4.5.

Ez eddig hagyján, csak mit csináljon az ember az idejével? Jó ideig az volt a tervem Dél-Amerikában, hogy Gregory Sanders barátomat odaveszem magamhoz Párizsba, s mint jó fivérek fogunk ott élni csendesen. S ez kellemes terv volt. Mert szerettem ezt az öregembert. Ő volt talán az egyetlen, akiről kételyek nélkül elmondhatom ezt. S hogy milyen furcsa ebben is az élet: ez is csak akkor lett ennyire kétségtelen előttem, mikor elváltunk, mikor már sohase láttam. De lehet, azért is, mert akkor virult csak fel a balsorsa szegénynek.

Mert micsoda élet volt az övé is – s még engem vigasztalt a leveleiben. Pedig öreg korában ott állt egész egyedül, a fia elherdálta vagyona java részét, aztán elment valami nővel, s ő maga beteg… gondoltam tehát, hogy átemelem őt Párizsba magamhoz. S majd olykor beszélgetni fogunk – ez volt vele a tervem. S a következő tételek lebegtek a szemem előtt:

Ő nekem azt írta egyszer Dél-Amerikába: „Hastings városa, július. Ma berepült egy darázs az ablakomon, s nekirepült annak a ventillátornak, amelyet te küldettél ide nyár elején. El is kapta rögtön a lapát, és odadobta pontosan a kezemhez, valami könyvre, amelyet olvastam. S én jól megnéztem, mert valami ebben nagyon érdekelt. Még akkor élt, még mozgatta a csápjait is, még szúrni akart.”

„De szemrehányás nem volt benne semmi sem. Nem átkozta se magát, sem a sorsát, mondván, hogy kár volt nekem ezen az ablakon berepülnöm – mert, úgy látszik, nem osztotta fel magában e világot szükségszerű és véletlen eseményekre… S akkor tehát nem is gyötörte magát hiábavaló megállapításokkal, hogy ennek vagy annak ő maga volt az oka… Mert, ami megtörtént vele, az a törvénye. Egyszóval, a véletlent is szükségszerűnek ítéli, s ez az, amit meg kellene tőle tanulni, mert úgy látszik, hozzátartozik az itteni rendhez. Ide kellene tehát, hogy visszavezessen az út: alázatosabbnak kellene lenni, barátom. Jobban lehajtani a fejet, még mélyebben és véglegesen. Neked is jót tenne, nekem is, ez a mondanivalóm.” S rám annyira hatott ez a szó, önvádjaimat annyira lecsillapította, hogy akkor fogant meg bennem az elhatározás, hogy csakugyan elhozom onnan. S nem tagadom, még meg is voltam elégedve magammal, hogy holmi nagyarányú tervek helyett ezt választom. Hogy itt tartok, ma már ennyire tudom, mi az, amire szükségem van, s hogy mit akarok.

De írt ő nekem egy másik jelentős levelet is, közvetlen a halála előtt, amelynek még többet köszönök. Ez így hangzik:

„A sajátságos ebben ez: hogy mind ez ideig még egyetlen teremtményben fel nem merült az a hirtelen érzés, hogy én élek benne, vagyis hogy az én életemet érezte volna magában. (Mármint e Gregory Sandersét, akinek elneveztek utóbb.) Pedig, mióta áll már ez a világ, de, mondom, soha még, s most egyszerre igen, a múlt század közepe táján hirtelenül – mert ez történt velem, egy nap erre riadtam: s nemcsak hogy itt vagyok, de hogy én vagyok az, és senki más. Mert ez a leglényegesebb az egészben, ez az elkülönülés. Minthogy később se tévesztette magát össze velem soha senki, és én se magamat ővele soha. Pedig mi mindenben voltunk mi hasonlatosak egymáshoz, ugye? – viszont ebben az egyben sem azelőtt, sem utóbb… ebben mi végzetszerűen és véglegesen egyedül voltunk. Ha pedig ez így volt, akkor így is lesz a jövőben. Mert ha ezentúl lehetne, akkor azelőtt is lett volna. S ez a természet nagy vigasza, barátom. S ez az, amibe egyes keleti szekták úgy belemerülnek, hogy kívánatosabb nekik a nap tüzeinél, amit hirdetnek és magyaráznak évezredek óta: hogy minden erő megmarad itt, minden forma megismétlődik, csak épp az az intimitás, amelyet magamról éreztem, hogy én én vagyok: ez egyszeri. Csak most értem én őket igazán, s azt a végtelen hódolatukat is, amelyet e gondolatnak szentelnek. Mert jobbat magamnak én se tudok.”

