2.6.
Legjobb lesz megkérdezni tőle – gondoltam
magamban.
Illetve, hisz történt is épp akkor valami
nálunk, hogy azt is el ne felejtsem.
Nem sok az egész, és mégis döntő volt a
hatása. Pár szál száraz ibolyát találtam ugyanis otthon a
szekrény tetején, moha között, látszott, hogy nagyon gondosan van odatéve. Igaz,
hogy ez még semmi különös, csakhogy előzménye is volt a dolognak. Mert egy
elegáns kis dobozt is találtam én a papírkosárban pár héttel előbb, és abban is
moha volt. Úgy látszik tehát, a feleségemnek ebben küldött valaki virágot.
Ismerem az ilyet: ha dobozban küldik, jégbe szokás csomagolni, moha közé.
Nagyon elegáns az ilyesmi, s neki nem volt szíve kidobni az egészet… De ha nem
is így van, ha tévedek is?
Most megint járjam a bolondját? S az
egész életem eszembe jutott. Kezdjem elölről, hogy nem jön-e megint a Ridolfi
utána? Vagy valaki más?
Nem kezdem, mert ebből elég volt.
Minélfogva feltettem magamban, hogy
nyíltan beszélek most már ezzel a lánnyal. Mindenekelőtt megkérdeztem tőle:
– Mért hallgattál el a múltkor, mikor a
feleségemről volt szó? Tudsz valamit róla? Vagy haragszol is rá valamiért?
Mert most már kétségtelennek tűnt,
különösen a múltkoriak után, hogy nem csal az érzésem, ezek megharagudtak
egymásra. S talán még Párizsban, annak idején. Mert hogy
összevesztek, látnivaló volt, de hogy ennyire? Mert odáig fajult a dolog, itt
Londonban már hallani sem akartak egymásról.
Ha feleségemnek említettem a misst: – ó,
az a liba – felelte rendkívüli fölénnyel. Szóval, nem is igen titkolta, hogy ez
így van.
– Már mért volna liba? – próbálkoztam még
egy ideig. Gondolva magamban: Párizsban még majd megetted, s most egyszerre
liba. – Tegnap fenn voltam ezeknél az írlandiaknál – vetettem
oda máskor, pedig sose voltam fenn, de gondoltam, legyen ez így, hogy feljárok
oda. Csakhogy semmit se felelt, nem lehetett kicsalni a mérgét.
Viszont, micsoda játék a szemében!
Mint aki azt mondja: – tudom én a magamét, hogy merre jársz, ne próbáld
magyarázni nekem. S én nem is próbáltam magyarázni neki. Mert ravaszok voltunk
mi mind a ketten. Amely napon ki volt tűzve a találka, azon én már délelőtt
kezdtem el sóhajtozni meg vakarózni. – Néha bizony mozogni kéne kicsit –
mondtam én. Vagy rosszkedvűen megjegyeztem: – Kodorhoz kéne menni, az ördög
vigye el őt. – Vagy csak ennyit mondtam röviden: megint ezek az üzleti ügyek.
A feleségem pedig, aki okos asszony volt,
mindezt helybenhagyta szelíden. – Mozogni kéne bizony – mondotta. Vagy így
szólt: csak el ne hanyagold a dolgaidat. S a szeme nevetett. Egyszóval, azért
mégiscsak küldött, ha nem is olyan határozottan, mint Párizsban annak idején… S
én ebbe minden továbbiak nélkül belementem. Csak épp hogy a szemjátékáról nem
vettem tudomást.
– Eh, nem megyek én, ma mégse megyek –
mondtam délelőtt. S délután mégis elmentem. – –
De hadd egészítsem ki összeveszésüket a
miss-szel. Röviden szólva: hogy mennyire nyalták-falták egymást Párizsban
eleinte, ismeretes. S ennek aztán hirtelen végeszakadt, s közvetlen a miss
elutazása előtt. S ez még hagyján, sokáig úgyse tarthat az ilyesmi. Csakhogy
egy napról a másikra, s ez már feltűnő volt. Mert tegnap még minden rendben
volt köztük, s nyomban utána mintha ecetet nyeltek volna, magam is ott voltam.
A feleségem nagyon is előkelőnek akart látszani, ami gyanús, nem is illik
hozzá, mert nem is az… A kislány még rá is szólt: – ugyan ne affektálj, Lizzy.
