3.10.

Kodor táviratokat írt a hallban aranyceruzával, s ráparancsolt Mrs. Cobbetre, hogy válogasson a borokból.

– És rakassa is be a kocsiba – parancsolta neki. – Valamit mindjárt hazavihetünk, úgyis inni szeretnék.

Mrs. Cobbet engedelmeskedett.

– Csak nem fog megártani magának? – kérdezi mégis.

– Nem – felelte Kodor. Pragmatikusan és véglegesen. És írt tovább.

– Nekem semmi sem árt, én rézből vagyok – tette még hozzá, mint rendesen, magacsinálta bolondságokkal mulattatva magát.

S az máris feltűnt nekem, milyen durván bánik evvel az asszonnyal. S hogy ezzel szemben velem milyen rendkívül nyájas.

– Á – azt mondja –, de furcsa vagy te nekem. Lotty már annyit emlegetett…

Egyszóval: az asszony azt mondta, hogy Kodor emlegetett, s Kodor azt, hogy az asszony…

Egyébként pedig nagyon elegáns volt. Nem látszott ezen semmiféle ború, talán csak tömörebb volt a kelleténél és véglegesebb. Illetve, hisz ünnepélyes is, kétségtelenül, mint aki most jött ki a borbélytól. Semmi lomposság rajta, a zsebe se volt úgy teligyömöszölve, csupa feketében volt és vadonatújban: remek a kalapja, remek a kesztyűje, s amellett mindene szerény. Csak a keze mögül villant elő valami sárga ragyogás, egy kis arany, a botja feje.

No végre, tehát ez is úr lett, hamisítatlan milliomos úr. Mert mondom, korántsem az a szórakozott szélhámos volt, aki eddig. Nem ment ez tönkre valamin? A sok olajon? – próbáltam e változás okát kiszimatolni belőle. – De nem. Mert más volt ennek az arcán. Tompaság, akár bennem is a sok mindenféle után. De még a szelídségében is valami különös volt kifejezve.

– Ah, édes barátom – azt mondja nekem. (Ezt a szót például még sose használta, se azt, hogy barátom, se, hogy ah.) – Hogy vagy, te Jakab? – kérdezi később. (Ez se volt soha szokása. Mert nem érdekelte őt az ilyesmi.) – És mért lakol te szállodában? – teszi hozzá. – Mért lakol, igazán? Elváltál a feleségedtől? Mert azért éles szeme volt a bitangnak.

– Igen, elváltam – jelentettem ki csendesen. S magamnak is meglepetésül, milyen könnyen megy erről a beszéd.

– Nagyon helyes – sandított rám a pápaszeme mögül. – Elválni helyes. Már annak, aki tud – nézett a szemembe. És nyugodtan írt tovább.

S aztán hát elindultunk. Berakták a borokat a kocsiba, s mentünk.

S itt két dolgot akarok még megemlíteni.

Nem tudtam, minek van olyan émelyítő földszaga ebben a kocsiban? Földszaga, pinceszaga, de nem is. A frissen ásott talaj ilyen, pontosan ez, mert még a füvet is érezni véltem, mikor illatozni kezd a kapavágástól. S ez rettenetes érzés volt, mert azt hittem: no, most megbolondultam igazán. Mert hol van itt föld ebben a kocsiban? Minthogy pedig nekem volt egy látomásom már az éjszaka is, akkor hát rendben vagyunk. Úgy látszik, végem van, mert elment az eszem.

– Most pedig mindjárt meg is fulladok itt – gondoltam én. Mert szólni se lehetett, nehogy kilelje még őket is a hideg.

S ezek elég rossz pillanatok voltak. Majd kiugrottam a kocsiból. Mármost minek is ragaszkodik az ember az emlékeihez minden erejével, mikor semmi értelme, se célja?

Mikor fájdalom ez is – voltaképp ez sem egyéb, mint csupa kín. Mert a múltat megváltoztatni úgyse bírom, nemhogy én – most olvasom Aquinói Tamást, szerinte még az Úristen sem az égben. Vagyis, ha nem szerettek valakit, az ellen hiába perel, megfordíthatom a holdat odafenn, nincs az a hatalom, amely ezen segíteni tudna. És mégis nekifeszül az ember, és forgatja magában, mert hátha nem is így volt? S hátha csoda történik, ugye? S egy szemernyit mégiscsak megmozdul ez a tömeg és enged – ez az istenverte, konok és keserű habarék, amely amellett meg se fogható, mert nincs sehol.

Mert hol a múltam? Hol maradt meg ebből valami, hogy ez így történt – külső jel? A hullámok elültek.

De ha el is ültek, lehet ebbe belenyugodni? Hogy mindez tehát változhatatlan, és így is marad az idők végezetéig. S az ember ájultan kell hogy nézze, tehetetlenül? Ó, én szerettem őt, ma már ez nem kétséges előttem, talán halálosan is – lett volna jó mondani valakinek –, és mégis, hova jutottam?

Miközben már a verejték is kitört a homlokomon. Mert mire gondolok én? És mi mindent jött ez jelenteni nekem, a frissen ásott földnek a szaga? Még elhinni sem akartam – elutasítottam, tiltakozott ellene minden idegem –, ezért akartam én kiugrani a kocsiból. – Ez a Lizzy sírja! – Mért is kerülgetem annyit? Hogy előre látom a sírját – ez az iszonyat kerülgetett újra meg újra, hogy meg kellett már halni bele.

Egyszóval, elviselhetetlen lett bennem a szorongás, mikor is Kodor hirtelen így szólt:

– Ugyan, nyisd már ki, Lotty, azt az ablakot, milyen rossz itt a levegő. Csupa pinceszag.

– Mert sose mosatja meg az üvegeket – magyarázza nekem. Majd a szeretőjének: – A bort pincében szokás tartani.

S hogy mit jelentett nekem ez a szó? Csak a vízbefúlónak lehet róla fogalma. Mikor kiemelik.

– S ez volt az egyik ügy. A másik pedig ekörül forgott: Mikor Kodor odaszólt a sofőrnek, hogy: haza! – nem gondoltam semmi különöset. Azt hittem, a lakására megyünk, ahol az irodája is van, ismertem a vidéket, voltam ott elégszer. Annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor egy idegen utcában szállottunk ki a kocsiból.

Ó, hiszen itt lakik Mrs. Cobbet – jutott eszembe. S már indultam is a kapu felé. Ez megint csak szórakozottság lehetett.

De szerencsére felijedtem, s még idejében. Meg is fordultam azonnal. S sofőr a borokat rakta ki a kocsiból.

Kodor pedig ott állt a kocsi mellett, s éppen szivarra gyújtott az esőben. S hagyott engem előremenni, s hogy ravaszul-e? Annyi tény, hogy nagyot dobbant a szívem. A tűz mögül jól lehetett látni a szemét. S a szemei nyugodtak voltak, de figyelmesek is.

No lám – gondoltam én –, egy mozdulat is milyen elég, nagyon igaza van. Mert nem ezt csináltam én is a szolgafiúval odahaza? Mert ha én itt ismerem a járást… Jó lesz vigyázni tehát.

Hogy emögött is nem olyasmi van-e? Mert hogy ez semmit se szól, és idehoz engem?

*