1.3.

S ez a baj vezetett aztán a házasságomhoz, meg vagyok győződve róla. Részben: hogy e lakomán megutáltam kicsit az embereket. Hogy úgy telizabálták magukat, s velem semmit se törődtek.

Mert van az úgy, hogy az ember minden tapasztalata ellenére is hirtelen megsértődik, mikor a bajban úgy száguld el mellette a többi, mint a rohanó szekér, s vissza se néz rá. Az ilyesmi fáj az embernek. S különösen az evés körüli sérelmeit veszi némelyik a szívére – s nemcsak a gyerekek, erről szó sincs, komoly dolog ez, akárhogy lekicsinylik is a fontoskodók. Nékem volt például egy jó kartársam, egy Gerard Bist nevű kapitány, akinek ha elrontották az ebédjét, valósággal melankolikus lett.

– Minek él akkor az ember – magyarázta nekem. – Az ember hónapszám be van zárva egy tetves hajóra, mint valami börtönbe, s annyi öröme se legyen, hogy egy kis rendes ételt ehetik? – Igaza volt. S mármost, hogy én még külön is meg voltam sértve, azt gondolni lehet. Mert ha ez nincs, akkor mi legyen ezentúl? Én, aki mindig zabolátlan voltam. S most tessék óvatosnak lenni, diétákon élni – járni a kórházakat meg a javasasszonyokat… Még a pontozást is megpróbáltam, istenemre, Japánban, meg a számokkal való gyógykezelést. Egyszóval mindenfélét, de hiába. Mikoris egy úgynevezett pszichoanalitikushoz kerültem. S lehet, hogy ennek köszönhetem én még nagyobb szerencsétlenségemet.

– A nők – mondta nekem ez a pszichoanalitikus –, a nők. – És jelentősen pislogott a szemembe.

Hát jó, a nők, nézzünk körül. De még ezt se kellett, hisz épp akkor ismerkedtem meg a későbbi feleségemmel.

Francia lány volt, nagyon kacér, nagyon csiklandós, sokat nevetett, s főként rajtam, s épp ilyenkor annyira, mintha csiklandoznák. Viszont engem ő Douc-Douc bácsinak, Dodónak, Cric-Cracnak meg Croc-Crocnak nevezett, éppen a nevetésem miatt, amely, mint mondá, valósággal robbanásszerű, meg medve bácsinak, mondván, hogy oly mulatságos látni, amikor a szalvétám két csücske eláll a fülem mellett vacsora közben. S csak úgy lubickolt örömében, mint a malacok. Én ugyanis a szalvétámat csakugyan megkötöm hátul a nyakamnál – magam se tudom, mért? régi szokásból.

– Ez a két nagy füle – kiáltotta – meg ez a két csücsök hozzá, hát nagyszerű. – És összecsapdosta kis kezeit.

– Milyen lompos, milyen lompos! – kiáltotta továbbá, kihajolva ablakából, mikor látta, hogy jövök fel a templom mögötti lépcsőn (magasan volt ugyanis a lakása, a templom mögötti hegyen), s nekem az volt az érzésem, nem is tudom mért, hogy Isten a megmondhatója, ki mindenféle gavallérok elé hajolt ő már így ki az emeleten, mint egy kis illatozó francia rózsa. Bűnös volt, bűnös, ezt rögtön éreztem. De azért ez nem volt baj, mert én nagyon jól éreztem vele magam. Arra kértem, hogy mondja ezt a mondást:

– Veux-tu obéir? Veux-tu obéir?– S ő mondta is szorgalmasan. Ezentúl rendesen ezzel fogadott. Egyszóval, okos volt ez, nagyon okos. De még ügyes is, mert meglepően hamar megtanulta, hogy kell bánni velem. Rám hagyott mindent, s ez a helyes, csináljak, amit akarok. S mondom, mindebből némi jártasságra lehetett volna következtetni, csakhogy én nem akartam. Az összes meggondolásokat elvetettem.

Ha tetszik nekem, elveszem, mit okoskodjak annyit? – gondoltam én. A tengerészek ugyanis távolról sem oly aggodalmasok ebben, mint a szárazföldi fajta – ezt azért mondom, mert láttam eleget, mennyit tanakodnak az ilyenen, amíg elszánják magukat. De mi?