Aztán még arra kért, ne szidjam többé a fiát, mert úgyis hiábavaló, neki úgy sincs többé véleménye se róla, sem a többiről. Sem az emberekről, sem a dolgokról, de nem is akarja, hogy legyen. Mert ő felfüggesztett minden véleményt.

S ez a levele, mondom, döntően hatott rám a hallgatás éveiben. Az eleje is, de az utóirata különösen. Mert micsoda megkönnyebbülés megszabadulni attól, amit igazának hisz az ember, s méghozzá, ha mindvégig életben akarja tartani magában. Elviselhetetlen teher a végén. Mert mit csinálhat az igazával? – S akkor végre meg is írtam neki a vele való terveimet, mert úgy volt, hogy ő is kezdi jobban érezni magát, magam is elkészültem a visszautazással, mikor pár nappal ezután, október ötödikén hirtelen meghalt.

Mintha csak a sorsom is azt akarná bebizonyítani, hogy egyedül kell lennem ezentúl, amíg élek. Hisz ő maga is azt írta nekem: „Úgy látszik, ez a sorsod. Tanulj meg hát egyedül élni.” S még hozzá is tette: – „De véglegesen és egész egyedül.”

S ami még ma is bánt: hogy oly kevés időmet szenteltem neki, amíg élt. Éppen neki nem. Mindenféle néppel vesződik az ember egy életen át, s akikkel érdemes volna, nem jut rájuk ideje. De lehet, hogy így van jól, hogy ez is hozzátartozik az itteni rendhez. Menjünk hát egyelőre tovább.

Meg kellett hát próbálni dologtalanul élni. Csak mit eszeljek ki magamnak, amivel betöltsem a napjaimat? Akkor kezdtem el e jegyzeteimet is írni, viszont ez is micsoda vesződség, ha valakinek terhére van a szó, s már ezért se tudja kellőképp kifejezni magát. – Egyszóval, ez se könnyű dolog, mikor se pénzt nem kell keresni az embernek, sem a jövőjével törődnie többé, annál kevésbé, mert nincs is előtte semmi jövő… Egy régiségkereskedő csillagvizsgálófelszerelést ajánlott, hogy nézzem majd vele a csillagokat, a másik angóra-macskákat, hogy nagyon csendes állatok, hangtalanok, tehát igazi jó társak… S bár mind a kétfélét ki kellett dobni rövidesen, de a csillagvizsgálóról azért eszembe jutott valami. Én mindig szerettem a vegytant, be is voltam rá iratkozva valamikor, sőt, egy kis vegyi üzemmel kezdtem el e késői pályafutásomat is – berendeztem hát a messzilátók helyén egy jól felszerelt kis vegyi konyhát, a lakásomon, egy emeleti kamrában. Ilyet már láttam egyszer Nápoly környékén, valami nagyúrnál, csakhogy én sokkal okosabban rendeztem be, vagyis a kedvem szerint. És máris nekiültem.

S ez már jó lett volna, kitűnő. Mert elfoglalva lenni: jó. S újra diáknak lenni: még remekebb. Felelőtlenül úszni az időben, apró feladatoknak élni megint… S mily különös: mintha tegnap lett volna, hogy letettem otthon kanalamat az asztalra – mert mihelyt vége volt az ebédnek, már szaladtam is a szobámba tűnődni kicsit… mert akkor semmit se csináltam, azt mondtam, hogy tanulni megyek, s cigaretta mellett loptam az időt. S most olybá tűnt, mintha így telt volna el mind az egész. Csupa naplopásban ez az élet. Mert bizony eltelt.

Sebaj – gondoltam én –, ott folytatjuk, ahol elhagytuk.

Mert hogy én a tudományos pályára születtem, nem volt többé kétséges előttem. Ez most végleg kiderült. Hisz tudtam én ezt azelőtt is, de valami gonosz ördög mindig elterelt: kezdetben az álmok, utóbb a valóság – de most végre igazán jólesett a tanulás. És minden, ami körülötte adódik: a magános hajnali órák például, e rideg, de szuverén egyedüllét, mikor az ember előre tudja, mi a dolga, és pontosan azt is végzi, minden egyebet elutasít… Vagyis kezdett már egész jól menni a dolog, mikor rámjött a betegség. S megint ugyanaz: amivel Dél-Amerikában is sok volt már a bajom, az utolsó hajózások öröksége-nyomorúsága, a régi hurutok s méghozzá görcsösek is – egész elgyengültem bele, volt úgy, hogy egész éjszaka köhögtem. Tehát megint csak ugyanaz, megint a gonosz ördög: abba kellett hagyni az egészet. De muszáj volt, mert a gázok, miegymás nem tettek jót a tüdőmnek. Viszont, amit az orvos urak akartak, ugyancsak nem volt kedvemre való. Én tengeren szereztem a bajt, s most menjek a Riviérára? Nem szeretek én sétapálcával járni kora reggel.

