4.8.

S most hadd megyek megint vissza kicsit az időben. Mert most látom csak, mennyire megfeledkeztem valamiről. Londonban ugyanis az az ötletem támadt, hogy ha már itt vagyok, elnézek még egyszer oda is, ahol oly nagyot fordult velem az élet, megnézem azt a helyet, ahol a bál volt. Hadd lássuk, nappali világításban milyen. S még be is férkőzöm valami ürügyön a terembe, hátha sikerül? És minden sikerült. Mme Poulence-ot is megtaláltam a telefonkönyvben, a címe még mindig ugyanaz volt…

Csak túl korán értem oda – én ugyanis mindig hajnalban kelek, s ezért gyakran elszámítom magamat, mert nyolc óra, kilenc nekem már nem az a kora reggel, ami másnak. S ilyenkor mégsem illik becsengetni valahova. De nem baj.

Menjünk hát visszafelé, úgyis voltak egyéb terveim is, mert egyebet is látni akartam. Mert ha már eljöttem ide, próbáljuk meg, menjünk végig azon az útvonalon is, amelyen a bálból mentem hazafelé.

És ez is jobban sikerült, mint gondoltam volna. Csodálatosan kezdett sütni a nap, s engem is csodálatos ösztön vezetett. Igaz, némi következtetések is irányítják ilyenkor az embert: hogy hol ejtettem útba valami színházat, hol torkolltam bele a főútvonalakba, melyik oldalon láttam meg a Szent Pál tornyát, és így tovább. Még a részletek is elég tisztán álltak előttem.

Sőt. Oly élesen és pontosan, egész meglepő volt, hogy mennyire tisztán. Mert csekély tévelygésektől eltekintve majd mindent megtaláltam, amit akartam, az oszlopos kapualjat például, ahol a szakállamat téptem le magamról, még azt a kis utcát is, ahol elcsúsztam, és majd kitörtem a lábam – viszont éppen azt a teret, ahol a sofőrrel hozott össze a balsors, ne adj Isten. Mintha elsüllyedt volna, mintha elnyelte volna ez a város. Vagy beépítették – lehet az? S hiába magyaráztam az embereknek, hogy templom is volt ott valahol, mert hisz tisztán emlékeztem a ködös-lámpavilágos ablakaira, s hogy enyhe orgonaszó volt hallható a ködön át, még csodálkoztam is, hogy hajnalban zenés mise van ezeknél, vagy gyakorol valaki? Szó, ami szó, órákig járkáltam ide-oda, már elharangozták a delet is, de hiába. Ez a tér eltűnt a világból.

S ez rosszulesett. Nem mintha holmi mélakóros érzések vezettek volna ide, de valami kapcsolatom mégiscsak támadt nekem evvel az öregemberrel az idők folyamán. Kétségtelenül. Mert nemcsak hogy sajnáltam, foglalkoztatott is a sorsa – ez a furcsa véletlen, hogy épp akkor kellett összekerülnie velem… – mért kellett meghalni neki? Én másutt szedem össze a dühömet, és azzal töröm el a nyakcsigolyáját – nem gyalázatos dolog ez? Hogy ő az áldozata s én az eszköze lehetek ennek?

Mindazonáltal sem izgatott nem voltam, még szomorú sem, elég közönyösen néztem a színtereket. Nem így azonban, mikor kinyílt előttem a kapu. S én még egyszer beléptem ugyanazon csúcsíves boltozatok alá. Mert akkor már a gyomrom is felemelkedett a szívemig.

Mert ez már mégiscsak más volt. Mert itt fordult meg az élet. Mert hisz azóta én nem is élek – valljuk meg végre az igazat is, zakatolok, reggelizem, szaladgálok ide-oda, és mégse vagyok róla meggyőződve, hogy élek. Hát ilyen végzetes lehet egy komoly embernek ez a másik? Egy szoknyás, kétlábú sipegő? – ilyen kérdésekkel szoktam azelőtt szórakoztatni magam. Mert ezt sohase voltam hajlandó ilyen mértékben elhinni magamnak, mint éppen akkor, mikor e csúcsíves kapubejáraton újra beléptem.

De más oka is lehetett e rendkívüli hatásnak. Mert van olyan emlék, amely elnyugszik. Nem idézi fel az ember, vagy nem is akarja, s az ilyesminek, úgy látszik, külön pályája van az emberi szívben. Mert ennek a tegnapja nem az igazi tegnap, hanem az az idő, mikor utoljára foglalkozott vele az ember. S én erre a házra sohase gondoltam. A sofőrre számtalanszor, de erre soha. Mert, ami végzetes volt az életemben, arról hallgatok én. Megvan ugyan bennem, mint a golyó, csak hallgatás van kimondva felőle.

– Itt ültél ám ebben a kertben – mondtam én e percben magamnak. S csakugyan, mintha tegnap lettem volna itt, oly közeli volt ez a kert. Csak mentem átöltözni haza, vagy ilyesmi.

