4.17.
– Menjünk tovább – mondtam én magamnak.
Különben is, történt velem valami akkoriban. Egy éjjel felülök az ágyamon, és azt
kérdezem magamtól: – Hát igazán nem akarod már a bánatodat?
– Nem – feleltem én. – De aztán azt
feleltem, hogy igen. Hogy akarom.
Mert így van ez. Vagyis az ember
gyilkolja magát, és öli éveken át, hogy elhallgattassa magában, ami úgyis
elmúlt, s mikor végre csakugyan: mintha csitulna, csodálkozva néz szét maga
körül. Hogy hát ilyen is van? Már nem érdekli őt a saját élete sem? S aminek
eddig élt, a szomorúsága meg a régi haragja? S máris oly rémülten kap utána,
mint a zsugori a befektetett tőkéje után.
Egyszóval, nem megy az ilyesmi. Az ember
nem tud a múltjától megszabadulni, különösen, ha nem is akar. Ha semmitől nem
iszonyodik jobban, mint hogy semmije se maradjon. – –
Még keményebben dolgoztam tehát, mint
ahogy muszáj is ilyenkor. Mert most már nehezebben is tűrtem a magányt, mert
nem volt senkim, csak az inasom. Őt viszont annyira meguntam, hogy elkezdtem
kegyetlenül bánni vele. De hagyjuk is e részleteket.
S persze az egyetemet is otthagytam a
történtek után, sikerült is egy-kettőre áttelepednem a közeli Alfort-ba, ahol
az állatorvosi tanfolyamon igen jól tanítják a gyakorlati vegytant. S még ma is
ide járok. Párizsból jövök át heti négyszer, s nagyon meg vagyok elégedve
velük. S annál inkább, mert épp itt két felfedezésem is adódott, egyik a másik után,
még jóformán meg se melegedtem. Mert van az úgy, néha minden csőstől szakad az
emberre. Az egyik egy villamos eljárás, a másik pedig ez:
Röviden írom le. Valami egészen más
irányú feladattal, holmi titrálásokkal bíbelődtem, s épp ebből lett aztán valami.
Két folyadék összeöntése ugyanis egy remek hűtőeljárás gondolatát sugallta, de
olyan hirtelenül, szinte el se akartam hinni magamnak. Hogy egy pillanat alatt
ennyire tisztában lehet valamivel az ember.
Mert szinte a dolog maga is megmondta,
hogy miből áll, vagy mit akar. Mert ahogy összeöntöttem a két folyadékot, abban
a pillanatban úgy összefagyott minden körülöttünk, még szét is repesztették a
vizesüvegemet, mert vízbe mártva csináltam az elegyítést. S ami a lényeg: elég
jól el is lehetett őket választani egymástól, vagyis könnyű volt a kezelésük… s
az ilyesmi életet ad.
Az ilyesmi nálam különben is úgy van,
hogy nehezen indulok el – mozdonynak nevezett el az egykori
feleségem egy barátnője valamikor, s találó az elnevezés, mert szent igaz, hogy
sokat szuszogok eleinte, de aztán már repülök. S akkor már nincs is megállás,
amíg végbe nem viszem az egészet.
Nekiestem tehát a könyveknek meg a
folyóiratoknak, hogy majd egy hétig le se került rólam a ruha. S mikor már
sehogy se bírtam az izgalmammal, fogtam magam, és lefeküdtem az ágyba. Ez régi
módszerem, és mindenkor bevált: mihelyt túl nagy bennem a feszültség, hirtelen
abbahagyok mindent, s elkezdem bámulni a mennyezetet.
Így most is. Három teljes napot feküdtem
holmi félálomba merülve, s meglehetősen boldogtalanul. Mert minek nekem ez? még
több pénzt akarok? De furcsa dolog is a hiúság! Az ember az élete minden
erejét, a javát termeli ki magából, s veti a többi elé, úgy látszik, csakis
azért, hogy dicséretet arasson. S még ingyen is, hát nem nevetni való? Hogy
szórakozottan bólintson a világ. (Amiből következik tehát, hogy nyilván ez is
tartja fenn akkor a világot, a hiúság tartja fenn, úgy látszik. Régen mondják
ezt, de belátom most már magam is.) S mármost ezt a bólintásukat akarom én? Ha
pedig nem, akkor minek ez a robot, mikor én már csak a nyugalmat szeretem.
