2.12.

Most mit csináljak Londonban? Mert hazamenni, nem a világért.

Felmentem hát Kodorhoz. S történetesen nagy hűhóval is fogadott. Két okból.

Egyrészt, utazzam azonnal Bruges-be, ott kínálkozik valami, de igazán jó kis lehetőség, ha nem is a mentőszolgálat körül – viszont oly remek bérleti szerződések vannak a kezükben… és így tovább. A lényeg az, hogy jól megfizetik az embereiket. Utazzam hát Bruges-be mielőbb. Illetve, most még ne, még várjak egy kicsit, ő majd megmondja, mikor. Egyszóval, ne utazzam: ez volt az egyik sürgős ügy.

És másodszor: most mindjárt jöjjek el vele egy „aranyos kis összejövetelre”, nehogy ő halálra unja magát, minthogy azon csupa szakállas és sanyarú Jóska lesz jelen, akikkel ő nem tud mit csinálni.

– Gyere el, te Jakab, és mulattasd nekem a szakállas mókusokat – adta értésemre. – De okvetlenül jöjjek el, egy kis összeköttetés különben se fog megártani nekem. – Mit lehet azt tudni, belém szeret ott hamar valaki – mondta Kodor. Olaszul beszélt, mint mindig, ha rájött az áradozás. S engem majd a guta ütött meg az erőfeszítéstől, hogy ne csak odafigyeljek, hanem úgy mutassam, mintha el volnék ragadtatva mind e lehetőségtől, de legfőképpen tőle magától. De muszáj volt. Mert azt gondoltam: lesz, ami lesz, én most már megnyomom, és kipréselek belőle valamit. Mert sétálni tovább nem akarok ebben a városban. Ebből elég volt.

– Várj csak – mondá –, máris megkóstoljuk ezt a tejecskét. (Tejecske = borocska.) És perdült-fordult, ő maga töltött be nekem valami sötétet.

– No, mi ez? – kérdezi boldogan, a hóna alá csapván az üveget. – No, mi ez, mondd meg, ha tudod? Hiába szagolod, mert úgysem értesz te semmihez a világon – kezd el ócsárolni, s közben nagyokat röhög. – No, mi az?

Meg se kóstoltam. Gyantaszaga volt, egy kis füsttel keveredve. Az is elég volt.

– Számoszi – mondtam ki, mint a bíró.

– Hazámbeli – súgta boldogan. – Óriási üzletem van, édes kis öregem – tért át valami másra, s még a lelke is majd kiugrott a boldogságtól.

És kezdi mesélni az üzletét. Két görög vállalat megbukott, és így tovább. S hogy ő mi mindent összevásárolt. – S méghozzá ez angol érdek is – kiáltotta boldogan. Szinte jajongott az angol érdekekért.

– Minthogy én egy geniális ember vagyok, egy lángész – ordítja belém. – Tudod, milyen vagyok? – S kezdi mesélni, hogy ő milyen okos. Ezek azt hiszik (nem tudom, kik?), hogy ő tesz nekik szívességet, s amellett egy Nikander nevű görög még tönkre is megy bele, s ez a legkellemesebb az egészben, mert ő utálja ezt a Nikandert.

– Kivonom, levonom, összeadom, és kijön a haszon – magyarázta diadalmasan. És hozzátette: – Jupiterre mondom, by Jove, becsületemre. – Mert közben angolul is beszélt. Egy szót sem értettem az egészből. S ez az, amit nem is tudtam megérteni soha, mért van? Ha egy fiatalember beáll valahova például tanulónak, hogy mért nem az elejével kezdik neki a szakmát magyarázni? Mert nem, ezt a világért nem teszik az emberek. A közepébe lökik, hadd találja ki magától az elejét. S ugyanígy van az ilyen lángelmékkel is. A világért se kezdik el úgy és ott, hogy meg is lehessen érteni az embernek.

Annyit végül is kivettem e habarékból, hogy olajról van itt szó, rengeteg olajról, annyiról, hogy be lehetne vele kenni az Egyesült Királyságok hátát. De milyen olajról? Ha átnéz az ember rajta, csupa kristály, hogy napfényben fürdik a lelke, olyan gyönyörű sárga.

– Hát mutasd már azt az olajat – mondom én.

Csakhogy nem volt neki egy pint olaja sem. Mert ilyenek ezek. Nagyban megy náluk a dolog, viszont az anyag, amiről szó van, nincs sehol. Minthogy ők nem is az anyaggal, magával az üzlettel kereskednek, úgy látszik. S ilyen nagyarányú én sohase voltam, bizony, én rajta ültem a hordón, mikor az üzletet csináltam. De hagyjuk ezt.

Egyszóval, kijött a következő: hogy ő egy olaj-ringet alapított, minden a kezében van, „egy fikarcnyi” pénzért, ahogy kifejezte magát. S nem telik bele két hónap, ömlik be az olaj Londonba. – De minek? – szerettem volna megkérdezni tőle, de hallgattam. Hadd ömöljön – gondoltam én. És hogy az olaj egy hazájabeli „nagyszerű” kikötőben van tárolva, hogy mely kikötőben, nem mondhatja meg. Többet ma se tudok az esetről. Illetve hát erről a részéről.

– S ennek örömére jövünk ma össze – jelentette ki Kodor. – Mármint az új főrészvényesekkel. – De hisz majd bekapcsollak én téged is – fordult oda hozzám –, ne félj te semmit. Egy ilyen kövér embert én úgyse hagyok ki a dologból.

S mármost el kell képzelni a következőket. Én nem tudom, mi volt ez velem akkor? Hogy álom szállt-e rám, vagy az érzékek zsibbadása okozta? Mindez úgy hatott rám, mint a barna köd. Vagyis ültem ott és bólogattam, egyszóval, úgy tettem, mint akit mind e nagyszerűség végtelenül érdekel, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy oda se figyelek.

Kodor ugyanis kinyitotta egyik szekrényét, s abba egyszerűen belelépett, mintha egy másik szoba volna. S ebbe a szekrénybe bámultam én egy ideig, hogy mi minden foglaltatik abban, mosdóhelyiség meg öltöző kicsiben, hogy milyen furcsa ez is, mint minden, ami körülötte tenyészik. Elkezdett vetkőződni benne, más ruhát vett, tiszta fehérneműket, s közben persze beszélt. Mikor is így szóltam hirtelenül:

– Te Kodor, nem tudnál holmi kis fényes pénzdarabokat szerezni nekem a bankodban? Persze vadonatújat.

Majd kiesett a szekrényéből. – Mit kérdezel te éntőlem? – tudakolta derűsen. Csak akkor ébredtem én magamra. Azt gondoltam ugyanis, hogy jó volna pár darab új érmét szerezni, és elküldeni a kislánynak. De minden megjegyzés nélkül. Csak annyi legyen rajta, hogy emlékezetéül küldi St. J. kapitány úr.

– Egy újfajta érem – ellenőrzőn töröm ugyanis a fejem – mondottam hamar ennek a Kodornak –, egy kis szerkezeten, hogy hogy lehetne a bedobós automatákban kiküszöbölni a hamis pénzt. S ezért kell egypár új darab is. – Ezt így kitaláltam neki hamar.

– No ne beszélj – nézett rám gyanakodva.

– Te ilyen okos vagy? – kérdezi gúnyosan. – Nem is tudtam, becsületemre.

S úgy nézett rám, mint aki azt akarja mondani:

– Te ravasz! Csak nem akarsz lóvátenni valamivel?

*