1.12.

Minthogy formákon múlik az élet.

Ilyenkor például nem lehet dühöngeni megint, újra kezdeni a felháborodást, mikor az ember már bratyizott is valakivel. És mégis. Nem sokat okoskodtam. Odamentem hozzá, s az állánál fogva felemeltem a fejét, mint egy kislányét, hogy nézzen a szemembe. Azonnal elsápadt.

– Mulasson jól a feljegyzésein, uram – mondtam én. S méghozzá nagyon szelíden.

– Nyilván tanulságosak is – tettem hozzá. Éppoly szelíden. – Most pedig menjen – mondtam hirtelenül.

– Ó, hát kidob, kapitány – próbál nevetni kicsit. Nemigen lehetett szólni neki, mert ott volt ám a kezem a pofáján.

– Igen – mondtam én. – Jó tanácsokat adott, meg is fogadom, de későre jár az idő. – Miközben a szememben nyilván az volt kifejezve: – Most még eleresztlek, de ha még egyszer a kezembe kaplak, az nem lesz jó.

S ehhez még kezet is fogtunk. Ez is olyan furcsa volt. Nevettünk is rajta mind a ketten. Ezen is. Végre kiment.

Én pedig megálltam a szoba közepén, és ezt gondoltam:

– No lám, hát így vagyunk? – S még ott álltam egy ideig. Aztán ezt:

– Semmi baj. Írok Londonba Kodornak. Mért ne írnék? És mért ne mennék csakugyan oda? Mert ő tanácsolta nekem? Az engem semmiben sem akadályoz.

S attól fogva elég sokat ábrándoztam is erről, mert így okoskodtam: Ha még négy-öt évet eltöltök ebben a szolgálatban, akkor rendben vagyunk. Mert akkor még mindig negyvenhét vagyok csak, s bár nem éppen fiatal, de nem is öreg. Lehet még élni kicsit. Csinálok egy kis vállalatot, vagy jól befektetem a pénzem… Egyszóval, ha van miből, akkor már lehet. S akkor hazatérek, s itt fogok élni vele. Mert elég a cigányéletből. Erről álmodoztam.

Mert harmincegy meg öt, az harminchat – ő sem lesz már olyan fiatal, s addigra megnyugodhatik egy asszony. Mindenesetre azon leszek tehát, hogy ilyen helyre bekerüljek. Mert ott jó a kereset.

S hogy milyen nagy hatással volt rám az említett noteszbeli feljegyzés, mutatja, hogy akkoriban én is vettem magamnak egy feljegyzési könyvet, s abba felírtam ezentúl mindenfélét: a gondolataimat és terveimet – például ezt is. Bár erről csak ennyi van odavetve:

„Ötévi kényszermunka. Vedd úgy.” – Semmi több. Dedinről meg éppen semmi. S ez érthető, mert el is tűnt akkor véglegesen.

– No látod – szerettem volna mondani a feleségemnek. – Hogy itthagyott, hogy megijedt. – Mert egy kis káröröm ilyenkor le nem tagadható.

– Most látja legalább, ki volt ez a fiatalember. – – –

Igaz viszont, hogy egész belebetegedett a dologba. Ezt is látni lehetett, mert a szemem láttára hervadozott, kétségtelen lett, hogy emiatt emészti magát. Vagyishát ezt is nyíltan, az egészet. Mert azóta, hogy akkor lefeküdt, többé nem is kelt fel az ágyból. S a hangja gyengécske, vékony, mint a gyerekeké a szamárköhögésük után. S az egész arcocskája mintha náthás volna, meg volt dagadva titkos könnyeitől. S amellett nem szól semmit.