Én folytonos életveszélyben vagyok – s különösen akkoriban, de nemcsak a tengereken, elég veszélyes levantei gavallérokkal voltam én akkor összeköttetésben, mit vesződjek tehát olyan kicsiséggel, hogy fog-e majd szeretni a feleségem, vagy hű lesz-e hozzám, amíg nem leszek otthon? Az asszonyok különben se hűek, különösen a kapitánynék, ez hozzátartozik a dologhoz.

Vettem hát neki egy csomó karkötőt meg nyakláncot, és elvettem feleségül. Mert mi tengerészek sokáig udvarolni se szeretünk. Volt egy kartársam, aki csak így udvarolt:

– Andiamo a letto – mondta mindjárt az első esti séta után a hölgyének. S volt olyan, akire épp ezzel hatott. Ha nem mindjárt, két hét múlva. Kár ezen megbotránkozni, az élet ilyen. Persze, nem szép tőlem, hogy épp itt hozom ezt fel, de mit teketóriázzak? Én akkor ilyen voltam. Nekem a házasság sem volt akkor nagyobb szentség, mint a sárgarépa, mondjuk. A szentségeken rég túl voltam – vagy azt hittem legalább. (S hogy aztán ez mégsem egészen úgy volt: épp erről szól ez az életírásom.)

Egyszóval, elvettem. S azt hiszem, mindjárt volt is egy kis ügye neki, s röviddel az esküvőnk után – én legalább így vettem ki a jelekből. S nem állítom, hogy nagyon jólesett ez a gyorsaság, de túltettem magam rajta. Mert azt mondtam magamnak: kár kicsinyeskedni. Úgysem vagyok én hozzászokva olyan asszonyokhoz, akik csak az enyémek – s most járjak utána, leselkedjek, szerezzek bizonyítékokat. Mi az ördögnek? Ha nem most, megteszi máskor. Már hogy is ne tenné? Távol vagyok hónapokig vagy félévekig esetleg – lehet emberfelettit egy emberi lénytől követelni? Hogy évekig egyedül epekedjen? Ha pedig folyton csak epekedik, akkor már nem is tudja olyan énekes-szépen azt mondani:

– Veux-tu obéir? – S akkor már nincs is örömöm benne. – S bár, mondom, nem csináltam ebből nagy ügyet, azért feljegyzem, amit erről az első estéről tudok, nem mintha különösen érdekes volna, de mert mindennek, ami első eset, kicsit több jelentősége van, úgy vélem. De másért is teszem. Hogy fogalmat adjak azokról a körülményekről és viszonyokról, amelyekben a feleségem azelőtt élt, illetve megértessem, micsoda sültbolond lettem volna, ha mindezek ismerete után aggodalmam támad a feleségem hűsége miatt. Rengeteg szedett-vetett népség lakott akkor Menorca szigetén: olasz menekülők, szláv emigránsok s egy csapat olyan svéd, akiknek az élet Dél-Amerikában nem sikerült, s akiket már kétszer is halálra ítéltek, de ők megszöktek mind a kétszer, és bivalyháton cammogtak végig a Kontinensen, keresztbe az Atlantictól a Pacificig – német bolsevisták, lengyel zendülők és más kémgyanús népek –, tudom is, kikre gondolok: ezek meglehetős tudatlan emberek voltak, de mégis boldogultak, így-úgy, senki sem tudja, miképp? Egyikük például azzal, hogy nagyon siralmasan tudott előadni valamit…és így tovább. Ezek között élt a feleségem. S ez ellen nekem nem is lett volna kifogásom. Legalább megtanulja köztük, mi az élet, s nemcsak hogy a felülete milyen, hanem az alja is, a telje! Legalább fogalma lehetett arról, amit én láttam a kikötőkben és egyebütt…hiszen a magamfajta ember igazán olyan már, mintha az emberiség történetét élte volna át összesűrítve. – S hogy milyen ez a történelem? Egyszer azt gondoltam erről: ha valaki e föld kihűlése után végigolvasná, nem gondolhatna egyebet, mint hogy itt csupa csaló, gyilkos, kéjgyilkos és orgazda lakott, vagyis csupa szörnyeteg – hogy itt más mód se volt fennmaradni, mint hogy az ember ölt…a mi mesterségünk meg éppen olyan, hogy néha bizony évekig nem látunk tisztességes embert. S minthogy a feleségem is tapasztalt itt egyet-mást, nem kellett hát attól tartanom, hogy egy nap elkezd pipeskedni, kényeskedni nekem, hogy jaj Istenem, így vagy úgy, nem elég finoman fejeztem ki magam, vagy effélét, amitől a falnak tudok menni. E tekintetben tehát a feleségem elég hozzámillőnek látszott. – Most azonban hadd folytatom, ahol elhagytam annak leírását, hogy mi mindenféle viszonyok voltak ott az úrinépek közt, Menorca szigetén. Házigazdám: Don Juan például a következőképp írta le nekem egy kisebb társaság keveredését – éppen azt a társaságot, amelyből a feleségem is kikerült. Megpróbálom visszaidézni:

