4.17.

 

– Menjünk tovább – mondtam én magamnak. Különben is, történt velem valami akkoriban. Egy éjjel felülök az ágyamon, és azt kérdezem magamtól: – Hát igazán nem akarod már a bánatodat?

– Nem – feleltem én. – De aztán azt feleltem, hogy igen. Hogy akarom.

Mert így van ez. Vagyis az ember gyilkolja magát, és öli éveken át, hogy elhallgattassa magában, ami úgyis elmúlt, s mikor végre csakugyan: mintha csitulna, csodálkozva néz szét maga körül. Hogy hát ilyen is van? Már nem érdekli őt a saját élete sem? S aminek eddig élt, a szomorúsága meg a régi haragja? S máris oly rémülten kap utána, mint a zsugori a befektetett tőkéje után.

Egyszóval, nem megy az ilyesmi. Az ember nem tud a múltjától megszabadulni, különösen, ha nem is akar. Ha semmitől nem iszonyodik jobban, mint hogy semmije se maradjon. – –

Még keményebben dolgoztam tehát, mint ahogy muszáj is ilyenkor. Mert most már nehezebben is tűrtem a magányt, mert nem volt senkim, csak az inasom. Őt viszont annyira meguntam, hogy elkezdtem kegyetlenül bánni vele. De hagyjuk is e részleteket.

S persze az egyetemet is otthagytam a történtek után, sikerült is egy-kettőre áttelepednem a közeli Alfort-ba, ahol az állatorvosi tanfolyamon igen jól tanítják a gyakorlati vegytant. S még ma is ide járok. Párizsból jövök át heti négyszer, s nagyon meg vagyok elégedve velük. S annál inkább, mert épp itt két felfedezésem is adódott, egyik a másik után, még jóformán meg se melegedtem. Mert van az úgy, néha minden csőstől szakad az emberre. Az egyik egy villamos eljárás, a másik pedig ez:

Röviden írom le. Valami egészen más irányú feladattal, holmi titrálásokkal bíbelődtem, s épp ebből lett aztán valami. Két folyadék összeöntése ugyanis egy remek hűtőeljárás gondolatát sugallta, de olyan hirtelenül, szinte el se akartam hinni magamnak. Hogy egy pillanat alatt ennyire tisztában lehet valamivel az ember.

Mert szinte a dolog maga is megmondta, hogy miből áll, vagy mit akar. Mert ahogy összeöntöttem a két folyadékot, abban a pillanatban úgy összefagyott minden körülöttünk, még szét is repesztették a vizesüvegemet, mert vízbe mártva csináltam az elegyítést. S ami a lényeg: elég jól el is lehetett őket választani egymástól, vagyis könnyű volt a kezelésük… s az ilyesmi életet ad.

Az ilyesmi nálam különben is úgy van, hogy nehezen indulok el – mozdonynak nevezett el az egykori feleségem egy barátnője valamikor, s találó az elnevezés, mert szent igaz, hogy sokat szuszogok eleinte, de aztán már repülök. S akkor már nincs is megállás, amíg végbe nem viszem az egészet.

Nekiestem tehát a könyveknek meg a folyóiratoknak, hogy majd egy hétig le se került rólam a ruha. S mikor már sehogy se bírtam az izgalmammal, fogtam magam, és lefeküdtem az ágyba. Ez régi módszerem, és mindenkor bevált: mihelyt túl nagy bennem a feszültség, hirtelen abbahagyok mindent, s elkezdem bámulni a mennyezetet.

Így most is. Három teljes napot feküdtem holmi félálomba merülve, s meglehetősen boldogtalanul. Mert minek nekem ez? még több pénzt akarok? De furcsa dolog is a hiúság! Az ember az élete minden erejét, a javát termeli ki magából, s veti a többi elé, úgy látszik, csakis azért, hogy dicséretet arasson. S még ingyen is, hát nem nevetni való? Hogy szórakozottan bólintson a világ. (Amiből következik tehát, hogy nyilván ez is tartja fenn akkor a világot, a hiúság tartja fenn, úgy látszik. Régen mondják ezt, de belátom most már magam is.) S mármost ezt a bólintásukat akarom én? Ha pedig nem, akkor minek ez a robot, mikor én már csak a nyugalmat szeretem. Amiben most vagyok, jelenleg, igen, mert ez a jó. Mikor a kezemet se kell kinyújtanom az ágyból.