– No – gondoltam –, most meggyűlölt. S talán készülődik is valamire. Mert, mi tagadás, nem ez volt az első eset, hogy holmi bizonytalan urakat elugrasztottam a közeléből. Így közvetlen a tüzem előtt egy csinos kis ugrifülest, egy rajztanár urat, aki akkor készült mozirendezőnek. Ez azonban nem volt nagy eset. Mert ennek az is elég volt, hogy megmutattam, mint tépek szét a két markommal ötvenkét kártyát, s nyomban utána egy kiránduláson egy lópatkót, de úgy, hogy oda se támasztom a könyökömet… a fiú másnap már sehol se volt. Egy hőléggyógyászati főorvos úrnak meg az is elég volt, mikor mulattatására megmutattam neki az alsókarom izmait, mondván, hogy eressze rá csak nyugodtan a scalpeljét vagy a zsebkését, lecsúszik rajta, ugye? (Le is csúszott még akkor, bizony, igen.) – Igaz, útravalóul azt is elmeséltem neki, hogy egy félvér matróznak mint tört el az állkapcsa, mikor egyszer odatévedt a kezem… az ostobák! Mintha bizony a gyengeség ebben nem lehetne éppoly veszélyes, mint az erő. Csakhogy ezeket a legkisebb fenyegetéstől is kileli a hideg.

Viszont meg kell állapítani, hogy e két úrral kapcsolatosan a feleségem nem mutatott semmi keservet. De most igen, most meg volt törve nagyon. S én szinte éreztem a gyűlöletét, mert sütött a szeméből meg a forró kis arcából. Minden mozdulatából. Szerette tehát ezt a ficsurat, kétségtelenül – ez ebből is végérvényesen kiderült.

Csak mért egy semmiházit kell szeretnie egy ilyen remek kis aszszonynak? – gyötörtem én magam némely éjszakán. Nevetséges gondolat, belátom, hogy valakinek a becsvágya a felesége ideáljára is kiterjedjen. De ha ilyen az emberi szív. Az emberi szív szomorú. S én nem győztem szomorkodni az életen, s nem győztem csodálni. A tébolyt és a szépségét.

Mert ezen például nem segít sem a sopánkodás, sem a bölcsesség. Hogy kitűnő férfiak is hányszor bolondjai holmi kis ugrifüles nőknek, pincérlányoknak meg balerináknak, tudjuk. És az ember mégis azt mondja magának: – ha egy valamirevaló professzort vagy fennkölt szellemű urat szeretne ez az asszony, az is jaj volna, de meg lehet érteni legalább. De mit szeret egy ilyen semmiházi croupier-n? (Mert kinyomoztam ám, hogy Dedin úr nemrég még croupier is volt, s méghozzá egy elég kétes kis klubban.)

Viszont ezek ellenére is sajnáltam őt, meg kell állapítani, mert ez az igazság. Különben is: mért ne lehetne szánni egy asszonyt, ha a szerelem betege? S ő oly gyenge is volt, alig állt meg a lábán. S mintha meg is fiatalodott volna: gyerekes lett, félénk, s nekem még ezért is fájt a szívem, hogy már nem olyan szemtelen, mint azelőtt. Említettem talán, hogy egy nagy térség közelében laktunk, a feleségem mindig szerette a szabadabb égboltot, ha van egy kilátás is a szeme előtt. S ő szelíden és magába merülve olvasgatott estig, s az alkonyatokban felemelkedett, és hosszan nézett ki a vidékre. S igazán olyan volt ilyenkor, mint egy még viruló rózsaféle virág, amelyre rálehelt az ártalom. S mondjuk, hogy én vagyok ez az ártalom, gondoltam szomorúan, mit csináljak?

S ilyenkor jött meg az én időm, „az én mágusi pillanataim”, ahogy utólag elneveztem, mikor a képzelet hatalmait kellett felidézni. Odamentem hozzá, és segítettem neki felkelni az ágyból. Felsegítettem a köpenyét, karon fogtam, s úgy vezettem őt fel-alá a szobában, mintha valami tavaszi kertben sétálnánk. (Jó meleg is volt nálunk, s odakint csakugyan tavaszodott.)

– Nézd ezeket a dicső madarakat a pázsiton, a lobogó kék tavat, nézd ezeket a felhőket… – Egyszóval, elkezdtem ringatni a lelkét, s mindig olyasmivel, ami nincs. Mert tudom, ó, jól tudom én, hogy jobb az nekünk, mint a valóság.

