4.18.

E fejezetet avval kell kezdenem, hogy lényegében én még ma is úgy élek, ahogy azelőtt, változás ebben alig esett. Igaz, hogy szép a lakásom, kedvemre való, s már ez is valami, tudom, mert még ez is ritkán adatik, nem sok olyan ember van, aki ennyit is elmondhatna magáról, hogy megfelelő a környezete. S az enyém mégiscsak olyan. Mert van egy kis télikertem is végre-valahára. Mindig akartam, de sose csináltam meg, az ördög tudja, miért? S most ezt is nyélbe ütöttem. Viszont ennyi az egész. Mert ha hozzávesszük ehhez, hogy elég jó szivarokat is szívok, akkor a kedvteléseimmel körülbelül elkészültünk. Mert nincs több. S ez így is van rendjén. Mert szerénység volt a kenyerem azelőtt is – igaz, hozzá is szoktam az egyszerű ételhez, de nem is vágytam egyébre soha. És ma se vágyom, épp ezért autót se veszek. Mert minek nekem az ilyesmi? Nem olyan sietős az én dolgom. S minek nekem még egy idegen arc, még egy sofőr is, nem elég az inasom?

Különben is – s még ha nevetséges vagyok is evvel –, én az autóbuszt szeretem. Még a rázását is. S főképp azt, hogy ott embereket látok legalább. S ott mégiscsak megvan a lehetősége, hogy a véletlen összehoz majd valakivel – mondjuk, egy ismerős, régi kapitánnyal –, de megörülnék neki, de megölelném, be is vinném azonnal valami régi lebujba, hogy két hétig se mennék le a nyakáról. – Egyszóval, úgyis elég egyedül vagyok én, néha hetekig se beszélek emberi lénnyel, s most még temessem is el magam egy autó mélyére tűnődni? az árnyékba meg a sötétbe? Amiért vagyonos lettem, muszáj nekem mindenképp rosszabbul éreznem magam, mint azelőtt?

Mindezt pedig annak magyarázatául írom ide, mért jártam én aznap is annyit autóbuszon. Mert keresztül-kasul szeltem a várost, úgy látszik, nyugtalan voltam, sehogy se találtam a helyem.

Közben sétáltam is, igaz, le-leszálltam szellőztetni kicsit a fejem. A Bois de Vincennes-ben például, majd az Étoile környékén, sőt, itt valahol vettem két kis csokor ibolyát is. Gondoltam: ezt sem odaadni, sem elfogadni nem nagy eset. S ebből mindjárt meg is ítélhetem, mi a teendőm. Mert ha húzódozva fogadják, ha nem elég szívesen, akkor elmegy az ember.

Mindezt séta közben jól meghánytam-vetettem magamban néhányszor. S hol nagy vágtatásba kezdtem, hol megálltam, csodálkozni egy kicsit a városon. Mert, mondom, gyönyörű reggel volt, szikrázó-szép. Április közepe volt.

A sietős borulatok és fürge derű könnyű világa. S rám nagy hatással van az ilyesmi, szinte mint egy gyorsütemű dráma. Mert egy-egy pillanatban még esett is, s utána oly erővel sütött ki a nap, szinte égetett, mint nyár közepén. S vakító volt ilyenkor a lángözön, s teli azokkal a könnyű villanásokkal, amelyek a visszaverődésből erednek, mintha vásott kölykök tükörrel bosszantanák a világot. Hogy az ember szeme belefájdult, s ha benézett valami kapualjba, egyebet se látott, mint csupa sötétet.

