1.8.

A véletlenről pedig többet tud a tengerész, hisz az egész életét az teszi ki. Előbb viharosak lettünk – voltaképp azért is mentem én be a kabinomba, mert olyan volt ez, mint pecsét az ítéleten. Elvesztünk.

A szél is elég nagy volt, s még hevesebb a mozgás, mert van az úgy: mintha nagy erők belülről mozgatnák meg a tengert. Északkelet-kelet irányban valahol villámlott, és esett is, itt pedig ne adj Isten. Hajtotta a szél a felhőket éppen errefelé, de vitte is rögtön odébb, a fejünk fölött sebesen vonultak el. S ugyan a barométer újra esett, mégse volt esőre semmi kilátás: éppen emiatt, a szél gyorsasága miatt. Közben világos is lett odakinn, csakhogy én már kíváncsi erre se voltam. Be is függönyöztem hát a kabinomat.

S amint ott ülök, még egy kicsit cigarettázva, tűnődve, hirtelen valami áldott békesség szállott le rám, de olyan, hogy hasonlóra nem is emlékszem. Derű volt ez, mondhatni égi derű, mert elmúlt rólam minden keserűségem. Hogy szinte könnyű lettem: a gondolataim tévetegek, az érzéseim súlytalanok… – Ilyen a halál? – tűnődtem magam elé. De ugyanekkor mintha változás állt volna be odakinn is, mintha történt volna valami körülöttem. – Mi ez a csend? – kezdtem fülelni kifelé.

– Elállt a szél? – S felugrottam a helyemről. De már kopogtak is az ajtómon.

– Csöpög – mondja valaki tréfásan-boldogan, és megy odébb. Majd újra: – Jön ám az eső.

S én még mindig ott álltam, még mindig nem mozdultam a helyemről.

Annyira megrázott engem ez a szó. Mert lám, én otthagytam őket, de ők nem engem, ezek a jó fiúk. Nem feledkeztek meg rólam, pedig milyen vad voltam az éjjel. Kegyetlen és tomboló. De hát ilyenek ezek. Egy kis áldás az egekből, s már feledve van a baj.

Megfordult a szél. A vihar pedig hirtelen megnőtt egész orkánszerűvé. S egy pillanat alatt ránk szakadt a mennydörgés meg a felhőszakadás: életmentő elektromos viharba kerültünk. És csapdosott a villám körülöttünk be a tengerbe. A hajó pedig gőzölögni kezdett.

S persze, már akkor kinn járkáltam valahol. S mint a lábadozó, de korántsem boldogan. Nagyon beburkolóztam a köpenyembe, mert dideregtem, s ez jó volt. De élni nem.

S hogy el ne feledjem, a kis misst is láttam egy pillanatig. S mondhatom, semmi baja. Egész józan volt, még csak nem is szégyellte magát.

– Ó, kapitány – csiripelte –, ó, kapitány. – Igaz, hogy el is pirult egy kicsit, miközben rám vetette fénykönnyes szemeit. Megsimogattam az arcocskáját.

Mert hát gyönyörű volt, még egyszer megnéztem, gyönyörű volt. – S be is evickéltünk aztán másfél nap alatt Alexandriába. – –

– Fire and water bad masters – mondja nekem másnap a tisztem. S meglehetős alázatosan. Mint aki jóvá akar tenni valamit…

– S még csak prémiumot se fizetünk senki fiának – nevettem én, mialatt együtt nézegettük a hajót. Az még akkor is gőzölgött, de locsoltuk is bőven, mert forró volt még mindig, mint a pokol.

*