2.24.

S attól fogva még sokáig szédültem én, ha hidakon kellett átmenni, vagy ha lenéztem az emeletről. Vagyis a kenyeremben, a keresetemben kezdett megbénítani, odajutottunk. Minthogy egy tengerésznek szédülni sohase lehet.

Különben pedig még leveleket is írtam ezen az éjszakán, s méghozzá saját magamnak, és mindenféle nemlétező üzleti ügyekben. Mert egy percet sem akartam vesztegetni tovább. Igaz, elő volt készítve a dolog, minden megvolt hozzá: egy nyomdában próbanyomatú levélpapírokat kértem (persze rendelés ürügye alatt), s adtak is különböző cégek címeivel. Az egyikre ma is emlékszem: Litterton and Co. Banking – erre írtam az első ilyen levelemet, amelyben felkérnek, hogy egy Gregory Sanders-féle tervezet ügyében sürgősen jöjjek fel az irodájukba. Aztán másfajtát is írtam, mindenfélét – még féltem is, hogy a gép zajától felébred odaát a feleségem. Ezért hallgatóztam is olykor.

S hogy mire volt jó ez a levelezés, megint nem lehet pontosan megmagyarázni. Nem egyéb volt ez is, mint mikor sötétben tapogatózik az ember. A tervem olyasmi lehetett, hogy lám, ő leveleket ír, és kap is ide valószínűleg. S én nem tudok erről. Mikor kapja tehát, és hogyan kapja? Megegyezésnek kell tehát lenni a dologban. És kivel? Megint csak a házigazdával, Horrabin úrral, a csirkefogóval. S ez a meggondolás vezetett aztán valamihez, ami homályos. Nekem ugyanis nem jött ide levelezésem, úgy intézkedtem, hogy mindent a Brighton Szállodába küldjenek – régi szokásom ez, hogy ahol nincs főbérleti lakásom, ott a címváltozások bajai miatt mindig egy helyre küldetem a postámat.

S most talán az volt reményem: ha majd nekem is hoznak ide, akkor az övét is látni fogom – egy nap összecserélik a postát, vagy ilyesmi. S ez bevált, éppen ez. Mert csodálatos ám az emberi élet. Hogy sokszor épp az ostobaságok mire vezetnek!

Hogy el ne feledjem, persze, az igazolványt is azonnal elküldtem egy barátomnak, egy Toffy-Ederle nevű párizsi főhivatalnoknak, avval a kéréssel, ha volna még a postahivatalban valami, küldje azonnal. Egyszóval, egész éjszaka működtem, s reggel expresszként adtam fel Toffynak a levelet, este pedig ajánlva saját magamnak az elsőt. Hogy reggel kapjam meg, mindig reggel.

Illetve, ha tudtam, hogy délután is odahaza leszek, akkor feladtam reggel is egyet. S így szórakoztunk egy ideig. Kora reggel rendesen felzörgettek, minthogy, mondom, ajánlva adtam fel a javát.

Sőt még pénzt is. Gondoltam: ezt is próbáljuk meg mindenesetreFONT> – –

– Mennyi levele jön most magának – jegyezte meg a feleségem. S engem megint elfogott a kísértés, hogy azt feleljem neki: – bizony, igen. Mert megőrültem.

Mert valami történt énvelem, úgy látszik. Én, aki a bizalmat szerettem minden időmben – mondja meg hát nekem ő, hogy lehet az, hogy idejutottam?

– Ez egy édes, szelíd és aranyos asszony – mondaná talán Gregory Sanders, ha ismerné. – Mi van veled? Ez egy angyal.

– És mit csinálnál most, ha bebizonyítanám neked, hogy csakugyan egy angyal, és te lehúzod a piszokba magadhoz a piszkos képzeleteddel? Akkor mit fogsz szólni? Főbe lövöd majd magadat? – Szolgafiú – ordítaná a fülembe –, postások? – és összecsapná a kezét. – Nem szégyelled magad, ember?

Próbáljuk meg tehát, mondjunk el neki mindent. Hiszen nagyobb baj már úgysem történhetik énvelem, mint ami van. Csak aztán kimondani mindent, és ha belepusztulok is. A szolgafiút, igen, meg a postásokat – s miután mindezt meghallgatta, megértette, és tudomásul is vette, akkor legyen szíves és mondja meg ő, hogy mit csináljak? Hogy kellene meggyógyítani engem? Hogy kellene megint bizalmat önteni a szívembe? Mikor azt írja valakinek: „mon cher” – ilyesmivel nem lehet, ugye? Sem avval, ha poste-restante útján levelez, ugye nem?

S mindezt aztán meg is akartam írni neki, evvel töltöttem egy egész éjszakát. De mikor ránéztem reggel, eltéptem a papírt. Mert azt mondtam magamnak: nem lehet. Hogy most már semmit sem lehet. S ez aztán így is maradt.

Egyszóval, nem és nem. Így nem nyílik meg egymásnak két kő. Így nem közeledik egymáshoz két cölöp vagy akármi, ami nem tud egymáshoz közeledni. –

Toffy-Edele sürgönyben válaszolt, csak ezt a szót, rien, hogy semmi sincs a postahivatalban.

– Tovább kell hát fáradozni – mondtam én. És fáradoztam is. Egy nap korán ébresztettek a leveleimmel. S akkor már a feleségem is ideges lett, hogy őt nem hagyják már aludni soha?

