2.6.

 

Legjobb lesz megkérdezni tőle – gondoltam magamban.

Illetve, hisz történt is épp akkor valami nálunk, hogy azt is el ne felejtsem.

Nem sok az egész, és mégis döntő volt a hatása. Pár szál száraz ibolyát találtam ugyanis otthon a szekrény tetején, moha között, látszott, hogy nagyon gondosan van odatéve. Igaz, hogy ez még semmi különös, csakhogy előzménye is volt a dolognak. Mert egy elegáns kis dobozt is találtam én a papírkosárban pár héttel előbb, és abban is moha volt. Úgy látszik tehát, a feleségemnek ebben küldött valaki virágot. Ismerem az ilyet: ha dobozban küldik, jégbe szokás csomagolni, moha közé. Nagyon elegáns az ilyesmi, s neki nem volt szíve kidobni az egészet… De ha nem is így van, ha tévedek is?

Most megint járjam a bolondját? S az egész életem eszembe jutott. Kezdjem elölről, hogy nem jön-e megint a Ridolfi utána? Vagy valaki más?

Nem kezdem, mert ebből elég volt.

Minélfogva feltettem magamban, hogy nyíltan beszélek most már ezzel a lánnyal. Mindenekelőtt megkérdeztem tőle:

– Mért hallgattál el a múltkor, mikor a feleségemről volt szó? Tudsz valamit róla? Vagy haragszol is rá valamiért?

Mert most már kétségtelennek tűnt, különösen a múltkoriak után, hogy nem csal az érzésem, ezek megharagudtak egymásra. S talán még Párizsban, annak idején. Mert hogy összevesztek, látnivaló volt, de hogy ennyire? Mert odáig fajult a dolog, itt Londonban már hallani sem akartak egymásról.

Ha feleségemnek említettem a misst: – ó, az a liba – felelte rendkívüli fölénnyel. Szóval, nem is igen titkolta, hogy ez így van.

– Már mért volna liba? – próbálkoztam még egy ideig. Gondolva magamban: Párizsban még majd megetted, s most egyszerre liba. – Tegnap fenn voltam ezeknél az írlandiaknál – vetettem oda máskor, pedig sose voltam fenn, de gondoltam, legyen ez így, hogy feljárok oda. Csakhogy semmit se felelt, nem lehetett kicsalni a mérgét.

Viszont, micsoda játék a szemében! Mint aki azt mondja: – tudom én a magamét, hogy merre jársz, ne próbáld magyarázni nekem. S én nem is próbáltam magyarázni neki. Mert ravaszok voltunk mi mind a ketten. Amely napon ki volt tűzve a találka, azon én már délelőtt kezdtem el sóhajtozni meg vakarózni. – Néha bizony mozogni kéne kicsit – mondtam én. Vagy rosszkedvűen megjegyeztem: – Kodorhoz kéne menni, az ördög vigye el őt. – Vagy csak ennyit mondtam röviden: megint ezek az üzleti ügyek.

A feleségem pedig, aki okos asszony volt, mindezt helybenhagyta szelíden. – Mozogni kéne bizony – mondotta. Vagy így szólt: csak el ne hanyagold a dolgaidat. S a szeme nevetett. Egyszóval, azért mégiscsak küldött, ha nem is olyan határozottan, mint Párizsban annak idején… S én ebbe minden továbbiak nélkül belementem. Csak épp hogy a szemjátékáról nem vettem tudomást.

– Eh, nem megyek én, ma mégse megyek – mondtam délelőtt. S délután mégis elmentem. – –

De hadd egészítsem ki összeveszésüket a miss-szel. Röviden szólva: hogy mennyire nyalták-falták egymást Párizsban eleinte, ismeretes. S ennek aztán hirtelen végeszakadt, s közvetlen a miss elutazása előtt. S ez még hagyján, sokáig úgyse tarthat az ilyesmi. Csakhogy egy napról a másikra, s ez már feltűnő volt. Mert tegnap még minden rendben volt köztük, s nyomban utána mintha ecetet nyeltek volna, magam is ott voltam. A feleségem nagyon is előkelőnek akart látszani, ami gyanús, nem is illik hozzá, mert nem is az… A kislány még rá is szólt: – ugyan ne affektálj, Lizzy. – S ez volt a döntő szó. A feleségem elmosolyodott, nem nagyon, egy kicsit. Csakhogy én ismerem ezt a mosolyát. – No, kis miss, végeztünk egymással – ilyesmi volt benne kifejezve.