Koch berlini író első és elvált feleségével kell kezdenem. Ez az asszony egy Samuele Annibale Ridolfi nevű autótulajdonos olasszal élt együtt elég jól. Ridolfi úr különben elég nyájas ember is volt, és szép fogai voltak, ismertem. Ez tehát az első pár: Kochné és Ridolfi, s ezek a tengerparton laktak. S ezekhez azon év Szilveszter éjszakáján egy skandináv (norvég? svéd?) házaspár jött látogatóba, akik, bár gyerekkoruk óta ismerték egymást, és szerelmi házasságot kötöttek – egy év óta tartó házasságukban nem éltek jól. S ez az asszony itt, vagyis látogatóban Kochnénál és a nyájas Ridolfi úrnál, Szilveszter éjjelén vakbélrohamot kapott, s még akkor éjjel kórházba kellett szállítani, mikor pedig onnan kijött, ugyancsak a barátnőjéhez ment üdülni a tengerpartra…

– Vagyis kihez? Az első számú Kochnéhoz, a Ridolfi szeretőjéhez, megérti ön ezt, édes uram? – kérdezte tőlem a házigazdám, a kotnyeles öregúr.

– Már hogy az ördögbe ne érteném? Csak mért nevezi elsőszámúnak a Kochnét?

– Mindjárt meghallja, édes uram. Sőt, vegyük talán ezt a papírszeletkét is ide, s erre rajzolok én most magának három kis szerelmi személyt, hogy el ne tévesszük a sorrendet – ide nézzen. Sőt, egy negyediket is, most jut csak eszembe, s ennél meg is nyálazom egy kicsit a ceruzámat, mert ez jelképezi a kis Úriélt, aki nagyon ügyes és fürge fiúcska, magam is kedvelem őt…

– De micsoda Úriélt? És mért nyálazza meg a szegényt?

– Mindjárt meghallja, édes uram – ismételte végeláthatatlan mosolyával. – Mert most következik a bonyodalom. Lévén ez az északsarki Gerda különben is nagyon rózsaszínű teremtés, e lábadozásában meg éppenséggel olyan lett, mint a korai paradicsom, nagyon természetes tehát, hogy megnyerte a nyájas mosolyú Annibale szívét – a vad-olasz beleszeretett. Koch berlini író első, elvált feleségének tehát távozni kellett a háztól – ide nézzen, rajzolom is. És honnan ment el? Még egyszer megmondom, a tengerpartról. Méghozzá nem is egyedül ment – és most könyörgök, ne türelmetlenkedjen azonnal –, mert vele volt még valaki…No, látja, hogy kitalálta, persze hogy a kis Úriél volt az, édes uram…

– És most megint megnyálazom egy kicsit a ceruzámat – folytatta kajánul. – Mert meg kell végül is mondanom, ki az az Úriél, no nem igaz? Ez a sokágazatú Koch ugyanis másodszor is megnősült mit csináljunk? S innen származott e fürge fiúcska. S hogy aztán ettől a nőtől is elvált, beláthatjuk, erről se tehet a világ. Ez olyan ember volt. És ki volt ez az ember? A Koch. A gyereke viszont megintcsak nem az anyjánál volt, ezért se tehetünk senkit felelőssé, mert egyáltalában nem ott volt, hanem az elsőszámú Kochnénál élte világát, tehát szintén távoznia kellett – és honnan, édes uram? Még egyszer hangsúlyozom, a tengerpartról.