Mikor is egy asszisztens úrnak kitűnő gondolata támadt. Hogy mért nem rándulok ki néhanap a vidékre – egy ember, aki rendelkezik az idejével. Akárhova menjek, s ha tetszik, maradok ott, ha nem, visszajövök, vagy máshova megyek, kikeresem magamnak a legjobb helyeket – nagyon igaza volt. Egyszóval, hogy vándoroljak egy kicsit. Ez jót fog tenni nekem: az idegen környezetek a kedélyemnek, s a gyakori levegőváltozás a tüdőmnek. Így is lett. Egy nap arra ébredtem, hogy elmúlt a hurutom. Mint látható, kitűnő kis orvos volt ez, a segéd néha többet ér, mint a főnöke, az ilyesmi gyakran megesik.

Ami pedig a lelkemet illeti: szinte megújultam. Már azért is, mert ilyesmiben még nemigen volt részem azelőtt, céltalanul én még sosem utaztam. Mindig sietősen, mindig teli gonddal, s amit látni akartam, mindig gyorsan és teljes erővel. De most nem. Most semmit sem akartam. Ami adódott, megnéztem, s ami nem, otthagytam. S mondhatom, olyan ez, mintha tavaszi szélben fürödne az ember.

Ha megérkeztem valahova, nem az utcáknak estem neki, mint azelőtt, vagy a piacnak, ahol mindjárt nagy a zenebona. A szobámba mentem fel, és lepihentem esetleg, ezzel kezdtem, vagy bevettem magam valami zugolyokba, sötét üvegek mögé vagy virágok közé, fel, fel a magasba, mert azt szeretem, s onnan figyeltem a várost. De mint a szobor, igazán. S hogy mi kötötte úgy le a figyelmem? Semmiségek, valószínűleg. A szél vagy az eső, egy tepsi tejfeles pástétom, amelyet kitettek hűlni az ablak elé, a polgármester vagy a lányok… ilyen idegenszerűnek különben se láttam én még e földi üzelmet. Mintha most pottyantam volna ide valami csillagról. És csupa nevetés volnék.

Méghozzá tárgytalan nevetés, mert se gúnyos, se fölényes, Isten tudja, milyen. Lehet, hogy lélektelen is. S ez megint csak jó volt, ez volt az én életem első nagy pihenése. Mert vegyük ehhez, hogy poggyász nélkül is utaztam. Ezt Svédországban láttam egyszer. Egy amerikai milliomos érkezett velem oda, de úgy, ahogy elmondom: hajadonfőtt s egy aktatáskával a kezében. S én nem győztem csodálni. S már akkor elhatároztam, ha lesz valaha vagyonom, ezt utánacsinálom. Mert hogy micsoda kényelem ez, így lelépni a vonatról, semmivel se törődve. S ha fázom, vagy kell valami, megveszem az úton. S ami nem kell, otthagyom a szállodában nekik, hadd örüljenek a szobalányok.

S mármost hadd írom ide azt is: a boldogság az önzés legnagyobb diadala, ugyebár, a legnagyobb beteljesedése, viszont önfeledtség nélkül elképzelni se tudjuk. S részben ezért is idéztem az előbb oly részletesen a Gregory Sanders-féle levelet, mert erről is szó van benne: hogy mit tesz az, megszabadulni magunktól. Nos, így éltem én akkor. Mintha már nem is volnék a világon. S boldog voltam.

S már csak nagyritkán merültek fel bennem az önzés egykori álmai, akkor is lassan és tévetegen, s ezek ilyenek voltak:

Hogy addig járom én e francia mezőket, míg meglátok valahol egy fiatal lányt. Mert milyen jól van az is a régi Jakab történetében kitalálva, hogy egy kút mellett látta meg hirtelenül, s hogy ősi rokonok voltak. Mert ez kellene nekem is, úgy látom, valaki, akinek semmit se kellene magyarázni magamról, mert mindent tud. Mert úgyis ismer, Isten tudja, honnan, hogy melyik mélyéből az időnek.

S akkor hát mégse maradnék ilyen egyedül – gondoltam néha magamban.

*