2.48.

Vagy a világ is előzékenyebb az ilyen ember iránt? Lehet. Mert a szomorúságért verés jár, s a jókedvért jutalom, tudjuk. Az áldás is, átok is kettős e világon. Mikor már mindenben megegyeztünk, s én az utolsó pillanatban előhozakodtam a feleségem dolgával, De Vries úr ezt már sokallta, látni lehetett. Így szólt:

– Talán fiatal házas? – S mikor megtudta, hogy nem vagyok az: – vagy annyira szeret együtt lenni a feleségével?… – s ezt szinte keserűn. Én pedig azt feleltem rá nyugodtan: – igen. – Épp a kérdés furcsasága miatt.

Ez pedig hiba volt, mert elvált embernek ilyet mondani ostobaság. Kíméletlenség is. De Vries úr pedig az volt, elvált ember, méghozzá tősgyökeres nőgyűlölő. Mert kellőképp tájékozódtam róla, mielőtt idejöttem. Az ilyesmi sohasem árt.

Csakhogy De Vries úr boldogtalan ember is volt, s nem az én hibámat tette szóvá, hanem a magáét. A boldogtalan emberek szokása szerint. A szemembe tekintett, és így szólt:

– Különben örülök is, hogy ilyet hallok – mondta szomorúan.

– Mert a szerencsés emberekben nagyobb is a bizalmam… – s mintegy bocsánatkérőn csattogtatta ollóját az íróasztal felett.

Egyszóval: már előre megjutalmazott. S én meg nem mondhatom, micsoda diadalérzéssel mentem el onnan.

– S még azt meri mondani valaki, hogy bennem semmi képesség az örömre? S ami a fő: – szerencsés embernek is neveztek az imént. Engem. Hát nem jó akkor, hogy itt maradtam? És nem szaladtam bele a világba?

S vajon mit szólna Kodor ehhez, ha tudná, hogy egy óra alatt elértem, amit ő sehogy se tudott kiverekedni nekem? Kiverekedni? – Ha már itt tartunk, hadd említem meg, hogy láttam a leveleit. Kettőt, mert annyit írt ide értem. Az is csak pár henye sor, hűvös és könnyed ajánlás, vagyis nem nagyon erőltette meg magát a barátom. Ez pedig tanulságnak is valami. Mert jól példázza, mint bízza rá magát az ember olyanokra, akiknek esze ágában sincs, hogy komolyan vegyék a baját.

Egyszóval, így hajt fejet a szegény, s méghozzá ingyen, csakis azért, mert a másiknak kedvez a szerencse. S ő máris alázatos, a keservét. Nem tesznek érte semmit, s ő mégis hajbókol. Talán abban a reményben, hogy majd csak kijön ebből az ő számára is valami. A fényből meg a pénzekből. Holott hát semmi se jön ki – s ezt kellene végül is tudomásul venni a világnak. Mármint a kevésbé szerencsés, keserű felének.

Hogy hiába hajtja le a fejét. Hogy tehát az alázat nemcsak csúnya mesterség, de haszontalan is. S bár nekem sose volt kenyerem, de hogy így fogok majd én is beleesni…

– No de nem többet. – S visszaadtam De Vries úrnak a leveleit. S most már csak gyorsan haza. Mi mindent fogok elmondani neki? S miről beszéljek először? Talán a tavaszról? Mert bolond idő is volt éppen, remek idő. Eső, ragyogások, majd könnyű havazás az ember hajlandó volt azt hinni, hogy ilyen valószínűtlen lesz mindig az élet.

Mert egy kis hideg is érintette az ember arcát, csakhogy ennek már illata is volt, meg íze is, de milyen! Az ember azt mondta magának: – ez a tavasz. Még nincs itt, de már elindult valahonnan a vadvizek közeléből.

