3.4.

Ezek után pedig kiraboltam az öreget, vagyis visszaraboltam a holmim, aztán békésen folytattam a sétát. S azon az oldalon még mindig nem jött senki.

Lassú és kényelmes léptekkel haladtam előre, ugyanolyan laza magatartással, mint azelőtt. Illetve, még álomszerűbben is, úgy emlékszem, mert rendkívüli könnyűséget éreztem a tagjaimban. Mintha felhőkön járnék. Nagy kéjek után van így az ember.

S hogy el ne feledjem, még a kampómat is megkerestem, s ezt is ugyanúgy: minden sietés nélkül. Mert nem volt kívánatos, hogy megtalálják, nem akartam én a rendőrséggel semminemű összeköttetést. Most aztán igazán nem, még a látszatát is kerülni akartam annak, hogy menekülök.

Még tempósabb voltam tehát a kelleténél. Sőt. Körülbelül húsz lépés után meg is álltam.

Ott feküdt holtan – többet már alig lehetett látni belőle. Pedig időközben jócskán kihajnalodott. S hogy a járdáról lelóg a feje, s nagy elhagyatottságban áll a kocsija.

Mentem odébb. S hol befordultam valahova, hol rézsút mentem át a tereken, egyszóval, kanyarogtam egy kicsit, ahogy az ilyen cselekmények után ajánlatos is. S persze, a szakállamat is letéptem valahol… Londonban sok olyan ház van, amely nyitva van éjszaka is, vagy nincs is kapuja – bementem hát egy ilyen udvarba, s az egyik csatornába belegyömöszöltem úgy ezt, mint az öregember zsebkendőjét. Mert véletlenül azt is elvettem tőle, mit csináljak? S a vasgyűrűmet is, hogy el ne feledjem, amelyet a kisujjamon húsz éve viseltem – s ezt már mérgemben, mert túlságosan jó szerszámnak bizonyult.

Mert nem akartam én megölni ezt az öregembert. Ezt már mégsem akartam. Mert minek is? – –

– No, jól mulatott az éjjel? – kérdezi tőlem a Brighton igazgatója. – Sokat ivott?

– És mit szól az írekhez? – Éppen újságot olvasott, a reggeli lapokat, s megint valami baj van az írekkel.

– És hol a szakálla? – kérdezi nevetve. Miközben tolja fel a pápaszemét. – Hol a szakálla?

Semmit se feleltem.

Mert ő megvallja nekem őszintén, ő nagyon csodálkozott rajtam az este. Mert maskarába bújni, egy ilyen komoly embernek, már megbocsássak, mégiscsak furcsa kicsit. De hogy még szakállt is ragasztok a fejem alá…

Elkezdtünk vitatkozni az írekről. Én pedig elkezdtem valamiről mesélni neki… fura dolog volt. Ma már különben sejtem is, ez mi lehetett.

Nekem volt egyszer egy kis unokaöcsém, aki egy éjjel felült az ágyon, és elkezdett siratni egy idegen embert. Hogy elgázolta szegény bácsikát a vonat. Hogy fejét levágták a kerekek. És hangosan zokogott.

Mint kiderült, lázas volt a gyerek. Viszont, az idegen ember csakugyan igaz volt: este olvasták fel előtte az újságból.

Nos, úgy látszik, ilyesmi a későbbi korokban is megesik. Az embernek van valami baja-láza, csak nem vesz róla tudomást, vagy nem is akarja – elkezdtem hát a menádokról mesélni neki. S hogy micsoda kesergés lett ebből ezen a lámpafényes, szomorú hajnalon!

– Hogy ismeri-e a menádok történetét? – kérdeztem ettől a közönyös embertől.

– Hogy ez egy holland-indiai nép. Hogy ezek a hajdani hódítók, a portugálok leszármazottai, s keresztények ugyan, sőt, megvannak a régi családneveik is, csak épp hogy négerek lettek – hogy van-e róla tudomása? Minthogy abban a melegben muszáj is átváltozni, mert nem maradhat meg az, aki nem fekete. Mármost, mit szól ehhez az ostobasághoz?

– Bodroshajú nép lett, ugyanolyan, mint az ottaniak, csak épp hogy nagyon szomorú. S mármost, mért olyan szomorú ez a nép? – Mert mégsem odavaló – mondtam én. – Mármost, megérti maga ezt az egészet? – kérdeztem tőle hirtelenül. – Átérti a képtelenségnek ezt a fokát? Van ehhez érzéke?

Az igazgató rám bámult.

– Rendben van – azt mondja –, csak mért olyan mérges maga ezért? – Annál keserűbb lettem én.

– Hát nem ért meg engem? – kiáltottam újra. – Nem érti, hogy kik mentek oda? Akik nem odavalók. És próbálták kiszorítani meg elnyomni, vagyis üldözték mindazokat, akik azért feketék, mert odavalók. De most aztán ők is feketék, ugye? És most őket is megvetik, ugye? – –

És így tovább, csupa keserű lobogással e távoli népek tragikuma miatt. Hogy szinte sírva fakadtam. Hogy megérzi-e benne a pimaszságnak azt a körforgását, amelyet minden egyébben is tapasztalni lehet, s amelyet mi életnek nevezünk? Ezt az örökös visszaélést az emberi szívvel? – No, mert bitang ez az élet – kezdtem el egy új hangot. Erre már az igazgató is elpirult egy kicsit.

– Hogy gondolja meg, nem gyalázat-e, amit itt el kell viselni az embernek? S hát még az érzelmek terén – akartam még mondani neki. Csak ekkor elhallgattam. Mert egy egész egyszerű és világos látomás állt a szemem elé.

– De Grévy Pál a feleségem szeretője. Mi van ezen olyan különös'?

– És mit csinálsz ekkora ügyet egy rongy asszonyból? – S mintha szétoszoltam volna hirtelenül. Téveteg lettem.

Csak most már az igazgató is kezdett belemelegedni.

– Ott lenézik a feketéket, itt meg mennek lebarnulni a Riviérára – mondta nevetve. – Igaza van, bolondokháza ez az egész. – De még tetézte is a dolgot:

– Hogy ő látott ám egyszer a moziban is valamit. Hogy hogy fogják ki a jegesmedvét a tengerből, hálóval, mint a halat. – Csak hol voltam én már akkor? Oda se figyeltem.

– Hogy mondja maga ezt?

– Hisz ez is csak ugyanaz – feleli ő. – Elviszik onnan, ahova való, s odaviszik, ahova nem való. Szereti a jeget, elviszik Kaliforniába. Szereti a szabadságot, beteszik egy ketrecbe.

– Ilyen az élet – mosolygott az igazgató maga elé. S most már nyugodtabban. Szemmel láthatólag visszanyerte önuralmát ettől az egy szótól, hogy ilyen az élet.

– De milyen szenvedélyes ember maga – mondta gúnyosan. Sose tudtam. Nincs láza magának?

– Vagy annyit ivott?

S ehhez még hozzátett valamit, amin ma is elcsodálkozom olykor.

– Csak nem maga most a tilsiti békakirály? – kérdezi tőlem, mintha ő is elvesztette volna valamitől az eszét.

Mert ezt a kérdését ma sem értem. Sőt, érdeklődtem is azóta, hogy van-e Tilsitben ilyesmi legenda, valami békakirályról? De senki se hallott róla.

*