3.15.

– Fizesse ki a sofőrt – parancsoltam rá, mikor kiugrottam a kocsiból. S itt már bátorságra kapott.

– Fel fogom önt jelenteni személyes szabadság elleni bűntettért és más egyebekért – kiáltotta pedánsan.

De hol voltam én már akkor? Szinte repültem. Mert el se képzelheti senki, hogy visz engem ez a két lábam, ha muszáj. Igaz, az emberek is segítettek, jegyváltásnál, minden egyébnél. Százöt kiló elől különben is kitérnek, az a tapasztalatom.

– Dover! Dover! –kiáltottam én valami szabad árammal a szívemben. S mindenütt mutogattak, integettek, egy ember bólintott. S csakugyan, sikerült elérnem a vonatot. A gép már mozgásban volt. – Isten nevében – mondtam én, és megálltam a folyosón. Mint egy mozihős.

Kicsit kifújni magam, mert nagyon dobogott már a szívem.

S előbb végigjártam a vonatot. S némi vizsgálódások után egy elsőosztályú, lefüggönyözött fülkébe csakugyan benyitottam. A kapukulcsom az ujjamon. E szóval nyitottam be:

– Jó reggelt kívánok.

S mikor nem viszonozták az üdvözletemet, így szóltam: – Lornyont viselsz mostanában, szívem?

Mert ugyanaz a lornyon volt a kezében, mint a báli éjszakán. Nagyon csinos, aranykeretes. S ezt kapta fel hamar, lehet, hogy zavarában, vagy hogy meggyőződjön róla, igazán én vagyok-e? S akkor megint tapasztalni lehetett, milyen óriásira tudnak megnőni ezek a szemek.

De Grévy Pál pedig igen elegáns volt. Japán mellény, finom ing s barna útiruha, hibátlan. S végre hát fel is ugrott volna, némi meggondolások után, csakhogy azonnal leütöttem. Illetve, nem is a kezemmel, belerúgtam a lábszárába, azt hiszem, el is tört, mert úgy esett vissza az ülésre, mint amikor elfűrészelnek valamit. S azt a kis édes száját is nyomban összeszorította.

– Egy mukkanást se – mondtam én. Akkor már nyugodtabban vert a szívem.

S mikor még egyszer megmozdult, már csak orron pöccentettem, az is elég volt. Orrán, száján megeredt azonnal a vér.

S akkor hát meg is néztem végre figyelmesebben ezt a gavallért. – Hát ez ilyen gyenge legényke? – Istenemre, kedvem lett volna a hóhér munkálataihoz, hogy kitolom még a szemét is, mielőtt kidobnám a vonatból, s mindjárt itt, a szeretője szeme láttára. Csak minek annyira sietni? Nézzük meg a feleségemet is.

Ő mozdulatlanul ült a helyén, s a világon semmit se beszélt. Mint aki maga se vár egyebet, mint a csapást, hogy mikor sújt le reá? S a balvégzete, én, ahelyett hogy eldöntöttem volna, mi a teendőm, így szóltam előbb:

– Milyen jól utaznak maguk első osztályon az én pénzemen. Micsoda szemtelenség. Elő a részvényekkel! – parancsoltam a feleségemnek.

S magamnak is váratlanul. Mert, Istenemre mondom, erre nem gondoltam mind e pillanatig. Nekem ugyanis voltak bizonyos Cincinnati Railway-részvényeim, még az apám hagyatékából, s ezeket nemrég kivettem a bankból, pontosan akkor, mielőtt elutaztam. Úgy volt, hogy elviszem Bruges-be magammal, de aztán mégse vittem. S most az az érzésem támadt, hogy ezek ezt ellopták. S csakugyan.

S még csak nem is az értéke miatt. De hogy én fizessem a kéjutazásaikat?

– Milyen részvényeket? – kérdezi a feleségem. S olyan lélektelenül, mintha nem is élne.

– Csak ne nagyon ugrálj – mondtam én, mert láttam ám, hogy kezdi figyelni a vészféket. Sőt, Dedin is éppen megmozdult, véres zsebkendőjével a száján, úgy látszik, fájt neki nagyon a lába.

– Ne sokat teketóriázzunk – emeltem fel az ujjam. Azt, amelyikben a kulcs volt. – Amit itt tenni fogok, meggondoltam. S az okok az enyémek.

S akkor végre belenéztem a szemébe. Mert mind e pillanatig nemigen kerestük egymás szemeit. Különben se sokat láthatott velük, az a benyomásom. Mert valami köd ülte, ez látszott a szeme kifejezésén meg a színén. Mert ő maga sápadt volt, viszont a szemefehérje rózsás-pirosas, valószínűleg izgalmában. S úgy is bámult rám, olyan határozatlanul és értelmetlenül, mint a vakok.

