3.5.

S hogy volt-e lázam? Nincs kizárva, bizony. Ha meggondoljuk, hogy három-négy éjjel alig aludtam valamit. Nem csoda tehát, ha ködös volt a fejem, s még azután is jó ideig. Napokig. Igaz, altatókat is vettem, s ez is hozzájárulhatott a ködökhöz – igen erős fogfájás elleni, morfiumos porokat, amelyeket mindig magammal szoktam vinni, ha utazom.

S jól is aludtam tőle délig, álomtalanul, mikor is fél kettő tájban felijedtem. – Az újságokban az állt, hogy megöltek egy taxisofőrt és kirabolták. S hogy a merénylőnek, úgy látszik, menekülnie kellett, mert a revolverét ottfelejtette, egy golyó különben is hiányzik a fegyverből. Csak ennyi. S hogy a tettest keresik.

A tettes pedig ott ült a Brighton egy szobájában, a negyedik emeleten, és szedte le magáról a maradék masztixot, jól megborotválkozott, megfürdött… Még ettem is valamit a szobámban, aztán előszedtem a legkényelmesebb ingemet s egy puha útiruhát, s elmentem sétálni. Kinn szitált az eső.

Gondoltam: még járok egy kicsit, mert jót tesz a fejemnek. S az eső is. Hisz nem éreztem én rosszul magamat, csak valami gyengeség volt a szervezetemben. Hiányzott belőlem az erő.

Hirtelen ötletem támadt: hogy felhívom a kisasszonyt. S éppen ő jött a telefonhoz.

– Hogy ez egyszer mégiscsak felmennék hozzájuk, mert beszélni szeretnék vele – mondottam kurta szóval.

– Legyen szerencsénk – feleli előbb. – Illetve, hogy mégiscsak ő jönne le hozzám, mert úgy kellemesebb.

– Legyen szerencsém – felelem én is. – A Brightonba? – Oda nem.

– Megint egy parkba?

– Oda inkább. És ha esik is az eső, majd fölveszi az esőköpenyét. – S meg is nevezett egy elég forgalmas helyet, valami vásártér közelében.

– Rendben van – mondtam én. – Várom. – És letettem a kagylót. S addig sétáltam az esőben.

– No, most megkapod a magadét – gondoltam róla magamban. Mert kétségtelennek tűnt, hogy ezt ő csinálta velem. Nem is kérdés – vagyis, hogy addig rendezte, kavarta… egyszóval, tudta ő, hogy Dedin is ideát van, hogy a feleségem nem utazott el, mindent. – Lagrange-nétól pontos értesülései voltak. Tudjuk. S most feltálalta nekem az egészet, hadd lássam, kit választottam őhelyette. A kis kígyó. S ezért is volt hát olyan barátságos a levele, amellyel az estélyre hívott. No de rendben van.

Mert most aztán megtanítom. Egypár szót azért hallani fog. Példának okáért: hogy hova gondol? Nem szégyelli magát képes idáig elmenni, és ilyen gyalázatosan? Ily embertelenül? Beleártani magát a mások legtitkosabb ügyeibe? Egy úri kisasszony. És akárhogy megvetette is a feleségemet, vagy bármi más oka volt is rá, nem kutatom. Mert nem is érdekel.

– Az én feleségem romlott asszony, sőt, züllött is, tökéletesen igaza van, meg is kapja most a magáét, viszont ennél különb, mert ilyet sohase tenne – ezt így fogom ma megmondani neki, evvel a szóval. – S hogy most látom csak, mennyivel különb, épp a történtek után.

Mindezt elismételtem magamban jó néhányszor, csak az az egy nem jutott az eszembe, hogy viszont hogy is van ez akkor? Ha olyan pontos az értesülése, akkor hogy nem tudta például, hogy beteg voltam, vagy azt, hogy elutazom? Mert nem tudta, különben mért hívott volna meg a bálra? mikor nem vagyok itt – mindez fel se merült bennem, ezzel szemben a legalantasabb feltevések igen: hogy utánajárt a feleségemnek, meg is leste talán, már Párizsban is valószínűleg, itt meg éppen, kétségtelenül. Különben minek iratkozott volna be a Lagrange-ékhoz? És másképp hogy tudhatott volna meg ilyesmit? Hogy itt van ez a Dedin, s hogy engemet ennyire lóvá tesznek.

– S nem ezért volt ennyire dühös is? Hogy öljem meg – nem ő tanácsolta nekem? Még szép is volna tőle, mármint ez az együttérzés… Csak épp hogy egy fiatal lány, aki ilyen módon jut el idáig…

De végre itt volt ő maga is. S ekkor minden kivilágosodott hirtelenül.

– Milyen rég nem láttam – mondotta bánatosan. – Csak ennyit. S a hangja nyugodt volt, a tekintete tiszta.

– No mégse. Mert nem aljas lány ez – gondoltam azonnal. – S mért nem jött el a bálba?