S az emberek is, mint az özönlés. De mintha föld alatti fürdőkből jönnének elő, oly üdék voltak és ünnepi tiszták az ünnepi reggel tiszteletére, s oly súlytalan a léptük – csupa könnyűség volt a világ. – No most lehetne trombitálni – gondoltam én. A fekete szín pedig eltűnt. Hol eltűnt, hol újra föléledt. Hogy is kell ezt kifejezni? Egy nőt láttam például lovon, valami dűlőúton a Bois de Vincennes-ben – szinte álomszerű volt, az ember nem is akarta elhinni, hogy él, mert félig létezett csak, szinte beleveszett e légköri riadalomba. Sohase figyeltem még meg e jelenségeket ilyen éber erővel. Lassan baktatott, s a lova nyakát veregette tűnődve, fekete ruha volt rajta, s körülötte dicsőség. S ez az, amiről szólani akarok. Hogy ilyenkor a feketeségek körül szinte táncot járnak a tüzek, forgatag van, örvénylik a fény – s míg az alak maga elenyészik, ugyanakkor körvonalaiban szinte felmagasztosul.

Ő poroszkált, én meg andalogtam. Mert mégiscsak elcsöndesedtem a végén, igaz, el is bágyadtam e sokféle benyomástól. S hogy mit fogok majd mondani nekik? Lehet, hogy semmit, egyelőre. Mert a céljaim elenyésztek, a terveim köddé váltak előttem…

S ez jó volt, meg is könnyebbültem azonnal. S holott fél tizenkettőre járt az idő, én mégse voltam már sem izgatott, se nyugtalan. Szomorú se voltam. Pedig sok minden függött e délelőtt sikerétől, képzelni lehet. Ha más nem, hogy egyáltalán itt maradok-e? Ebben az édes városban, amelyet annyira szeretek. Ez a hazám, most jöttem csak rá, hogy mennyire szeretem. Ez is mily különös, mert ilyet se tapasztaltam azelőtt. Mert ha visszagondolok, nemigen éreztem én otthon magam sehol eddig – megérkezni jó volt esetleg, de maradni? S itt végre maradni akartam. S ez már valami. Még csodálkoztam is, hogy ez így van. – Csendesen fütyörésztem.

Zsebemben egy politikai elméleti tanfolyam látogatójegye volt, ide már két hete beléptem, de azóta se tettem be a lábam, mert sose szerettem az elméleteket. Nálam volt továbbá a Messiás-oratórium kottája, szépen becsomagolva, Madeleine kisasszonynak meglepetésül… S vajon mit fog ehhez szólni Madeleine kisasszony, ha megtudja, mennyire áttanulmányoztam e művet, hogy mennyire betanultam vajon mit fog akkor szólni? Meg lesz-e majd elégedve velem, vagy csak biccenteni fog? Még mindig fütyörésztem.

S minthogy mind e révedezéseim közben messzire tévelyegtem el a városból, megint felszállottam egy autóbuszra két kis csokor ibolyámmal.

A kocsiban hűvös volt a káprázatok után, de barátságtalan is. Mert üres volt, egymagam ültem a mélyén, s ezt nem szeretem. Kimentem hát a peronra, még egy kicsit figyelni a világot.

S ott azon tűnődtem, ha volna most egy fiam, vajon mit mondanék neki búcsúzásul, mielőtt útnak eresztem? Talán semmi mást, leírnám ezt a délelőttömet, mert minek neki több? Tanácsot adni úgyse lehet.

Az illanásról beszélnék neki, mert az is elég. S hogy ebből áll az egész: e játszi változatokból, hogy hiába keresünk emögött valamit, ami jobban megnyugtat: tervszerű értelmet vagy magasabbrendű célt, mert emögött semmi sincs. Mert ahogy elsiklik felettünk a fény, ugyanúgy mibennünk is az élet. S ugyanúgy változik a világ. Mit mondanék tehát a fiamnak? Hogy sose tűrje, hogy a lelke itt elnehezedjék. Mert akkor csalódás fogja érni, mert azt hiszi az ilyen ember, hogy örökké marad itt. Ha viszont jól átérti, amit Isten adott: az örök vonulást, ha megbarátkozik vele és megszereti, és nem áll ellen annak minden erejével, ahogy én tettem valamikor, akkor olyan teremtmény lesz belőle, amilyet Isten akart. Ez az első tétel. A másik pedig ez: – hogy miután ekképpen örült is, sírt is, ne akaszkodjék meg egy újabb nap után, mondván, hogy még egy csöpp öröm kellene neki – még egyszer ugyanaz: a napkelte, és még egy kis kenyér… Vagyis, ne sírjon az élet után nyavalyás remegéssel, de fogadja megadással, amit az élet rendje kíván. Miután kellőképp ápolta magában az örök tüzeket, az örömökét, akkor már nincs is itt keresnivalója. Aki könnyen élt, az könnyen menjen is el.