De mikor így elfogtam a pillantását, mégiscsak megindult benne valami mozgás. Úgy látszik, mégiscsak lehatolt az értelméig, hogy valóban én vagyok az, mert végre felállt. S olyan engedelmes lett attól fogva, mint a gyerek. Gyorsan ment tehát minden, simán és kellemesen, úgy, ahogy a kedvem parancsolta nekik.

A vonat zakatolt.

Némán vette le kis útibőröndjét, a kulcsait is hamar kihalászta, s végre hát előkerültek a részvények. S ezeket oly kínos lehetett kivenni meg odaadni, vagyis bevallani e mozdulatával, hogy a bizalmammal még e téren is milyen szemérmetlenül és csúnyán visszaélt, hogy ködös eszmélete mellett is így szólt:

– Itt vannak a részvények. És ne haragudj rám. – És megint csak elfordult, el, el hamar valahova, csakhogy oda ne kelljen néznie többé. S nekem ez is elég volt. Hogy egyetlenegyszer ebben az életben elszégyellte magát. Végre valahára. EI is csendesedtem hát ezek után. Különben is dundi volt, kövérkés, nem nekem való. Meghízott, vagy mi a szösz? Idegen volt. Vagy ez is csak a régi tünemény? Mert voltam én már vele máskor is így. Ha túl sokat foglalkozott vele a képzeletem, utána sohase kellett. Most se.

Ez talán nem is az én feleségem – még ez a badarság is megfordult a fejemben. Bizony, ez így volt.

„Mire odaérkeztek, a tűz kialudt” – állt egy plakáton a bálban. S nekem most ez jut az eszembe, mialatt e sorokat írom. S hogy átkozott ember vagyok én, mást ma már alig is tudok elképzelni magamról – akinek nem adatik kielégülése semmiben a világon. Úgy látszik, ez a sorsom. Hogy szomjas legyek, amíg élek. És enyhülést semmiben se találjak.

És ha csalt, vagy nem csalt, nem mindegy? – gondoltam a vonatban. – Vegyük úgy, hogy nem is csalt, csak ezt szerette. Ezt a nyavalyást. Viszont, micsoda kicsiség ez is mindenestül: egy francia hölgy, aki másba szerelmes. Hány van ilyen? Vigye el az ördög az egészet.

Akkor hát elővettem a töltőtollamat, s egyik részvényem szelvényes oldalára ráírattam vele a következő kijelentést:

„Ezeket a részvényeket elloptam tőled a szeretőmmel, de te szökésünk közben visszavetted tőlem ekkor meg ekkor a doveri vonaton. Sajnos, bizony becstelen életet éltem.” S ezt aláírattam vele.

– Ez a válóper miatt kell – mondtam neki. – Mert tartásdíjat nem fizetek.

S akkor végre sírt. Hangtalanul zokogott. Még figyeltem is, mint folynak végig a könnyek az arcán. Persze, nem lehetett kellemes ilyen bizonyítványt kiállítani magáról.

Magam a pamlagon ültem, elég kényelmes helyzetben, s módom volt megint szemügyre venni De Grévy urat is.

Úgy dőlt hátra, hunyt szemekkel, mint egy fájdalmas Anyégin. Nagyon fájhatott neki a lába.

– Istenem, hát ez ilyen? – gondoltam újra meg újra. S mondhatom, nagyon szégyelltem a miatta való izgalmaimat, mindent, az egész életemet. Még a bálon is jobb formát mutatott.

S most ezt oltsam én ki a világból? Ezt a semmit? Nem teszem, Atyaisten. Hadd legyen itt. – Felálltam a pamlagról.

– Isten veled, Lizzy – mondtam én –, többé nemigen látjuk egy mást. Ez az úr pedig vegyen el téged, ha jót akar, figyelmeztetem őt, mert ez a pont még érdekel. Mert nemigen tűröm, hogy k... legyen az egykori feleségemből. – Ezt így kimondtam. – De ahhoz sincs kedvem, hogy én tartsalak el még ezek után is. A pénzemre szükségem van magamnak is, aranyom.

– Hallja-e, De Grévy úr? – kiáltottam be a sarokba.

S De Grévy úr a pamlagon engedelmesen bólintott. S e bólintást is elfogadtam én. Teljes elégtételemül az életre.

– Mert ha nem így lesz, tisztelt úr, akkor olyasmit lát, ami még nem volt a világon. – E szavakkal hátráltam az ajtóig.

A feleségem pedig még mindig ott állt mozdulatlanul, s még mindig csak nézett, nézett, úgy rám bámult, mintha valami csodálatos baba volnék. S a szeme még mindig olyan, mintha nem látna vele. Csak könnyes.

S mivel mindezt így rendbenlevőnek ítéltem, s nem is volt több mondanivalóm, kiléptem a fülkéből. S egy mukkanás nem sok, de annyi se hallatszott ki utánam.

*