Jáva felé megyünk együtt, hitte volna ezt valaki? Képzelte volna még egy hónap előtt? S még nyolc hetem is van az indulásig – mi mindent csinálhatok addig! Írok a fényképésznek például. Ez az első. A gyerek ügyében.

Mert hátha megtudom így a címét. S akkor? Meg kell gondolni a dolgot. Mert hogy egy nap benyissak a gyerekkel? Kényes az ügy. Szép volna, de kényes. Rendben van, kár ezt elhamarkodni, van időm. – –

Mikor megérkeztem a Charing Crosson, a feleségem nem volt Londonban. Mert olyan jól ment minden, még két nappal előbb is voltam odahaza, mint ahogy a feleségemmel előre kiszámítottuk a dolgot. Az volt ugyanis a helyzet, hogy ő is elutazott ugyanakkor. Mert minek legyen ő itt egyedül? No, nem igaz? Lagrange-né úgyis megy meglátogatni a beteg gyerekét… és az mégiscsak a tengerpart. S így alig is kerülne valamibe.

– Kicsoda? Lagrange-né? – kérdeztem én.

Erre otthagyott.

– Maga nem veszi komolyan a dolgokat – mondotta mérgesen. Mert mi veszekedtünk is azért. És ez még jobban bizsergette a bőröm, ez a biztonság, hogy még kínozhatom is. Így szóltam hirtelenül:

– Ostoba nő ez a Lagrange-né. – És fütyörésztem egy kicsit.

– De még milyen – mondtam én. – Harmincezer semmi van a pofáján. – S mikor még erre se felelt:

– Nem volt szülésznő azelőtt?

– Hogyhogy szülésznő? – csattant fel, aztán megsértődve leült. S az ablaknál ült egy ideig elkeseredve, semmit se csinált.

Én pedig dudorásztam újra, s a holmimat raktam be a bőröndömbe, nyugodtan.

S csak mikor már mindennel készen voltam, köpenyem a karomon, s szinte már fütyült is a vonat, csak akkor mentem oda hozzá. – Jó mulatást a szigeteken – mondtam neki szélesen. – Mulass nagyszerűen, érezd magad remekül. Lagrange-nénak pedig tiszteltetem a…

Valami gorombaságot akartam mondani, de ő belenézett a szemembe. Mint egy kis tigris. S még a körmeit is belemélyesztette a húsomba.

De azért megcsókolt. – –

S most egy baljós érzés nem hagyott nyugodni a vonaton visszafelé, hogy nem történt-e valami baja, mert elfelejtettem megmondani neki, hogy ne cigarettázzon az ágyban. Pedig épp akkoriban gyulladt így meg a közelünkben valaki.

Fel is hívtam hát azonnal, még a pályaudvarról a penziót. S ott azt felelték, hogy nincs Londonban, elutazott.

Tehát mégiscsak elutazott. Nagyon megkönnyebbültem.

Valamely ösztönből kifolyólag nem mondtam meg a nevem, hogy a feleségemet ki keresi. Mert minek is? Mikor megyek úgyis a tengerhez utána. Még ma este talán, ha van vonatom.

– Mi újság? – fogja kérdezni azonnal. – Semmi – mondom majd közönyösen. – Hogyhogy semmi?

– Elkártyáztam a fele pénzem.

– Úgy? – feleli ő, és megint odamegy az ablakhoz, s megint csak megsértődve leül. Nagy csend, senki se beszél. Vacsora közben pedig így szólok esetleg:

– Madame, nem akarna Ön is velünk jönni Batavia felé? – ezt Lagrange-nénak mondanám, a feleségemnek pedig csak ennyit:

– Menj haza pakolni, kölyök, mert nem tudom, mikor indulunk.

– Hogyhogy indulunk? – mondja majd idegesen – mindjárt a fejéhez vágok valamit.

Erre benyúlok a zsebembe, s mutatom neki a hajómat, az Ardjunót, s azt kérdezem tőle szelíden:

– Hogy tetszik magának ez a hajó?

*