– Hogy, ó, ez a bál – és elpirult. Mint akinek ma is fáj még, hogy nem mehetett. S hogy én ott voltam-e? hát mégiscsak elmentem, igazán? – Már hogyne mentem volna, mikor maga hív? Viszont, hogy van az, hogy előbb invitál, aztán ki se menti magát?

– Hogy ennek mindenféle oka volt, családi bonyodalmak, a vőlegénye náthás volt, mit tudom én már? S minthogy én se válaszoltam a levelére – no, szóval, ő úgyis megtudta utóbb, hogy nem vagyok idehaza, hogy Belgiumban vagyok…

– Úgy van, ez igaz. Pontos az értesülése. – S akkor hát el is mondtam neki mindent, hogy előbb érkeztem meg, mint várni lehetett, s hogy mint mentem el egyenesen az estélyre, minthogy arra se volt már érkezésem, hogy hazamenjek…

– De minek is mentem volna, no, nem igaz? Mikor a feleségem úgysincs odahaza. Mert ez volt köztünk a megállapodás, hogy ő is csak holnap érkezik, mert ő is elutazott. A tengerpartra ment, elkísérte Lagrange-nét a fiához.

– Vagy nem tud róla? – kérdezem hirtelenül. Amire mégiscsak elpirult a kisasszony.

No – gondoltam –, azért megforgatlak egy kicsit.

– Pedig sajnálhatja, hogy nem jött el – kezdtem tehát a bálról beszámolni neki –, mert csakugyan érdekes volt. Sőt, nagyon is. Remek jelmezek voltak, igazán nagyszerűek.

– És maga mi volt? – kérdezi gyerekesen.

Elmondtam hát neki a jegesembert. Nagyon megnyertem a tetszését.

– Remek ötlet – mondta ragyogva. – Milyen kár, hogy nem láttalak – s mindjárt tegezett is. S a hangjában csupa érzelem. Franciául beszéltünk a tömegben.

– És sok érdekes jelmez volt? – kérdezi bánatosan.

– De még milyenek – mondtam én. – És micsoda társaság! Csupa csodálatos ember – egy mészáros, példának okáért… De nem is vele kell kezdeni. Hallgass csak ide.

– Képzeld, benyitok itt valami terembe, s mit gondolsz, ki az első, akibe belebotlok? Hát nem a feleségem? Nem is tudtam, hogy már idehaza van, ő se tudta, hogy én, és én se, hogy ő – hát nem érdekes az ilyesmi!

– S csak láttad volna, hogy ki volt csinosítva. Ezüst paróka, kék bársonyruha csipkével, s még aranylornyon is a kezében. Igazán édes volt. Csak persze, nem mentem oda, hadd lássuk, mit csinál olyankor, mikor nem vagyok ott. No, nem igaz?

– No, de mért hallgatsz annyira? – kérdezem hirtelenül.

– Ó, mert én nem szeretem őt. Már mondtam neked, hogy nem szeretem – felelt a kisasszony.

– No de mért ne szeretnéd? Nem is értem. Ej no, hisz ez nem is igaz. Már mért ne szeretnéd, mikor olyan aranyos?

– Hát nem aranyos? – kérdezem újra. – Te is mennyire szeretted. – Igen, ez akkor volt.

– De mikor?

– Ez még Párizsban volt. – Folytattam tehát a bálról szóló előadásomat.

– És milyen nagyszerűen mulattunk – mondtam én –, igazán nagyszerűen.

– No és Lagrange-né?

– Ej, Lagrange-né, hiszen nincs is idehaza, mondtam már az előbb. Viszont voltak ott mindenféle urak. Igazán finom urak, valódi francia nemesek. Minthogy egy egész kis társaskör rajongta körül a feleségemet.

– Ó, igazán? – kérdezi megint. S megint csak elpirul egy kicsit. Csak erre nem hederítettem.

– Volt ott egy solymár például, sólyommal a kezén, és más megfoghatatlan alakok. De legérdekesebb köztük mégiscsak a mészáros volt – fordítottam a szón –, igen, a mészáros, egy rendkívül eredeti ember, huncut, még csinos is, hisz ismered a fajtát, hogy valaki csupa pimaszság, s amellett finom a mozgása. S ez egy De Grévy Pál nevű croupier, aki kártya-klubokban volt alkalmazva mint felhajtó, s éppen azért, mert olyan nagyúri a személye. De mért vágsz olyan arcot?

– Jaj, az is ott volt? – kérdezi megvetőn.

– Persze hogy ott volt, mi van ezen olyan különös? Vagy ismered őt is? Közönségesen Dedin a neve.

– Ó, tudom – feleli. – Utálatos egy ember. Hisz nálunk is tanít a tanfolyamon.

– No ne mondd, a tanfolyamon? Hát ilyen is van? Olyan jól megy a sora Lagrange-nénak? És mióta tanít ez itt?

– Pár hónapja talán. – Pár hónapja, mondod? De különös. Hogy nekem nem is szóltak, hogy ez itt van. S ő maga se szólt. Pedig olyan jó barátom, igazán.

– Olyan jó barátod? – kérdezi a kisasszony. És nem akar rám nézni sehogy.

*