És mégis. A vége mégiscsak az lett, hogy zakatoltam. Egy este feltápászkodtam, és összefagyott, bepólyált kezemmel nekiláttam a rajzolásnak. Két különböző szerkezet tervét dolgoztam ki hamar, még a részletrajzokat is hevenyészve, csak épp hogy meglegyek, és ne kelljen a rajzolóknak a lényeget megmagyarázni. Mert szétviszik azonnal. S már az iparosokon is törni kezdtem a fejem, hogy kinél mit fogok megrendelni – mert úgy kell az ilyesmit: a gép minden darabját külön, és más-más iparosnál, s mikor megvan ez is, magamnak összeállítanom a próbadarabokat… mindezt kiterveltem, s már hozzá is fogtam a kiviteléhez, mikor ellankadtam hirtelenül. Mert nagyon elszégyelltem magamat.

Mert nagy nevetés volt rá a felelet az egekből. Hogy hát én kellek ehhez, én akarok ilyesmit kitalálni, lehet az? Nincs elég nagyszerű kémikus a világon?

S azoknak még sose jutott eszükbe az ilyesmi?

Hogy még a vegytant is megutáltam mindenestül, minden szorgalmammal egyetemben. Egyszóval, az összes hiábavaló zakatolásaimat.

Mert mit akarhatok én már?

Odaátról ugyanis egy szó se hallatszott, mármint a kislányoktól, pedig e munkálatok több mint másfél hónapon át tartottak, s Madeleine nekem becsületszóra megígérte, evvel búcsúztunk az egyetemen, hogy a határozatukról mielőbb értesíteni fognak. Bár a húga még mindig lábadozó, s nem akarja még ilyesmivel is izgatni, de mihelyt lehet, megbeszéli vele… Ezt, evvel a szóval kétszer is megígérte.

Most vártam tehát még további két hetet. S minthogy ez is ugyanígy telt el, vagyis meddő várakozásban, mindebből azt a következtetést vontam le tehát, hogy, úgy látszik, a kisebbik is nagyon megítéli azokat a szegény és megbízhatatlan embereket, akik képesek megilletődésük okából mindenfélét összehazudni.

Csak épp hogy hiába gondoltam ezt is, akármit. Mert bármily gyakorlatra tettem is szert a lemondásban az évek folyamán, mégiscsak öregebb lettem, s úgy erőben, mint ellenállásban megfogyatkozik az ember.

Egy derűsnek ígérkező tavaszi vasárnap tehát, alig hajnalodott, arra határoztam el magam, hogy felkeresem őket. S még a mai nap folyamán. Lévén a vasárnap is igen alkalmas idő – többször mondták ugyanis, hogy délelőtt ilyenkor mindig odahaza vannak –, a nagyobbik pihen, a kisebbik leveleket ír. Mindezt tudtam. S hogy egy nagynénjüknél élnek ugyan, de meglehetős függetlenül, vagyis tetszésük szerint fogadnak el látogatókat.

Gondoltam: hátha mutatkozik itt még valami lehetőség. Mert minek már eleve feladni mindent, és végleg visszavonulni? Ráérek. Majd azt fogom mondani nekik, hogy az összes társadalmi ügyekben úgy fogok majd cselekedni, ahogy akarják. Én az ilyesmivel úgyse törődöm, érzékem sincs e nagyarányú kérdések iránt, legyen hát minden a tetszésük szerint – ez csak elég tisztességes ajánlat? Sőt, még valamit a kicsinek. Hogy mihelyt megszeret valaki mást, én félreállok az útból. Ezt fogom megígérni neki, s ha úgy tetszik, még esküvel is megfogadom.

S ez minden, mert több egy embertől úgyse telik. A többit pedig rábízzuk a sorsra.

S ezzel hát el is indultam – korán mentem el hazulról, kora reggel. Ismétlem: gyönyörű tavaszi nap volt.

*