2.2.
Aztán elmentem a borbélyhoz, majd
bevásárolni, vettem magamnak egy szép kis karórát meg tizenkét angol
zsebkendőt, de remeket, s még további apróságokat is. – Miből veszed ezt
magadnak, meddig fog tartani a pénzed, ha így gazdálkodtok, te is meg a
feleséged? kérdezte tőlem a lelkem. (Mert akkoriban a
feleségem is jócskán bevásárolt, s egész tetemes összegekért, nem is itt, még
Párizsban.)
– No, nem baj – ütöttem el a dolgot –, ez
se baj, semmi se baj. És elkezdtem fütyörészni a népes városban.
No látod – mondtam én magamnak –, így él
ő mindig, így lengedez, no látod, most legalább érzed, milyen az, mikor valaki
semmivel se törődik… S mint egy édes, hosszú dal, olyan az élete.
S ami színes volt, nagyon megnéztem, ami
ragyogott, megfordultam utána. S ha szép nőt láttam, mindjárt megfordultam.
Kezdtek ugyanis a nők tébolyítóan tetszeni nekem öregedő koromra.
S rájöttem például, hogy a feleségem
talán nem is olyan szép, mint eddig hittem… Az orrocskája például mindjárt
túlságosan fitos… ami a képzeletnek néha útját állja bizony. Mert ilyen az
ember. Ha egy milliméterrel hosszabb volna, tökéletesen boldognak mondanám
magamat. És más ilyen badarságokon törtem a fejem.
Egy egyenruhába öltözött fiatal nőre
pedig ma is emlékszem, mert megállított. (Valami körmenete
volt éppen az Üdv Hadseregének, vagy afféle.) S én úgy éreztem, elmennék a
világ végéig utána. A szeme ugyanis kék fátylak mögül nevetett
ki reám, és csupa arany volt benne, a szemében. Hogy ebből
aranyat lehetne halászni – gondoltam magamban szomorún.
– Viszontlátásra, te édes
– intettem utána. Egyszóval, meg voltam bolondulva teljesen.
– Változatosság kell nekem –
nyögdécseltem magam elé, mint egy idegbeteg madárka.
A propos, idegbetegség. Hiszen éppen
eleget hallani mostanában arról is, mennyire terjed, viszont eddig nemigen
törtem rajt' a fejem: mért van, vagy mi az oka? De most egy kis ötletem támadt
ekörül. Nem másért van ez így, csak mert a férfiaknak annyit kell forgolódniok
a nők után. Mert ettől bízvást megbolondulhat akárki. Magam például mindent
egyszerre akartam látni rajtuk, aztán még egyszer akartam az egészet. A nők
viszont, ezek a titokzatos jelenések, ki voltak bodrozva és fodrozva, mint az álombéli babák, hogy az ember kísértésbe esett, higgyen-e a szemeinek? Élőlények-e csakugyan, van-e ingecske is a ruhácskájuk
alatt? Tudnak-e beszélni, vagy csak andalogni tudnak, a fejüket ingatni, s a
szemüket remegtetni kicsit?
– Nincsen rútság – kiáltottam én, s oly
boldogan, mintha én teremtettem volna e világot. – Mert
minden szép. Mert nem szép-e az öregasszony, a rendőr meg nevetséges, s a szél
megbolondítja az embert, mert mindent felfordít. S nem gyönyörü-e még az is,
mikor az utcákat öntözik? A fényes csík! A világ gyönyörű! A világ ragyog ni
akar, s különösen az asszonyok. Megint csak ők. S hogy kínálták magukat ezernyi
változatokban. Voltak, akik úgy tipegtek-siettek takaros kis csomagjaikkal,
mintha karácsonyi angyalkák volnának, akiket kisfiúk várnak valahol… s ó, ezek
légiesebbek voltak annál, amit az emberi lényről feltételezni lehet. S voltak
viszont hatalmas fekete nők, akik andalogva ringtak a City
felé, kivilágított, nagy hajókhoz hasonlatosan – London
mégiscsak a világ Babilonja! Párducos karcsúságok surrantak
ide-oda a sokaságban, s akadt közöttük nem egy furcsa tekintet, amelynek mélyén
Ázsia feketeségé lobbant, de rőtes tüzekkel is elegyedve – és voltak szelíd kis
anyácskák, akik apró emberkéket vittek a kezükön, hóemberkéket, csupa fehérben, vastag fehérségbe bugyolálva, s meg-megálltak, hogy
hosszasan susogjanak a kis füleikbe…
A teremtésit, én
elveszek itt, ha sokáig maradok a szárazföldön gondoltam
magamban. – Menjünk csak haza gyorsan… – S az autóban lehunytam a szemem
a sötétségek elől. Mert akkor már érezni kezdtem ám… valami
fáradtság volt a lelkem mélyén, de olyan, hogy nincs az a szolgálat, amelyben
ide jutnék. Az édesség ugyanis megeszi a lelket, tudjuk. – S
most hova megyek én? Haza, haza – riadoztam. – S mi várt engem odahaza?
Ugyanaz. Vagyis a rejtély. Amelynek az ember, ha beleőrül is, nem járhat a
végére soha.
*