Mármost mi történt ezek között? Mert azért egyebekben is különös volt az eset.

Mert ez mégiscsak egy úri kisasszony. S mármost hogy van az, hogy ez a kis úri kisasszony ennyire kitart, hogy megmaradt mellettem most már komolyan is? Mert ami Párizsban történt, tréfaszámba vehető, mondjuk úgy. Az angol hölgyeknek kirándulások dolgában más az eszejárása, tudvalevő. No de most? A feleségemet nem is említi, mintha nem is volna, számba se veszi többé, nincs is a világon. Vagyis, kíméletlen lett a kisasszony. S mért ennyire kíméletlen?

Megtudott róla valamit? Vagy a Lizzy maga mondott el neki olyat? S az udvarlóiról is esetleg? Mert kitelik tőle, mert szabadszájú, ez is tudvalevő, az ilyesmi könnyen kicsúszik a száján.

Minderre szerettem volna feleletet, mikor megkérdeztem tőle, hogy mért haragszik hát a feleségemre? Hadd tudom meg, itt az ideje. Majd így folytattam:

– Történt valami köztetek? Légy őszinte – s magamhoz fordítottam a fejét. Amire a kislány: – Én nem akarok róla beszélni. – Majd hirtelen, szenvedélyesen: – Tudni sem akarok róla. Mert én már nem szeretem a Lizzyt.

Lévén ez mégiscsak másfajta. Őszinte kölyök volt.

– No ne mondd. És mért nem szereted? Nem jól értem a dolgot, mért ne beszélhetnél erről is valamit? Nekem fontos lehet az ilyesmi, egy szó is esetleg. Egyáltalán, bizalmasan is voltatok együtt?

– Igen.

– No látod, mindjárt gondoltam. És mindjárt el is árulhatom, mi erről az érzésem. Hogy valami olyat mondott szándékosan és gonoszul, ami nem is igaz – fordítottam a szón. S hogy mért keltem a védelmére? Talán, hogy így szedjem ki a kislány titkát? Vagy az érzésem is ezt követelte? – Mert ilyen ő – folytattam –, biztosan bosszantani akart, mert azt ő el nem engedi, felháborítani egy fiatal lányt, azt igen, ráismerek erről. S amellett, nem is mindig olyan gonosz ő, amilyennek mutatja magát…

– Ó, azt hiszed igazán? – felelte sötéten. – Akkor nem jól értettelek a múltkor… – és máris elpirult egy kicsit.

– De lehet, én nem tudom, én nem jól ismerem őt – javította ki magát. – Tehát nem is mondhatok erről semmi különöset, de nem is volna szép tőlem, mert volt ő kedves is irántam. Sőt, adott is nekem valamit, nézz csak ide, mit adott. – És húzta le az ujjáról. Vékony kis gyűrű volt, igazán kedves, apró gránátokkal volt körülrakva finoman.

– Csakhogy én most ezt eldobom ám – mondta hirtelenül, s már törte is össze, hallani lehetett, mint pattannak ki belőle a kövecskék. S már dobta is be a sarokba valahova. (Valami kis vendéglőben voltunk a Haymarket közelében.)

– Ó – azt mondja –, hát csak szeresd akkor azt a jó feleségedet, én nem foglak róla lebeszélni. – S egész ki volt kelve magából. Egyszóval, igazam volt: csakugyan volt valami a begyében. Csak én azt mondtam magamnak: semmi baj. Mert van idő. Majd kiveszem én belőled ezt is, észre se veszed.

– Ó, a Lizzy – folytatta szenvedélyesen –, aki azt mondta nekem, hogy én csak azért szeretlek téged, mert te voltál ott a kapitány azon a hajón. Hát nem nevetséges, ilyen ostobának néz engem a Lizzy? – És ezért haragszol annyira rá?

– Ó, nem ezért – felelte csendesen. – Nem éppen ezért. De hogy mért, azt én úgyse fogom megmondani neked.

*