2.14.

Mindezek után talán természetes is, hogy dalolva mentem hazafelé. S csak mindig előre, gyalog a csodás hajnalodásban. S szívemben a következő dal fogamzott meg a szerelemről:

Hogy én, ha akarom, én most már az egész világot is meghódíthatom. Minthogy akaratomon kívül is, de hódító ember lettem. Haj, de diadalmas voltam én! Annyira be voltam rúgva, hogy a télikabátomat simogattam.

– No, látod-e, te cicus – meséltem a télikabátomnak –, hogy szeretnek engem a nők. (Úgy beszéltem hozzá, mintha Miss Borton volna, vagy a feleségem.) – Mert hogy dédelgettek engem ezek, és hogy szerettek – csóváltam a fejem. – Úgy szerettek, majd megettek. – S nagyokat röhögtem magam elé.

Hiszen megpróbáltam én búsulni a barátom miatt, mondván magamnak, hogy ez már mégse járja… Sőt, odáig mentem, még le is ültem egy tobacconi shop elé szomorkodni a lépcsőre. A tobacconi shop még zárva volt. – No, nézd csak – mondtam én magamnak –, micsoda rossz ember lettél te? Hát nem az vagy igazán? Mert mit csináltál te egy édes felebarátoddal? Illetve felebarátod édes szeretőjével? Nem azt tetted, hogy összevissza csókoltad a Zöld Bárányhoz címzett lebuj folyosóján? Nem azt tetted?

– Huh, de csúnya dolog ez! – próbáltam én rémíteni magamat. De hiába. Mikor egy porcikám se kívánkozott a szomorúság után ellenkezőleg! Majd felvetett a nevetés.

Mikor folyton az járt a fejemben, milyen furcsa is volt, mikor hirtelen megláttam magam ezen a folyosón a tükörben. Mert volt ott egy tükör is. S csak akkor láttam én, mennyire bandzsít ilyenkor az ember. Ha rájön a szenvedély. Hát nem nevetnivaló az ilyesmi?

A másik aranyos pedig azt lehelte felém: – Du und Du – mert evvel németül is lehetett csevegni kicsit, amit senki sem értett, s ezért a barátnője előtt kétszer is ki merte mondani azt a gyönyörű szócskát, hogy Du und Du. Ó, ez az édes! – No, nem baj az egész – adtam én ki magamnak a parancsot, és felállottam a kőről. – Nem baj az egész, elutazunk. Más szóval: el innen, erről a hősi vidékről.

– Mert ha nem utazol, éhen marad ám a család! – és megint csak majd eldőltem, mikor kiejtettem a számon e szent szavakat.

– Hát persze hogy elutazunk – mondtam én. – Vagy én most már csak egyre lihegjek? Mert mit csinálok, ha holnap is azt találja majd mondani az egyik: – követelem a szerelmét. Akkor mit csináljak? Kezdjem elölről a lihegést? Vagy súgjam ennek is a fülébe: – szeretem, imádom?

Egyszóval, aranyos volt a kedélyem.

S most el kell képzelni mindezek tetejébe: amint nagynehezen hazakászolódom valami autón, még meg is szólít a háziuram. Ez olyan ember volt, akinek magamban már mindenféle nevet adtam: öreg kappan meg ilyeneket. Mert az volt: egy hígfejű, fafejű próféta, egy aprófejű gavallér. Salátaevő a javából, misztikus ember, aki mindig korán kelt fel a madarakkal. Most el kell képzelni, hogy álltam én evvel szemben a lépcsőn.

Hisz, amit vele beszéltem, nem tartozik szorosan a tárgyhoz, mégis elmondom, részben, hogy bemutassam, mi fontossága volt akkoriban a misztériumoknak egyes társadalmi körökben, mert lesz még egy s más mondanivalóm ekörül is. Azt mondja nékem a háziuram a lépcsőn:

Hogy ő nagyon jól látja, mert nem vak – két jó szeme van neki még –, hogy mi milyen jámboréletű népek vagyunk, mármint a feleségem meg én, hogy milyen becsületesen éljük mi ezt az életet egymással – (már bocsássak meg neki ezért!) –, ő tehát megengedi magának a kérdést:

– Hogy hiszek-e a pátriárkák egyességében? (Értsd Ábrahámot meg ezeket.)

Ha most ájtatos képet vágok, a bor bennem elkezdett volna röhögni. A keservét, most jön ez evvel? No, a vén babának megfelelek.