– Nézd a hold, veled vándorol a hold – mondtam neki, meg ilyeneket. Meseszerű dolgokat. (Volt a nappaliban egy régi, nagy óránk, domború számlappal, s az csillogott felettünk a homályban.) S akkor végre fájdalmasan elmosolyodott. Azt kérdezi tőlem: – az a hold? – Amire én: – hát nem tudtad? – És meg is öleltem egy kicsit. S akkor ő csodálkozva nézett rám, és sírva fakadt.

Úgy látszik, szerettem őt.

Négy év szolgálat – gondoltam magamban –, négy vagy öt, akkor megnyugszunk. Jön a csend. Mert egyszer csak el kell jönnie. Nekiültem s írtam Alexander Kodornak egy kimerítő levelet. Újra neki. S még csak nem is mentegettem magam a balesetemért most már tudtam, hogy kell erről beszélni mások előtt. S ha nem is neveztem hősnek magamat, de igyekeztem öntudatot mímelni legalább. Azt írtam neki, hogy a hajó megmentése nagy teljesítmény volt, hogy büszke vagyok rá, és más ily szólamokat – és mégis, mi az eredmény? Állás nélkül vagyok újra.

Kodor nem szerette az emberiség fennállását, sem a családi kapcsolatokat, gyűlölője volt a szaporodásnak, de még a házasságnak is. Azt szokta mondani:

Hogy én valakivel össze legyek zárva, inkább kihúzatom az összes fogaimat.

Azt írtam neki tehát: „Alexander, én annak idején nem fogadtam meg a tanácsod és megnősültem. De most igazat adok neked. Mert ezt istenkísértés megpróbálni, igazad van.” – Ennyi őszinteséget megengedtem magamnak, mert muszáj volt, mert kikívánkozott a szívemből. Aztán így folytattam: – „Már csak azért is nehéz a helyzetem, mert egy egyedülálló ember megélhet semmiből is, vállalhat akármit, de én kötve vagyok.” – Szóval, hogy tegyen ki magáért, és juttasson be a már említett társaságok valamelyikébe, ha pedig jónak látja, megyek át Londonba magam is, a dolog hathatósabb vitele végett. S még egy másik levelet is írtam Marseille-be, bizonyos Saviro úrnak, aki szintén jóakaróm volt, s igen tehetős ember.

Mindez a szalonban történt egy vasárnap kora délután. A feleségem kis íróasztala mellett ültem, s miután elkészültem úgy a gondolataimmal, mint az írnivalókkal, elővettem valami könyvet, amely ott volt, s lapozgattam benne. Megvallom, én már nemigen tudok olvasni. Nyugtalanul tűnődve, magammal elfoglalva, elolvasok a közepén egy-két mondatot, azután megint egyet valahol, s ha ez tetszett, kezdem esetleg elölről. S így most is. A címére ma is emlékszem: „Egy csendes ember története” – sokat ígérő cím. S méghozzá egy édes öreg madarászról szólt, egy ravasz és bíbelődő kis öregről… És én is madarász voltam valamikor mint kisdiák, egyszóval nagyon érdekelt. Komikus hatású s egyben kegyetlen könyvnek tetszett, egész belemerültem. Egyszer csak nyögdécselést hallok a hátam megett.

A feleségem áll az ajtóban, zihál, köhög, az arca lángvörös. S a fürdőköpenye nyitva, mint aki most lépett ki a kádból.

– Mi baja, az Istenért? Könnyes, zilált, szédeleg.

– Meghalok, meghalok – dadogja, és a mellemre borul. S oly forró volt, amilyen valaki csak álmában lehet. Nem is firtattam hát, mi baja van, nem kérdeztem tőle, mert úgyis tudom, a képzelet mire képes.

Csak azt az egyet vetettem fel magam előtt újra meg újra, hogy hát csupa szenvedés-e neki, hogy itt kell élnie velem?

*