2.35.

A házigazdám állt előttem.

S mármost el kell képzelni: odabenn a fülén fekszik csupa cserepek közt a feleségem, s idekinn az öreg holmi nyakkendőket akar behajtani rajtam.

– Hogy én nyakkendőket ígértem neki a múltkor, igaz-e? S neki jó volna most legalább egy, mert ő ma kimenős, ő ma vendégségbe megy estefelé.

No, most mit csináljak? Mert én csakugyan ígértem neki nyakkendőket, két vadonatújat. És már mosolyog is, azonnal szórakozni akar. A következőket adja elő:

– Á, á – azt mondja –, édes kapitány. Közben megoldottam ám a Jákob lajtorjájának a kérdését is. – És elkezdi magyarázni nekem a Jákob álmának más körülmények közt talán nem is érdektelen misztériumait.

S mármost el kellene mondani persze, hogy jutottam e szerencséhez. Egyszerű a dolog. Egy nap, mikor még nyakig voltam a bonyodalmakban, az az ötletem támadt, hogy lemegyek én ehhez az öregemberhez. Gondoltam: hadd beszélek vele kicsit. Magamhoz édesgetem, összemelegszünk, hátha ki tudok belőle préselni valamit. Elszólja magát, s nekem az is elég. Mert hogy ő ne tudna olyat mondani nekem… no, szóval, meg voltam róla győződve, hogy menni fog a dolog.

Csakhogy ebben az istenverte, hideg irodában még beszélgetni se lehet. S minthogy a Jákob lajtorjájának a kérdése mégse tudott eléggé felhevíteni engem, könnyelműségemben azt találtam mondani neki, hogy jöjjön fel egyszer, mikor nincs itthon a feleségem, majd csak elővesszük a misztikus tételeket is. S hogy jobban kecsegtessem, ígértem neki két nyakkendőt.

S most itt volt.

– Hogy hiszen nem is éppen a nyakkendőkért jött ő, csak a múltkor nem elég jól fejezte ki magát. És semmilyen tekintetben. Mert a Jákob lajtorjájában szerinte semmi hiba, mert ő mindenkor hitt a „lefektetett” látományokban, ahogy kifejezte magát. Ő csak abban nem tud hinni, hogy valaki lejött volna a Hóreb hegyére, vagy hova? megmondani a zsidóknak, hogy mit egyenek? például szombaton babot. – Ezt én lekicsinylem – jelentette ki ünnepélyesen –, vagyis kételkedem benne. Viszont nem blaszfémia ez is, kételkedni bármiben, ami e sugalmazott könyvekben le van írva – kezdett el háborogni előttem. S mindjárt ott az ajtóhasadékban, haladék nélkül.

Ezalatt én gondolkodtam.

– Nézze csak, hozom a nyakkendőket – mondtam neki egyelőre. Majd hirtelen ezt:

– Nem hozhatom a nyakkendőket. De hogy is hozhatnám, mikor rosszul van a feleségem.

– Jaj, jaj – kiált fel erre –, csak nem akar lebabázni?

– Nem akar lebabázni, egy kis rosszullét az egész – beszéltem a fejébe. – Nem akar lebabázni.

– Viszont nem kellene akkor mégiscsak orvosért szaladni hamar?

– Ne szaladjon, az édes Istenért – kezdtem el búgni neki. De hiába. Mert megállt még egyszer a küszöbön. Mert annyit még okvetlen értésemre akart adni, hogy ez milyen meglepetés volna neki, ha csakugyan baba lett volna.

– De milyen, igazán. Mikor semmi előjele nem volt a „dolognak”. No, nem igaz?

– Viszont, tudom-e, ha egyszer mégiscsak volna valami babuska, mi volna majd a legszebb neve neki? Mármost megint csak feltételezve persze, ha volna. Ha fiú lesz, akkor Ebimelek, ha leány, akkor Nellyke legyen. Mert nagyon illik a nevemhez, ezt ő már kiszimatolta számomra. Hogy elhiszem-e?

De végre kiment. S én el nem mondhatom, milyen jól hatottak rám e változatok. S a hűvös lépcsőházi levegő.

– Mi bajom van énnékem? – kérdezi magától az ember. – Mikor élek.

Vagyis észbekap az ember, hogy vannak más dolgok is a világon. Különben is: szinte felüdül a vértolulások utáni percekben. Mennyei érzés ez, mintha megújulna.

Nem így azonban a feleségem.

– Itt van maga? – kérdeztem tőle, minthogy a fürdőszoba zárva volt.

– Itt vagyok – felelte végre. Mert nem mindjárt felelt. S én mármár hajlandó voltam azt hinni, hogy csakugyan valami baja lehet. De nem. Semmi baja se volt.

Sőt, nagyon szépen rendbehozta magát. A szobát nem, de annál jobban az arcát, a szeme alját meg a ruháját. Tökéletesen. Semmi se látszott rajta.

És persze, rám se hederített. A szekrényből zsebkendőt vett ki hamar, befújta illatosítóval. S azzal perdült-fordult, már ott se volt. – Hova megy maga? – kiáltottam utána.

– Dolgom van – felelte és eltűnt. Mint egy gonosz kis látomás, igazán.

S csak akkor vettem észre, hogy hiszen hagyott egy kis írást is az

ablakpárkányon, a befőttes üveg fedelén, mert az még megmaradt a pusztulásból. Ez állt rajta hebehurgyán odavetve:

„Ma még itt alszom az ebédlőben. A holmimat holnap elvitetem.”

Nagyon rendben van – gondoltam én.

*