– Nagyon jól mondom – folytatta megelégedéssel szippantva cigarettájából –, igazán jól. Mert mutasson nekem még valakit ezen az átkozott szigeten, en esta maldita isla, aki ezt így elmondja magának. Ennek a kis Úriélnek ugyanis nagyon szép a mamája, egy karcsú kis zsidó asszony, amellett fehérnyakú, mint az andalúziai kancák, uram, bizonyos Hannah nevű, akinek, úgy látszik, nem nagyon kellett a gyerek, lévén ő is viszonylatokba keveredve: Foradade szigetén lakott ugyanis a szeretőjével, egy fiatal német repülővel. S mint hírlett, ezek is jól élnek. A férfinak hydroplánja volt, és gyakran repült fel a tengeren. Minthogy azonban Koch úr éppen írt is Ridolfinak, és nagyon panaszolta, hogy rosszul megy a sora Berlinben, ez az első Kochné – és most figyeljen a rajzra – írta a második Kochnénak – ide nézzen, rajzolom is –, vagyis a gyermek anyjának, vagyis az aviatikus jelenlegi szeretőjének, a gyönyörű Hannah-nak Foradade szigetére, hogy vegyenek itt együtt valami lakást, és Koch író úr is jöjjön ide, és éljenek együtt – hát nem egyszerű a dolog? röhögött vidáman a szemembe. Sőt, fel is vette piros kis házisapkáját megelégedése jeléül.

– Mert most jön a végleges egyensúly meg a kibontakozás, a bonyolultságok hirtelen elszégyellik magukat és elenyésznek. Mert, mit szól hozzá? – mindez aztán így is jött létre csakugyan. De pontosan így, az egész összhangzat, toda armonia, édes uram. Vagyis ebben a lakásban most öten laknak eszerint: a két Kochné, továbbá a második Kochnénak, vagyis Hannah-nak a szeretője, az ifjú repülő, a gyermek és Koch író úr Berlinből. S ezek most ebben a főzelékben boldogan élnek együtt.

Ez volt a bevezetés. Mert csak itt kapcsolódott be a későbbi feleségem.

Sokat beszéltek erről is. Amint ugyancsak az öregtől, de másoktól is hallani lehetett e pletykaságokból szőtt szigeten – még akkor ő nem sokat törődött a nyájas Ridolfi úrral, minthogy alighanem csak egy embert ítélt a rokonszenvére igazán méltónak, s ez a fiatal aviatikus volt, akinek a neve Hornmann Eugén volt. Én legalább így értesültem a dolgok akkori állásáról, hogy mihelyt ez a pár megérkezett ide, Hannah meg e Hornmann, az én későbbi feleségem egészen elvesztette a kis önuralmát. Annyira megnyerte a tetszését az aviatikus. Már hogyisne? Egy fiatal kis nyelvtanárnő, s méghozzá csupa idegenek között. Az csak természetes, ha örül neki, hogy egy kis igazi franciaságot tapasztal valakinél. Márpedig e Hornmann Eugén kitűnően beszélt mindenféle nyelveket. Igaz, az a hír is járta, hogy mind e nyelvismeretét, különösen pedig a francia kitűnő kiejtését, de még a repülési tudományát is holmi kényes-kétes szolgálatokra használja fel, ha nem is éppen kémszolgálatokra, de valamiféle szolgálatokra Németország javára, s bár ez a mendemonda nyilván rosszul esett a későbbi feleségemnek – mégsem zárta ki e férfit a tetszéséből, s én ebben is igazat adtam neki. Nagyon helyes. Az ember ne legyen finnyás, különben nemigen él meg a földön. S főként, ha kevésbé fontos szempontot helyez a fontosabbak elébe. Én például egészséges koromban egy vajaslepényt akkor is megettem, ha épp a szájam előtt pottyant le a földre. Mert képzeljük el: az ember a fedélzeten áll, forrón süt a nap, s a szakács valami finom reggeli tésztát hoz meglepetésül, s én már nyelek is egyet, mikor az leesik az orrom előtt…Egyszerűen felvettem a földről és megettem. Mért? Mert ha egy másikat hozatok, az már nekem nem jó. Mert nekem az a lepény kellett, az tehát pótolhatatlan. Hogy ez így van, ezernyi tapasztalatból tudom, akármit mondanak is a fontoskodók. Az ember legfeljebb azt teheti, hogy belerúgja a tengerbe.

