Ha eszembe jutott, fütyörésztem. Õvele sose törõdtem. S most egyszerre csak itt van? De minek?

No de nézzük meg, ha már benne vagyunk. Megpróbáltam hát elõadni az ügyet. S ami máris igen érdekesnek bizonyult: még csak magyarázni se kellett, õ rögtön tisztában volt az egésszel. Kiderült, hogy kitûnõen emlékezik ránk a fiatalember.

Ah, az a kis madame kiáltja vidáman -, aki Londonba ment, és onnan Spanyolországba, igaz-e? Meg ilyesmit.

Egy szó, mint száz, õk fekbér fejében kénytelenek voltak elárvereztetni hajdani kis motyómat, a bútorainkat, amelyeket náluk raktároztunk be, amikor Londonba mentünk, ez volt a dolog veleje.

Magától értetõdik, uram, minthogy senki se fizette a bért, senkit se lehetett értesíteni, ráment hát az egész magyarázta nekem. Illetve, ami kis összeg az árverésbõl fennmaradt, az letétben hever, felvehetem, és errõl szól az értesítés.

A madame-nak azon kis ócska holmijai adta értésemre a fiatalember, aki úgy látszik, idõközben egészen a szállítmányozásra vetette magát. S ez az, ami érdekelt engem, ez a szó. Nemcsak azért, mert ennyire fölényesen intézte, lesemmizte szerény kis egykori tulajdonomat, de fõként: mert azt hitte, hogy a feleségemé. S ez mégiscsak fölkeltette a figyelmem. És magának volt szíve elárvereztetni a szeretõje holmiját? kérdeztem tõle csendesen, még mindig a legbékésebb modoromban. Csak erre felhökkent persze, más hangnemeket vett fel azonnal.

Hogy méltóztatik ezt kifejezni?

No, nézze csak- mondtam én -, ne komédiázzunk annyit, mert unom a dolgot. Magának szeretõje volt az én egykori feleségem, tudvalevõ, és Ön mégse tett meg neki annyit, hogy õrizte volna kicsit a bútorait, a szegényes cókmókját, ahogy szíves volt Ön is lovagiasan kifejezni magát?

Ne szenvelegjen a tisztelt úr vágtam a szavába -, én mindenrõl értesülve vagyok. Tudom, hogy maga filozófus, tudom, hogy leveleztek. Ne fecsegjen. A papucsokról is, meg a madarakról, mindenrõl értesülve vagyok. A feleségem mindent bevallott nekem a végén.

Hogy mondja? kérdezi megint. S érezni lehetett, hogy majd belefullad már a telefonba.

De aztán elnevette magát.

Milyen érdekes, igazán jegyezte meg elõbb. Nem volna szíves megmondani, mit vallott be a felesége?

Semmit se feleltem. Õ pedig boldogan hahotázott.

Milyen kár, hogy én is nem hallottam folytatta vidáman. Mert itt valami tévedés van, édes uram, tévedés a személyben, sajnos teszi hozzá. Én ugyanis nagyon szerettem volna elcsábítani az Ön feleségét, de nem lehetett. Mert nem hagyta magát.

Itt van Ön? ordít a telefonba.

Folytassa csak mondom közönyösen.

Tessék tehát felfrissíteni az emlékezetét, ha csakugyan ennyire elgyöngült, és megírni neki Spanyolországba, hogy összetévesztett valakivel. Hogy nem velem csalta meg Önt, mert én más valaki vagyok. Mert én vagyok az, aki szerelmes voltam belé, aki majd megvesztem utána, s akit õ az orránál fogva vezetett. Mert ez egy szemtelen kis madame, ezt is megírhatja neki, ezzel a szóval. Hogy ezt üzenem. És hogy örülök, hogy semmi dolgom vele többé Kitekertem volna még a nyakát is, mért ne árvereztettem volna el a bútorait?

Ingyen tanítottam, és még a bútorait is õrizzem?

Ha pedig mindez sérti Önt, a rendelkezésére vagyok. S ezzel van szerencsém ajánlani magam fejezte be kacskaringós futamait. És máris letette a kagylót. --

S mármost mentem volna csakugyan párbajozni vele? Valakiért, aki már annyira messzi van e ligetektõl

Nem volt szerencséje a szegénynek gondoltam magamban. Éppen neki nem. S most még verjem is be a fejét, vagy õ az enyémet?

*