S még a szemem is megtelt könnyel, mikor ezt elgondoltam. S már nem is voltam benne biztos, elmegyek-e még e fiatal hölgyekhez? Mert, sajnos, nem kívánkoztam már oda sem.

Mert mit tudok én mondani nekik? Vagy akár az ilyen délceg, lovas amazonoknak, mint a mai volt? Mondjam el nekik ezt? Vagy bármi más tapasztalatomat? Vigaszt keres náluk az ember, de, úgy látszik, semmitől se fél jobban, mint hogy meg is találja valahol.

Egyetlen vágyam volt csak, hogy hazamenjek, s ne kelljen az inasomat se látnom, hanem, mint valami örök éjbe merülve, tovább folytassam e feljegyzéseimet. Mert az az érzésem volt, hogy e jegyzetek a lelkiismeretem és a békém, ezekben rejlik most már lelkem minden derűje, hogy egyetlen bűnbocsánat van még számomra e földön: ha tévelygéseimet itt leírom.

Hogy tehát e magános órák a tanácsadóim s egyben minden vigaszom is, továbbá egyetlen tanúságtétel amellett, hogy itt jártam valamikor… Megpróbáltam az életet, nem sikerült – mit csináljak? csakhogy ezt már nem engedem el. S most már meg is értem, mi késztet némely embert arra, hogy írjon. Mert hogy is fordíthatná javára az élete átkát másként, mint hogy újra teremti, formálja, jobban szemügyre veszi megint? Mint egy megvert Isten munkálkodik a magányban, s haragjában teremt egy új világot. S bizony, lehet hogy bosszúból is. Némely nap ez az érzésem.

El is határoztam tehát, hogy visszafordulok, bezárkózom a papírjaim közé, s majd meglátjuk, mit csinálok a délután folyamán? Folyószámla-kivonatokat fogok-e tanulmányozni, mert azt is kéne, vagy a rajzaimmal bíbelődöm… S ha jön az este, úgyis e nehezebb számadásnak ülök neki megint: próbálok tisztába jönni magammal s azzal, ami elmúlt. Az inasomat tehát mindenesetre szélnek eresztem, s magam készítem el a teámat – kicsit szivarozni fogok, a többit pedig rábízzuk az időre.

S ekkor megláttam az autóbuszról egykori feleségemet. Egy utcakereszteződésnél, a sarkon, ahol meg is állt egy pillanatig a kocsi. S hogy ez ő volt, azt senki se próbálja kibeszélni belőlem, mikor minden csepp vérem azonnal tudta. Hogy igen, ez ő.

Hanyagul haladt előre a fényben, úgy látszik, szórakozottan, fekete köpeny volt rajta, amely csukva volt a nyakán. S ezért is beszéltem én az imént a fekete színekről meg a szikrázásról. Mert itt is ugyanaz történt: őt is habossá tették, szinte semmivé. Mintha nem is testi jelenés: csak szelleme volna, mert oly csodásan fiatal is volt… lehetetlenül és érthetetlenül fiatal, mint akivel azóta semmi se történt – s az időnek nem is volna rajta foganatja.

És ennyi az egész.

Mert ki az, aki szavakba tudná foglalni a többit? Hogy mi minden megy végbe valakiben az ilyen pillanatok alatt?

A kezem úgy remegett, hogy el is ejtettem egy csokor ibolyámat, le is esett a kocsiból az úttestre. Mert, ismétlem, a peronon álltam, a szélén.

*