1.1.
Hogy a feleségem megcsal, régen
sejtettem. De hogy evvel… Hat láb és egy hüvelyk magas ember vagyok s
kétszáztíz font, tehát valóságos óriás, ahogy mondani szokták, ha ráköpök erre,
meghal.
Így gondolkodtam Dedin úrról eleinte. De
nem is itt kell kezdenem. Hát hiába, még most is csupa indulat
vagyok, ha rágondolok.
Voltaképp rosszul tettem, hogy
megházasodtam, tudom. Már azért is, mert eladdig nem sok közöm volt a nőkhöz,
hideg természet voltam. Ha visszatekintek korai ifjúságomra, érdemleges
történetem szerelem dolgában alig több, mint a következő: Tizenhárom éves
lehettem, mikor egy parkban álldogáltam a hollandiai Sneek városában, Friesland
közelében, akkor ott laktunk. Egy nevelőnő ült a parkban egy kisgyerekkel, és
így kiáltozott rá:
– Veux-tu obéir, veux-tu obéir?
Ez nagyon tetszett nekem.
Ezt is mondta neki:
– Vite, vite, dépęche-toi donc.
Ez is nagyon tetszett. Lehet, hogy el is
határoztam már akkor, hogy francia nőt fogok feleségül venni. Egy szó mint
száz, ezt az édes dallamot szívesen hallgattam, s aztán, mintegy isteni
sugallatra, a park szélére mentem, kitéptem egy lapot a noteszomból, s ezt
írtam rá hollandusul (mert írni franciául még nem tudtam, se beszélni jól, csak
épp értettem, amit mondanak):
Greppel, greppel – ezt a két szót írtam rá. Vagyis, hogy menjünk
az árokba kicsit. Ott a közelben volt ugyanis egy jókora pázsitos árok. S ezzel
a papírlappal odamentem a nevelőnőhöz, s mint mikor kis gyermekkoromban a
szatócshoz küldtek venni valamit, szelíden álltam előtte, és nyájasan néztem
rá. Eléje tartottam a papírt.
A nevelőnő azt hitte, megőrültem.
Értette a szót, de nem értette a dolgot.
Igaz, jókora kamasz voltam, tizennyolc évesnek is nézhetett volna valaki, de
rövid nadrágom volt és kurta harisnyám, továbbá egy szép kék matrózblúz
is volt rajtam, amelyen reggel anyám kötötte meg a csokrot. Akkor még piros
arcom is volt – s igaz, ehhez a füleim is pirosak s méghozzá jó nagyok, de
viszont a fogaim fehérek, a szemeim bátrak – hű szemű fiú
voltam. S nem is voltam romlott, igazán nem. Hogy honnan jött rám a bátorság
ilyesmit leírnom, ma se tudom.
A nevelőnő persze úgy bámult rám, majd
elnyelt a szemével. Que c'est que tu veux? – kérdezi tőlem.
S én még akkor se szégyelltem magam. Ott
álltam nyájasan, aztán elszaladtam. S így tettem másnap és harmadnap is.
A nevelőnő, ha már csak messziről látott,
hogy jövök a noteszommal, majd kettétört a kacagástól. A karcsú véknyát fogta
nevettében. A kisgyerek pedig, aki vele volt, szintén nevetett. De én csak
álltam ott, állhatatos szemeimmel, és nem tágítottam.
– Mon pauvre garçon – sopánkodott rajtam
még mindig nevetve, amellett forró-pirosan. – Eh bien, tu ne sais pas ce qu'il
te faut – mondta sajnálkozva. Vagyis tapasztalt nő lehetett. – Szegény fiacskám
– ismételte –, ugye nem tudod, mi bajod van? S úgy belecsudálkozott a szemembe,
mint a forró nap, s megcsípte még az arcomat is. Akkor megint elszaladtam.
De végül mégis észre tért.
Miért ne? – kérdezte magában nyilván. – Ebből legalább nem lehet pletykaság, se
más baj. Kieszelte tehát a következőt:
Az árok gondolata neki is tetszett.
Csakhogy volt ám ott egy kis híd is, alatta bozóttal, miegymás, s minthogy
megtudta, hogy az őr naponta csak kétszer megy el arrafelé – hajnali öt órakor
és este hét után –, különben a nagy forróságban javarészt néptelen ez a táj,
kiszaladt hát hozzám a híd közelébe kora reggel valami kosárral vagy tejes
ibrikkel, de olyan kuszáltan és álmosan, majd megbolondultam bele. Mert el kell
képzelni, fiatal fiú voltam, s rajta még érezni lehetett az ágy melegét.
Otthon a korai felkeléseket illetően
hazudtam valamit – anyámat különben is elkerültem, s úgy jártam-keltem egész
nap a nagy napsütésben, mintha álmodnék. S így tartott ez egész nyáron át. Akkor meguntam a nőket.
Ettől számított egy év múlva pedig egyik
nagybátyám, az egyetlen kedves és elfajzott nagybátyám, akinél látogatóban
voltam, kampós létrát készíttetett nékem, hogy módon legyen a szobámból
felmásznom egy másik házba, egy emelettel magasabbra, ahol este
mindennap fürdött egy gyönyörű hölgy. Akkor is nyár volt, s a lakás ablakait a
nagy hőség miatt nyitva tartotta. S én egy nap, ég és föld között lebegve,
felléptem hozzá az ablakpárkányra, s hogy meg ne ijedjen, így susogtam be
hozzá:
– Egy kisfiú van itt.
Nem is ijedt meg, csak nagyon
elkomolyodott a fürdőjében. Hiszen ismert is látásból. Aztán szótlanul intett nekem, én leléptem a párkányról, s ő ködülte szemekkel magához ölelt.
*