S akkor már a nagyterembe be se mentem, mert nem volt hozzá elég lelkierőm. Mert mikor lejöttem a stúdióból, azt mondtam magamnak, hogy elég volt.

Pedig semmi különös nem volt ez a stúdió. Közönséges színiiskola volt, filmelőkészítő tanfolyam vagy ilyesmi, amilyen a nagyvárosokban ezer van. Mint értesültem, Mme Poulence a nővére számára csinálta, aki beteges nő volt, mit tudom én már? Kiszolgált balerina. S lehetett benne táncokat tanulni, finom mozdulatot, s ami a fő: a szerelmet.

A ház előtt finom autók, s a folyosókon cikázó fiatalurak, köztük cilinderesek is… akiknek félighunyt pillája mögül, mint a víz, csillant elő a szemük, hidegen, mert ilyenek ezek a kiváltságos urak, nem szívesen árulják el, hogy észreveszik az embert.

Ó, hisz jól tudom én, milyen nagy annak a varázsa: valami Persephonéval enyelegni a sötét nézőtereken, a próbákon, mialatt folyik a játék, s a kislány maga is piheg még a klasszikus indulatoktól – tudom én, hogy nagyurak kedvtelése volt ez minden időben. De hogy idejárt az, akit én szerettem, hogy ehhez volt neki kedve? hogy ilyenben lelhette az örömét?…

Ez volt a dolog egyik része, a másik pedig ez:

Hogy közelség és távolság egyformán játszik ilyenkor az ember idegeivel. Mindez mintha tegnap történt volna, és mégis, hol volt már ez a tegnap? Megfoghatatlan messzeségben, mint a halottak. Ködök választottak el tőle, mindenféle mozdulatok, zűrzavar, s mindezt nyilván azok az éjszakák jelentették, amikor álmatlan henteregtem az ágyamon, vagy azok a délutánok, mikor a már említett gyönyörű hajfonatú és bölcs kisasszonnyal jártam az agavéval díszített sétautak valamelyikét, megemelvén kalapomat a könnyű kocsikon eliramló uraságok előtt. Mert furcsa ám az emberi élet! Tünékeny és megfoghatatlan. Talán a sóhaj fejezi ki legjobban a mivoltát. Ki hinné például, hogy még szakállt is hordtam Dél-Amerikában? S hogy még szeretőt is tartottam, ezt vagy azt a titokzatos olasz vagy külföldi úrinőt. Ezek voltak a messzeségek.

És mégis, holott annyi minden állt már köztünk az időben, ővele magával énbennem semmi se történt. Valamely elvarázsolt vagy megdermedt csendben lakott a szívem szomszédságában, egy másik szobában valahol – mondjuk úgy –, ahova csak be kellett volna nyitni, s ott volt ő, nagy csendbe merülve, s olvasta furcsa könyveit. S ez csak most derült ki, bizony, annyi évek után, hogy velem ez így van, s talán azért is, mert annyira nem akarta emlékezni reá. Hogy nagyon szeretnék innen bemenni kicsit a Brightonba, szokásos sarokasztalomhoz, ahol hátamat védi a fal, s onnan hazamenni megint, nagy lajstromokat teregetni szét magam előtt, az ernyős lámpa fénykörébe merülve.

S ez az, amiért mindezt elbeszélem.

Mert végzetes volt a közelsége már akkor délután is. Mert mégiscsak az ő kezében volt az életem ebben a városban, azt se feledjük, hogy a tíz körmével kapart ki a halálból. S nekem folyton ez járt az eszemben, s méghozzá ugyanaz a kép – amire sose gondoltam azóta: beteg vagyok, és álmot tettetek, igen, ez így volt. Mert azt akartam, hogy pihenjen egy kicsit. S ő mégis megnézett akkor, nagyon odahajolt, s az arca piros volt. S komoly gondokkal teli a szeme.

Egyszóval, hogy mégiscsak szeretett – ezt akartam én bebizonyítani magamnak, és minden indulatommal. Viszont akkor már meg is álltam az utcán. Mert ez annyira jó volt, olyan édesség, mintha fény ereszkedne a szívemre.

Ettől a pillanatnyi reménytől, hogy mégiscsak szeretett.

S bizony, ez nagy baj volt. Hogy ilyen jól érzem én még mindig magam ettől!

– Ó, ez a kis ostoba locsogó – próbáltam őt megint elhessegetni magamtól. De hiába.

Mert, mondom, mit adtam volna érte, ha most is hazamehetnék, úgy, ahogy azelőtt. Mert nem máshova mennék, csakis oda. Vagyis a gyűlölt háztetők közelébe megint, ahol fehér galambok repültek fel az alkonyatokban. – –

S most még ez a kávéházi hajnal is e Lizzyvel meg a Dodoféval. Ezért is zártam én le még egyszer s oly véglegesen az ajtót a másik szoba felé.

*