Amiben most vagyok, jelenleg, igen, mert ez a jó. Mikor a kezemet se kell
kinyújtanom az ágyból.
És mégis. A vége mégiscsak az lett, hogy zakatoltam. Egy este feltápászkodtam, és összefagyott, bepólyált
kezemmel nekiláttam a rajzolásnak. Két különböző szerkezet tervét dolgoztam ki
hamar, még a részletrajzokat is hevenyészve, csak épp hogy meglegyek, és ne
kelljen a rajzolóknak a lényeget megmagyarázni. Mert szétviszik azonnal. S már
az iparosokon is törni kezdtem a fejem, hogy kinél mit fogok megrendelni – mert
úgy kell az ilyesmit: a gép minden darabját külön, és más-más iparosnál, s
mikor megvan ez is, magamnak összeállítanom a próbadarabokat… mindezt
kiterveltem, s már hozzá is fogtam a kiviteléhez, mikor ellankadtam
hirtelenül. Mert nagyon elszégyelltem magamat.
Mert nagy nevetés volt
rá a felelet az egekből. Hogy hát én kellek ehhez, én akarok ilyesmit
kitalálni, lehet az? Nincs elég nagyszerű kémikus a világon?
S azoknak még sose jutott eszükbe az
ilyesmi?
Hogy még a vegytant is megutáltam
mindenestül, minden szorgalmammal egyetemben. Egyszóval, az összes hiábavaló
zakatolásaimat.
Mert mit akarhatok én már?
Odaátról ugyanis egy szó se hallatszott,
mármint a kislányoktól, pedig e munkálatok több mint másfél hónapon át
tartottak, s Madeleine nekem becsületszóra megígérte, evvel búcsúztunk az
egyetemen, hogy a határozatukról mielőbb értesíteni fognak. Bár a húga még
mindig lábadozó, s nem akarja még ilyesmivel is izgatni, de mihelyt lehet,
megbeszéli vele… Ezt, evvel a szóval kétszer is megígérte.
Most vártam tehát még további két hetet.
S minthogy ez is ugyanígy telt el, vagyis meddő várakozásban, mindebből azt a
következtetést vontam le tehát, hogy, úgy látszik, a kisebbik is nagyon
megítéli azokat a szegény és megbízhatatlan embereket, akik képesek
megilletődésük okából mindenfélét összehazudni.
Csak épp hogy hiába gondoltam ezt is,
akármit. Mert bármily gyakorlatra tettem is szert a lemondásban az évek
folyamán, mégiscsak öregebb lettem, s úgy erőben, mint ellenállásban
megfogyatkozik az ember.
Egy derűsnek ígérkező tavaszi
vasárnap tehát, alig hajnalodott, arra határoztam el
magam, hogy felkeresem őket. S még a mai nap folyamán. Lévén a vasárnap is igen
alkalmas idő – többször mondták ugyanis, hogy délelőtt ilyenkor mindig odahaza
vannak –, a nagyobbik pihen, a kisebbik leveleket ír. Mindezt tudtam. S hogy
egy nagynénjüknél élnek ugyan, de meglehetős függetlenül, vagyis tetszésük
szerint fogadnak el látogatókat.
Gondoltam: hátha mutatkozik itt még
valami lehetőség. Mert minek már eleve feladni mindent, és végleg
visszavonulni? Ráérek. Majd azt fogom mondani nekik, hogy az összes társadalmi
ügyekben úgy fogok majd cselekedni, ahogy akarják. Én az ilyesmivel úgyse
törődöm, érzékem sincs e nagyarányú kérdések iránt, legyen hát minden a
tetszésük szerint – ez csak elég tisztességes ajánlat? Sőt, még valamit a
kicsinek. Hogy mihelyt megszeret valaki mást, én félreállok az útból. Ezt fogom
megígérni neki, s ha úgy tetszik, még esküvel is megfogadom.
S ez minden, mert több egy embertől úgyse
telik. A többit pedig rábízzuk a sorsra.
S ezzel hát el is indultam – korán mentem
el hazulról, kora reggel. Ismétlem: gyönyörű tavaszi nap volt.
*