2.20.

 

De még a liszt nyomait is felfedezte másnap, mert kiömlött a zsebemben.

– Mi van itt? – kiált fel –, az ördögét, hiszen tönkreteszi a ruháit egészen. Mi ez a mocsok itt? Valami por. – Hogyhogy valami por? – kérdeztem én. – No, találd el – mondottam mindenesetre, minthogy fogalmam se volt, mit kellene felelni neki.

– Egy kis liszt – mondtam neki zavaromban. – Minek neked a liszt?

– Találd el – feleltem újra. No, most mi lesz? – gondoltam én. – Mondjak el neki mindent?

– Ez egy kis kokain – feleltem hirtelenül, mert eszembe jutott, hogy az is körülbelül olyan. Eleget láttam a Levantén.

– És minek neked a kokain?

– Hogyhogy minek, édes Isten? Megpróbálom. Nekem is csak kell valami. Tűrhetővé akarom tenni az életemet.

– Úgy?

– Bizony úgy.

– No, ne ijedj meg – mondtam utóbb –, nem akarok én kokainista lenni, csak meg akarom ölni magam. – Majd így szóltam:

– Ez egy kis liszt, igazán az. Úgy, ahogy mondtam. Ezt akartam a küszöbödre szórni, hogy megtudjam, ki mászik be hozzád, mikor nem vagyok itt.

– Maga megőrült.

És látszott rajta, hogy nem hiszi el. Mert az igazat hiszik el a legkevésbé, ami természetes is. Lévén az oly fantasztikus olykor a leghihetetlenebb. Amit semmiféle képzelet nem tud kitalálni.

De azért megvolt a hatása.

– Mi van magával? – kérdezi sápadtan. – Mi volna velem? Semmi a világon.

– Nemigen érzem jól magamat – tettem hozzá. – Csökkennek az erők. És hogy fogok akkor dolgozni?

S közben magamat néztem a tükörben, mert éppen borotválkoztam, s az arcom csupa hab.

Olyan voltam, Istenemre, mint aki száz éjszaka nem aludt. A szemem alja karikás, és gyűröttek az arcvonásaim, s valami állati nyomorúság a gyűlöletes és sárga pofámon.

Csak már kitörném valahol a nyakam. – Mi bántja magát? – kérdezi megint.

– Mi bántana? Semmi. Mondom, hogy semmi. Nagyszerűen érzem magamat, magát mindig imádom, és csupa édesség nekem az élet. Elhallgatott. Egyszóval, nemigen tudtam én már szólani hozzá. Pedig jó lett volna, még mindig igen jó. És csakis ővele, senki mással. S mindent elmondani neki, órákig és határtalanul. Leülni valahol, és beszélni sokáig.

Mert oly tehetetlenül is állt ott. Mint valami szegényasszony, aki nem tudja, hol vannak a gyerekei. S hogy jobban odanézek, látom ám, hogy könnyekkel van teli a szeme. S kezében a kefe, teli liszttel.

De hiába. És akárhogy szorongatta is valami a torkom. Már nem lehetett.

– Én neki tűrhetetlen vagyok. S ezt most már meg is mondta félreérthetetlenül, ezzel a szóval. Hogy tűrhetetlen neki mellettem az élet. – Folyton ez járt a fejemben.

De ott hevert még a piszkavas is a díványon.

*