3.7.
Sose hittem volna, hogy ennyi erő van
ebben a gyerekben.
Mert meg sem rezzent, még erre sem, úgy
állta mindezt, mint a fák a vihart.
Nem tiltakozott a szemérmes hajadonok
szokása szerint, pedig elég kényesek is voltak e közlések, ugye – s ő mégis
mindvégig belenézett a szemembe. Egy pad mellett ácsorogtunk az esőben, mert
csakugyan zivatar lett, hideg szélrohamokkal… S végül is csak ennyit adott
értésemre:
– Hogy ő hazudni sose tudna nekem, ő
megvallja tehát, hogy amit mondtam, ha fáj is neki, de jól is esik, mert úgy
érzi, hogy igaz. Mert ha nem is hiszem el, ő mindezt tudta rólam, vagy, ha nem
is tudta egészen, de érezte.
– S hogy ő azért tovább is szeretni fog
engem, mindaddig, míg ez az érzés magától el nem enyészik. S akkor ő boldog
lesz, és hálát fog adni az Istennek.
S mindezt könnyek nélkül, szinte
keményen.
– Mert ha sok szertelenség volt is abban,
amit tett és mondott ő ezt elismeri magáról –, de volt azért ebben olyan érzés
is, amelyet elfeledni talán sohase fog, és nemcsak azért, mert nem is akarja,
de mert úgy a hatalmába kerítette, hogy ezt ő nem is hitte volna magáról. Hogy
ővele történhet ilyesmi.
– És most Isten áldja magát – nyújtotta
felém a kezét. Ő arra kér engem, hogy próbáljak megnyugodni kicsit, mert ő
megvallja, most rettenetesen fél, hogy ő is oka volt valaminek. Mert olyan
végtelen szomorú a szemem, s oly különös a kifejezése. S nehogy olyasmit
csináljak, az Istenért…
Majd hirtelenül felfortyanva s egész
gyerekesen:
– Hogy nem is érdemes ezért az asszonyért
annyit szenvedni nekem, ő megmondja most már ebben is az igazat. És, ha nem is
szép tőle – mert ez egy szívtelen asszony.
– Azt akarod mondani vele, hogy nem
szeret engem? – Igen, azt.
– Csakhogy ez nem igaz ám. S ha ő maga
mondta neked, még akkor sem igaz.
Miss Borton a haja tövéig elpirult.
– Hogy a feleségem ezt sose mondta neki.
– Csak éppen rábeszélt, hogy szeresselek
téged – jelentette ki a kisasszony, s még egyszer, másodszor is belepirult. De
most már oly erősen, hogy könnyek szöktek a szemébe.
– Ó – azt mondja –, amit erről az úrról
hallani lehet, ahhoz nekem semmi közöm. De én azt mondtam neki Párizsban: –
Lizzy. Én becsületes lány akarok lenni. Egyszóval, megmondtam neki, hogy
szeretlek. De hogy úgyis hamar eltűnök innen.
– Amire ő azt felelte nekem, hogy mért
akarok én eltűnni? S akkor én megöleltem örömömben. – Hát ilyen nagylelkű vagy?
– kérdezem tőle. Még annyira gyerekes voltam.
Csakhogy a feleségem nem azt akarta, hogy
ezért megöleljék.
– Ó, te csacsi – felelte neki keményen. –
Én nem vagyok nagylelkű. – És kicsit túl sokat nevetett már ezen is. Egyszóval,
kinevette. – Én nem vagyok nagylelkű, szó sincs arról. Én egy rossz asszony vagyok – nézett keményen a szemébe.
– S akkor hát fel is ébredtem – fejezte
be a kisasszony.
*