Mindezt én jól átláttam akkoriban, csak később változtam meg e tekintetben, mint ezt majd le is írom itt. (Hisz éppen erről szól jelen életírásom.) De menjünk tovább. Ott tartottunk, hogy az én későbbi feleségem nem nagyon zavartatta magát, hanem kifogásai ellenére is szerette ezt a Hornmannt – okosan tette. Hogy ez a férfi szerette hazáját, Németországot, azt későbbi feleségem annál kevésbé vehette zokon, mert ő is szerette a saját hazáját, Franciaországot. S hogy ez a Hornmann voltaképp odatartozik valakihez, egy másik nőhöz, édes Istenem, ő azzal se törődött. Házigazdám, a kaján Don Juan elbeszélése szerint, a féltékeny Hannah miatt templomtereken, temetőkben és bástyasétányokon szoktak volt találkozni, mégpedig a kora délutáni teljes napsütésben, amikor alszik a város…De még egy forró kis történetet is hallottam róluk utóbb. Hogy Hannah asszony kiment egyszer ebbe a napsütésbe utánuk. S ekkor egy magas teraszon, egy parkban csakugyan látott egy női kalapot gurulni a szélben. Mert nagy szélvihar kerekedett épp akkor. S ő előbb felvette a kalapot, azonnal megismerte, s ráütött ugyan a napernyőjével, de aztán eleresztette. Hadd repüljön, vigye a szél. Csak arra szorítkozott, hogy ezt kiáltotta utána:

– Ó, álnok alakoskodó, álnok alakoskodó. – Ezt spanyolul kiáltotta ki a világnak, és elment.

S én még ebből sem csináltam nagy ügyet, akármilyen gúnyos volt is e derék Don Juan. S nem azért, mintha cinikus lettem volna, hanem mert szerettem a tárgyilagos szemléletet – akkor még olyan voltam. Sohasem gondoltam például, hogy a mindenség az én kedvemért és akkor vette kezdetét, mikor én a világra jöttem. Sem azt, hogy egy nő nem is élhetett addig semmiféle életet, amíg nem ismerkedett meg velem. Megbeszéltem hát vele a házasságunk dolgát, s nyomban utána így szóltam:

– Most tehát választania kell majd köztem és eddigi társasága között, legalábbis egy időre. Mert nincs ahhoz kedvem, hogy Koch író úr lakásába költözzünk hatodik és hetedik személynek. S ugyan nem vagyok sem oly vidám, sem oly bohókás erkölcsű, mint ezek, viszont így élni hosszabb ideig úgyse lehet. Mert valami rendre mégiscsak szükség van ebben az életben, nemde, szívecském?

S a feleségem tökéletesen igazat is adott nekem ebben. Azt mondta, hogy igenis kell egy kis rend, ez igazán kell a világon. Ő maga mondta.

Mi több, ő maga jött hozzám azzal a kívánságával, hogy menjünk innen, hagyjuk itt ezt a bolond szigetet. Mert máris egy kis vihar volt kitörőben, s felfordulással fenyegette az egész Koch-féle társadalmat. Az első, szemüveges Kochné ugyanis, mintha most kezdene csak eszmélni, micsoda bolond volt ő, mikor eltűrte, hogy tengerparti boldog otthonából egy vakbélgyulladás ürügyével kizavarják – elkezdett lármázni, hogy hangos lett tőle a sziget.

– Hogy ő majd megmutatja, így-úgy. A mindenit neki. – Avval fenyegetőzött, hogy Londonba költözik, s itthagyja e patriarkális viszonyokat. S ez már nagy baj lett volna bizony, mert neki legalább volt egy kis félretett pénzecskéje, s mire megy anélkül egy társadalom?

De hagyjuk is őt, a részletek itt már úgyse fontosak. A lényeg ebben annyi, hogy a feleségem Párizsba kívánkozott velem – holott épp erről eddig hallani sem akart. Nem a világért! Idegenkedett a szülőföldjétől, az volt a benyomásom. De most egyszerre igen.

– Én is azt gondolom most már, menjünk Párizsba – mondta nekem.

– Nagyon helyes – feleltem én. S e szavakat gyors tett is követte. Egy hét sem telt bele, s ő elkészült a dolgaival, összeszedte kis holmiját, s már búcsúztunk is a szigettől. Azért siettünk ennyire, mert kívánsága szerint már csak Párizsban tartottuk meg az esküvőt.

*