Tudni kell, hogy Lambert atyának Ingersoll ügyvéd ellen írt, s a hitetlenségről szóló híres könyvét akkoriban megint sokat olvasták, annak valóságos újjászületése volt, s épp az ilyen ájtatosak közt. Sőt, egyszer magam is kénytelen voltam végigrágni, hogy egy fontoskodónak a fejéhez vághassak valamit. Ez Melbourne közelé nekem ez a vén tojás megint előhozakodik a bölcselmeivel, akkor őt is agyonütöm. És ugyanavval, a Lambert atya szavaival. Lévén ezeknek ő a legfőbb fóldi tekintély. S minthogy jámbor buzgalmában még meg is fogta karomat, és újból feltette a kérdést: – Hisz Ön a magasabb intelligenciában? – Így szóltam tehát:

– Mi a nyavalyában?

– Azokban az intelligenciákban, mint Vitruvius építész és Zoroaster, akik mégiscsak gondolkoznak rólunk – felelte nyájasan az öreg.

– De minek nekem? Mikor én magam akarom megítélni, hogy jó-e nekem valami káposzta…

– Milyen káposzta? – kérdezi szelíden.

– Az, amit maga küld fel nekem ebédre, hogy megfelel-e? Meg a kályhájuk, egyszóval, minden egyéb, ami fenn foglaltatik a második emeleten. – A feleségemről nem szóltam. – Az élet – magyaráztam az orra felé. – Mert ha nekik tetszik is az egész, mármint ez az élet, attól én még nem esem a falnak. Nem hiszek a magasabb intelligenciákban – ordítottam a fülébe.

– Nem? – kérdezi az öreg mester a lépcsőn. – Hát hogy lehet az? Nem hiszi tán a csillagok futását, sem a világ tervszerűségét? – Minthogy ez mind a csillagokkal hozakodik elő, mikor a dolgok ésszerűségét kéne magyarázni. Mintha bizony a sárgarépa nem bizonyítana éppúgy mellette vagy ellene, ahogy forgatom a dolgot.

– A csillagok futása tán hiábavaló? Vagy az égi harmonisztika? – Így fejezte ki magát, kitárva vézna karjait a portásunk lakása felé.

– És ha hiábavaló? – kérdezem én. – Mi baj van, ha a csillagok

futása hiábavaló? Nézze, maga ájtatos kappan – mondtam neki hamar –, lehet, hogy én ostoba vagyok, viszont nem állok evvel egyedül, biztosítom, mivelhogy a teremtésnek még öröme is telik a tökfilkókban, valószínű a dolog, különben nem árasztotta volna el velük a világot… no, hallgasson csak ide.

– Ha magának a fazekában valami rotyog, mit mond Ön akkor? Hogy milyen szép harmonisztika van itt, no, nem igaz? Holott milyen itt a harmonisztika, tisztelt Úr, Your worship? Hogy egyik teremtmény a másikból eszik.

– Vagyis itt a parazitárius elv uralkodik, édes Uram… Ez talán a párducok paradicsoma? – rivalltam rá az öregre. – No látja, szívem, e világ terve tehát a kegyetlenségen alapul, egyszerű az eset, s ez engem nem nagyon vonz, és nem is érdekel – nem, édes Uram –, mert az olyan harmonisztika nem érdekel engem, amelyben a nagy elvek uralma van, s amelyben az egyén nem vétetik figyelembe. Nem engem, olyan igaz ez, mint ahogy itt lát. És evvel végeztünk is egymással. Alázatos szolgája vagyok az Úrnak. És mélyen megemeltem előtte a kalapomat.

– És ha a swedenborgi atyák nem bocsátanak meg nekem, én se bocsátok meg nekik, ezt üzenem.

– Különben is. Alkalmazott igazságokról van itt szó, ezt jegyezze meg az Úr, és nem a nagyobb igazságokról, sohasem azokról. És ebben van szerencsém Lambert atyára hivatkozni, Uram – fordítottam hirtelen a szón, valamely újonnan támadt lendületemben. – „Man's life is a tragedy, it is an awful subject” – első tétel. – „Life is practical ” – második tétel – „ it is neither poetry, nor effeminate philosophy. The passions of human nature civilized or barbarous make stern alternities necessary and lugubrious cant will not change man's nature or the necessities that arise from it.” – És evvel ajánlom is magam – kiáltottam az öregnek. – Good bye.

Ez az idézet ugyan nem tartozott szorosan a tárgyhoz, de mert kívülről tudtam, hát elmondtam. Mert ez volt az a mondat, amelyet egyszer a szemébe vágtam egy hencegőnek Melbourne közelében.

Egyszóval, így szónokoltam én részegségemben a lépcsőn, hogy bízvást elmehettem volna prédikátornak valami parkba. – Bravissimo – kiáltott fel egy olasz a földszintről.

*