Hogy mért nem adok már meghatalmazást az átvételre, vagy mért nem küldetem az üzleti levelezésemet a Brightonba, ahogy eddig?

– Összevesztem a Brightonban – feleltem szomorúan.

– Maga mindenkivel összevész – feleli a feleségem. Szó ami szó, akkor már magam is untam a dolgot.

S méghozzá nem hozták fel, ez is újdonság volt, le kellett érte mennem egy emelettel lejjebb, az irodába. A keservét ennek a világnak.

– No, mert két levele is van, egy ajánlott meg egy pénzes levele is – magyarázza szelíden a háziuram, Horrabin Pit úr. S ez bizony igaz volt.

Meg is feledkeztem a pénzről. Mert hiszen huszonöt guineát is adtam fel a saját címemre tegnapelőtt. Igen bizony, ez így történt. Viszont kell, hogy a tébolynak határa legyen.

– És azt nem is lehet felküldeni? – kérdezem tőle sötéten.

– No, mert új postás van – súgta felém –, és igazolni kell, hogy maga az.

Ez is igaz volt, minden igaz volt. S az új postás sötét alak, ragacsos és pofaszakállas. Huh, de fújtam én, de untam az életemet. Mert meg kell gondolni, én megint kézhez vettem ám itt valamiféle semminemű leveleket, amelyeket én magam írtam, nem is voltam hát kíváncsi a tartalmukra. Nem nagyon érdekeltek, igazán. Meg ez a pénz is, a sajátom. S ezért még fel is keltenek a nemlét boldog állapotából… Ó, én oly keserű voltam, ha kutyáknak odadobják a szívemet, biztosan belegebednek. S méghozzá meg is állított az öregúr, utamat állta megint.

– Ki teremtette Önt? – kérdezi gyermetegen, megsimogatva szelíden a kabátomat is. Most még erre is feleljek neki, hogy engem ki teremtett?

Ott álltam ebben a ragyavert irodában, dideregve, s az volt a benyomásom, hogy ennek most már úgyis a betege leszek, mert meghűlök itt. Már tüsszentettem is. Nagyon fáztam, nem volt rajtam egyéb, csak a köpenyem meg a harisnyám. S egész mivoltom háborgott a méltatlanságtól meg a hidegtől.

– Ki teremtette Önt? – kérdezi megint, bizonyos diadallal, mint aki érzi, hogy kifogott rajtam. Most az egyszer igen. Különben is olyan volt a hangja, mint az iskolásgyereké. S az ilyet utálom.

– Vagy Ön saját maga teremtette önmagát? – kérdezi gúnyosan. (A gúnyos gondolatmenet ez volt: ha nem hiszek a felsőbb intelligenciákban, akkor nyilván a teremtésben sem – akkor pedig mitől vagyok olyan okos – he? Saját magamtól? Hehehe.)

– Teremtés nem is létezik talán? – veti rám ártatlanul a szemét. S ami a legfurcsább: kedvem kerekedett vitatkozni vele, ebben a hidegben. Mert ez a rossz szeretete mibennünk.

– Nem létezik teremtés – feleltem neki haladék nélkül. – Egyáltalában nincs. S hogy mért nincs? Figyeljen csak ide, megmagyarázom.

– Ó, ó – kiáltja repesve.

– Nézze csak ezt a szőrt a maga fülén – mondtam neki hirtelenül; mert rettenetesen kívántam inzultálni az öreget. – Vagy akár az én fülemen – javítottam mégis ki magamat. – Ez a szőr fejlődik, ugyebár, a korral egyre sűrűbb lesz. S mialatt ez fejlődik, az esze visszafejlődik. Mert ilyen itt a fejlődés – mondtam neki nagyon barátságosan.

– Különben is, ismeri Ön a kenderkötelet? Nem azért kérdezem, nem azzal a célzattal, hogy valaki felkösse vele magát…

– Of course – feleli ő boldog mosolyával. – Hogyne ismerném, édes kapitány.

– No látja – mondtam én –, azt nem jó ám sokat a napon tartani, mert megeszi: Vagyis, ő zabálja fel a saját teremtményeit, mindent, amit ő maga csinált. Vagyis, ilyen itt a teremtés, ha tudni kívánja, tisztelt úr, hogy ami teremt, ugyanaz és ugyanakkor pusztít is. Hogy ami adta, amitől származik, ugyanaz zabálja fel az életemet meg a boldogságomat – ordítottam a fejébe. Különben is úgy bántam vele, mintha süket volna, ez is hozzátartozott a dologhoz. – Mert vegye példának a vegytant – akartam volna folytatni parabolámat. – Hogy egyik oldalon vannak a hasznos és nagyszerű találmányok, ami a fejlődés, s a másik oldalon ott a dinamit… – mikor is elhallgattam hirtelenül. Mert egy kis boldog áramlás kezdte átjárni az ereimet. Illetve, hisz ez olyan ujjongás, majdnem beleájultam a karjaiba. Mert ahogy ránézek a leveleimre…

Kettőt mondtak, ugyebár – és négy levél volt a kezemben. S az egyik a feleségemnek szólt, s méghozzá férfi kezétől, ezt is megállapítottam azonnal.

*