3.14.

Mikor hazaértem, épp akkor indult el a házunk elől egy autó. Hajnali öt óra lehetett. Epp akkor csapta be az ajtaját valaki, s ma is előttem van, kigyúló reflektorától mint vált láthatóvá a havazás: a súlytalan és lenge pihék, amint ide-oda táncoltak a levegőben.

Valamely sugallatból kifolyólag mélyen húztam be a szemembe a kalapomat, s úgy ugrottam el a reflektor elől. Akkor már megmozdult a kocsi.

– Szerencsés utat! – kiáltotta valaki a távozók után. S én azonnal megismertem a hangot.

– Kik voltak ezek? – léptem azonnal feléje. S minthogy túl nagy volt a rémülete, rögtön belekaroltam.

– Kik voltak ezek? – tettem fel újból a kérdést. S már cipeltem is a közeli tér felé, ahol teljes volt a sötétség.

Horrabin Pit úr volt, a koránkelő háziuram, s majd meghalt rémületében. Még a szivarja is kiesett a szájából.

Hogy én ne kínozzam őt, mit tudhatja ő, kik ezek. Erre megnyomtam egy kicsit:

– Bent ült a kocsiban a feleségem? – Undokul nyafogott, mint akinek a füle fáj. – Bent ült a kocsiban a feleségem? – Nem lehetett boldogulni vele.

– Nézze csak – mondtam én –, itt ütöm agyon, ahol senki se látja. Senki se fogja megtudni, miben lelte halálát. A feleségem ment el abban a kocsiban?

Úgy nézett rám, mint aki megőrült.

– Hát persze – azt mondja zokogva. – Persze hogy a felesége. – No, látja, tisztességes ember. Hát ilyeneket pártfogol maga, bitang?! – S már majdnem rátettem a kezem.

– Hogy hát ez borzasztó – azt mondja nekem. – Hogy ő milyen szerencsétlen, igazán. Ő most látja csak, hogy egész meg van zavarodva. Még a nyelve is megbénult, talán meg is ütötte most a guta.

– Hát nem én magam mondtam neki, mielőtt elutaztam, hogy a feleségem a tengerpartra fog menni üdülni? Nem én alkudtam le a felére a szállást, hogy ne kerüljön annyiba, amíg nem vagyunk idehaza? Ő nem is érti ezt az egészet. Hogy mért bánok én vele „olyannyira” méltánytalanul?

– Ne töltsük az időt. Ki volt még abban a kocsiban?

– Ó, jóságos Isten – azt mondja –, úgy látszik, igazán baj van a világgal. Hát nem én magam jelentettem ki neki, hogy érte fog jönni az a francia madame, aki karácsonykor is itt volt?

Hogy majdnem engem ütött már meg a guta. – No és férfi senki se volt?

– Mit tudom én – azt mondja –, valami férfi. Egy finom úr. Biztosan annak a finom úrihölgynek a férje.

De aztán mégiscsak lecsillapodtam. Mert jobb is ilyenkor a nyugalom. S minek azt firtatni, kivel ült benn, mikor tudom úgy is. Körülnéztem a téren.

Több autó ment arrafelé, s egyik a füttyömre megállt. Ez tehát jól sikerült.

– Itt egy autó – mondtam neki halkan. – De meg ne mukkanjon, ha élni akar.

– Hova megyünk? – kérdeztem az öregtől. – Charing Cross – feleli kimerülten.

– No, látja csak – mondtam én. – A doveri vonathoz! – kiáltottam a sofőrnek. – De hajtson ám, nehogy lekéssünk a vonatról.

S az öreget is begyömöszöltem. S hogy mért, ma sem értem. Talán mégiscsak részletesebb adatokért? De most se tudtam boldogulni vele.

Hogy vigyem el a templom elé, ő ott is megesküszik nekem, hogy ő csak kétszer látta „ezt az urat.” Nem ismeri közelebbről, sose lakott a penzióban, illetve most jut csak eszébe, hogy ez a harmadik eset, mert látta őt egyszer a kapuban is. Mert ő mindenre figyel, ismerhetem őt, vagy ha nem ismerem annyira, vegyem csak tudomásul. Hogy ő kitűnően figyel, és emlékszik a dolgokra. Állítsam hát meg a kocsit, ő megesküszik nekem most rögtön, és ahogy akarom.

Nem vittem őt semminemű templom elé, viszont annyit mégiscsak ki tudtam venni belőle, hogy igazam volt: Borton kisasszony csakugyan mondhatott ezeknek valamit. – Hogy látott engem Londonban, vagy találkozott velem az utcán. Mert a feleségem levelet is hagyott ma éjjel számomra a penzió irodájában, hogy reggel küldjék el a Brightonba – márpedig azt Borton kisasszonyon kívül senki se tudta, hogy én a Brightonban lakom… De továbbá: hogy tegnap estétől fogva csomagoltak, méghozzá mind a hárman, és hogy „sok mindent” elvittek, mert nagy poggyásszal utaztak, amin, higgyem el, ő csodálkozott a legjobban, hogy ilyen rövid kis üdülésre…

S ennél többet már nem is akartam. Még ha ludas is lett volna. Bár ez se látszott valószínűnek. Együgyűbb ember volt, mint gondoltam. S még tovább nyomorgatni, minek? Hadd menjen.

*