2.2.

 

Aztán elmentem a borbélyhoz, majd bevásárolni, vettem magamnak egy szép kis karórát meg tizenkét angol zsebkendőt, de remeket, s még további apróságokat is. – Miből veszed ezt magadnak, meddig fog tartani a pénzed, ha így gazdálkodtok, te is meg a feleséged? kérdezte tőlem a lelkem. (Mert akkoriban a feleségem is jócskán bevásárolt, s egész tetemes összegekért, nem is itt, még Párizsban.)

– No, nem baj – ütöttem el a dolgot –, ez se baj, semmi se baj. És elkezdtem fütyörészni a népes városban.

No látod – mondtam én magamnak –, így él ő mindig, így lengedez, no látod, most legalább érzed, milyen az, mikor valaki semmivel se törődik… S mint egy édes, hosszú dal, olyan az élete.

S ami színes volt, nagyon megnéztem, ami ragyogott, megfordultam utána. S ha szép nőt láttam, mindjárt megfordultam. Kezdtek ugyanis a nők tébolyítóan tetszeni nekem öregedő koromra.

S rájöttem például, hogy a feleségem talán nem is olyan szép, mint eddig hittem… Az orrocskája például mindjárt túlságosan fitos… ami a képzeletnek néha útját állja bizony. Mert ilyen az ember. Ha egy milliméterrel hosszabb volna, tökéletesen boldognak mondanám magamat. És más ilyen badarságokon törtem a fejem.

Egy egyenruhába öltözött fiatal nőre pedig ma is emlékszem, mert megállított. (Valami körmenete volt éppen az Üdv Hadseregének, vagy afféle.) S én úgy éreztem, elmennék a világ végéig utána. A szeme ugyanis kék fátylak mögül nevetett ki reám, és csupa arany volt benne, a szemében. Hogy ebből aranyat lehetne halászni – gondoltam magamban szomorún.

– Viszontlátásra, te édes – intettem utána. Egyszóval, meg voltam bolondulva teljesen.

– Változatosság kell nekem – nyögdécseltem magam elé, mint egy idegbeteg madárka.

A propos, idegbetegség. Hiszen éppen eleget hallani mostanában arról is, mennyire terjed, viszont eddig nemigen törtem rajt' a fejem: mért van, vagy mi az oka? De most egy kis ötletem támadt ekörül. Nem másért van ez így, csak mert a férfiaknak annyit kell forgolódniok a nők után. Mert ettől bízvást megbolondulhat akárki. Magam például mindent egyszerre akartam látni rajtuk, aztán még egyszer akartam az egészet. A nők viszont, ezek a titokzatos jelenések, ki voltak bodrozva és fodrozva, mint az álombéli babák, hogy az ember kísértésbe esett, higgyen-e a szemeinek? Élőlények-e csakugyan, van-e ingecske is a ruhácskájuk alatt? Tudnak-e beszélni, vagy csak andalogni tudnak, a fejüket ingatni, s a szemüket remegtetni kicsit?

– Nincsen rútság – kiáltottam én, s oly boldogan, mintha én teremtettem volna e világot. – Mert minden szép. Mert nem szép-e az öregasszony, a rendőr meg nevetséges, s a szél megbolondítja az embert, mert mindent felfordít. S nem gyönyörü-e még az is, mikor az utcákat öntözik? A fényes csík! A világ gyönyörű! A világ ragyog ni akar, s különösen az asszonyok. Megint csak ők. S hogy kínálták magukat ezernyi változatokban. Voltak, akik úgy tipegtek-siettek takaros kis csomagjaikkal, mintha karácsonyi angyalkák volnának, akiket kisfiúk várnak valahol… s ó, ezek légiesebbek voltak annál, amit az emberi lényről feltételezni lehet. S voltak viszont hatalmas fekete nők, akik andalogva ringtak a City felé, kivilágított, nagy hajókhoz hasonlatosan – London mégiscsak a világ Babilonja! Párducos karcsúságok surrantak ide-oda a sokaságban, s akadt közöttük nem egy furcsa tekintet, amelynek mélyén Ázsia feketeségé lobbant, de rőtes tüzekkel is elegyedve – és voltak szelíd kis anyácskák, akik apró emberkéket vittek a kezükön, hóemberkéket, csupa fehérben, vastag fehérségbe bugyolálva, s meg-megálltak, hogy hosszasan susogjanak a kis füleikbe…

A teremtésit, én elveszek itt, ha sokáig maradok a szárazföldön gondoltam magamban. – Menjünk csak haza gyorsan… – S az autóban lehunytam a szemem a sötétségek elől. Mert akkor már érezni kezdtem ám… valami fáradtság volt a lelkem mélyén, de olyan, hogy nincs az a szolgálat, amelyben ide jutnék. Az édesség ugyanis megeszi a lelket, tudjuk. – S most hova megyek én? Haza, haza – riadoztam. – S mi várt engem odahaza? Ugyanaz. Vagyis a rejtély. Amelynek az ember, ha beleőrül is, nem járhat a végére soha.

*