– S ez volt a döntő szó. A feleségem elmosolyodott, nem nagyon, egy kicsit.
Csakhogy én ismerem ezt a mosolyát. – No, kis miss, végeztünk egymással –
ilyesmi volt benne kifejezve.
Mármost mi történt ezek között? Mert
azért egyebekben is különös volt az eset.
Mert ez mégiscsak egy úri kisasszony. S
mármost hogy van az, hogy ez a kis úri kisasszony ennyire kitart, hogy
megmaradt mellettem most már komolyan is? Mert ami Párizsban történt,
tréfaszámba vehető, mondjuk úgy. Az angol hölgyeknek
kirándulások dolgában más az eszejárása, tudvalevő. No de most? A feleségemet
nem is említi, mintha nem is volna, számba se veszi többé, nincs is a világon.
Vagyis, kíméletlen lett a kisasszony. S mért ennyire kíméletlen?
Megtudott róla valamit? Vagy a Lizzy maga
mondott el neki olyat? S az udvarlóiról is esetleg? Mert kitelik tőle, mert
szabadszájú, ez is tudvalevő, az ilyesmi könnyen kicsúszik a száján.
Minderre szerettem volna feleletet, mikor
megkérdeztem tőle, hogy mért haragszik hát a feleségemre? Hadd tudom meg, itt az
ideje. Majd így folytattam:
– Történt valami köztetek? Légy őszinte –
s magamhoz fordítottam a fejét. Amire a kislány: – Én nem akarok róla beszélni.
– Majd hirtelen, szenvedélyesen: – Tudni sem akarok róla. Mert én már nem
szeretem a Lizzyt.
Lévén ez mégiscsak másfajta. Őszinte
kölyök volt.
– No ne mondd. És mért nem szereted? Nem
jól értem a dolgot, mért ne beszélhetnél erről is valamit? Nekem fontos lehet
az ilyesmi, egy szó is esetleg. Egyáltalán, bizalmasan is voltatok együtt?
– Igen.
– No látod, mindjárt gondoltam. És
mindjárt el is árulhatom, mi erről az érzésem. Hogy valami olyat mondott
szándékosan és gonoszul, ami nem is igaz – fordítottam a szón. S hogy mért
keltem a védelmére? Talán, hogy így szedjem ki a kislány titkát? Vagy az
érzésem is ezt követelte? – Mert ilyen ő – folytattam –, biztosan bosszantani
akart, mert azt ő el nem engedi, felháborítani egy fiatal lányt, azt igen,
ráismerek erről. S amellett, nem is mindig olyan gonosz ő, amilyennek mutatja
magát…
– Ó, azt hiszed igazán? – felelte
sötéten. – Akkor nem jól értettelek a múltkor… – és máris
elpirult egy kicsit.
– De lehet, én nem tudom, én nem jól
ismerem őt – javította ki magát. – Tehát nem is mondhatok erről semmi
különöset, de nem is volna szép tőlem, mert volt ő kedves is irántam. Sőt,
adott is nekem valamit, nézz csak ide, mit adott. – És húzta le az ujjáról.
Vékony kis gyűrű volt, igazán kedves, apró gránátokkal volt körülrakva finoman.
– Csakhogy én most ezt eldobom ám –
mondta hirtelenül, s már törte is össze, hallani lehetett, mint pattannak ki
belőle a kövecskék. S már dobta is be a sarokba valahova. (Valami kis
vendéglőben voltunk a Haymarket közelében.)
– Ó – azt mondja –, hát csak szeresd
akkor azt a jó feleségedet, én nem foglak róla lebeszélni. – S egész ki volt
kelve magából. Egyszóval, igazam volt: csakugyan volt valami a begyében. Csak
én azt mondtam magamnak: semmi baj. Mert van idő. Majd kiveszem én belőled ezt
is, észre se veszed.
– Ó, a Lizzy – folytatta szenvedélyesen
–, aki azt mondta nekem, hogy én csak azért szeretlek téged, mert te voltál ott
a kapitány azon a hajón. Hát nem nevetséges, ilyen ostobának
néz engem a Lizzy? – És ezért haragszol annyira rá?
– Ó, nem ezért – felelte csendesen. – Nem
éppen ezért. De hogy mért, azt én úgyse fogom megmondani neked.
*