4.11.

Egyszerű a kis ügy. Pontosan úgy bántam vele, ahogy velem ő. Ha megjegyzést tett a munkámra, én a fejemet vakartam, meg a nyelvemet öltögettem, nem nagyon, egy kicsit, mintha nem aludtam volna ki magamat. És sohase mondtam ilyeneket: – nagyon lekötelez a kisasszony, nagyon értem a dolgot – egyszóval, sohase helyeseltem, nem nevettem készségesen, s nem néztem mosolygósan a szemébe, elmaradott korszakok divatja szerint. Tetszik nektek, ha valaki savanyú, mint a böjti leves? Legyen tehát. Vagyis úgy viselkedtem, ahogy azt egy csodálkozást nem ismerő és modern úriembertől a jelen fényes időkben nemcsak elvárják, de megkövetelik.

És meg is volt a foganatja. Úgy ennek, mint a már említett tartós pillantásaimnak is, kétségtelenül. Amelyek nem voltak sem érdeklődők, sem érdektelenek, semmilyenek se voltak. Csak annyi, mint mikor legelteti valaki a szemét. S mármost el kell képzelni: az ilyen tapasztalt szempár állhatatosan rajta pihen egy fiatal lány forró kis arcán és hűvös kis kebelén… mert valamit az ilyen tekintet is kifejez ugyebár, csak azt nem lehet kitalálni, mit? S nagy hősnek kellene az ilyen kisasszonynak lenni, hogy ne fúrja kicsit az oldalát, mit akar kifejezni? Nálunk kéthetenként voltak bizonyos assemblék, amelyeken megbízott előadók magyarázták nekünk az újabb kísérleti technikát, s az ekörüli tudnivalókat. S én bizony ilyenkor is. Nem feltűnően, megint csak egy keveset. Aztán hirtelenül semmit. Mintha el is felejtettem volna, hogy ott van a kisasszony.

S épp egy ilyen alkalommal azon veszem észre magam, hogy most már ő. De ő már nagyon is. Igaz, nem engem nézett, csak a ceruzámat, de micsoda figyelemmel, még a szemöldöke is belerezzent. Mintha csak azon törné a fejét, hogy ő már nem is fog férjhez menni soha? Mert hevesen pihegett.

Sőt, még el is pirult az aranyos. Mihelyt észrevette, hogy figyelem.

– Nagyon jól van ez így – gondoltam én. És csakugyan jó volt. Mert röviddel a történtek után mégiscsak megszólalt. Csodák csodája, megjegyzésre érdemesített.

– Milyen meleg van itt – azt mondja nekem. S persze fölényesen egyelőre s foghegyről.

Éppen vegyületi színeket vizsgált, telt keblét nekitámasztva egy nehéz állványnak, amely stabil készülékek tartására szolgált, de éppen üres volt. S e nyomás következtében a keblei felbuggyantak. S hogy szépek voltak e keblek, nem tagadom. S a nap is éppen rászállt a hajára, ami által az lángba borult. S hogy a haja is szép volt, én azt se tagadom.

Mert szőke volt, mint a svéd kisasszonyok. (Pedig épp ellenkezőleg, horvát származás volt anyai részről, mint később kiderült.) S méghozzá karcsú is, különösen a véknya körül.

S én mégse feleltem neki semmi készséges ostobaságot, nem is ugrottam fel hamar ablakot nyitni. E régi ostobaság helyett az újat választottam: vagyis ellenkezni kell, a mindenit neki, hadd mutassa ki az ember, hogy önálló esze van. Így szóltam tehát:

– Nincs is olyan meleg. – Pedig nagyon meleg volt.

– Tessék? – kérdezi előbb. De aztán más gondolata támadt.

– No persze – azt mondja –, maga hajóskapitány volt, hozzászokhatott a meleghez.

Megint meg voltam elégedve nagyon. Mert bár a hajóskapitányoknak is lehet melegük, ha meleg van – igaz-e? Csak mit jelent most ez a pici szó?

– No, mit jelent? – néztem a szemébe. Hogy tudja, mi vagyok. S ez már valami. S mit még? Hogy mindjárt el is kezdhető egy kis aranyos csevegés. Csak erre nem mutattam hajlamot egyelőre. Ehelyett ráfüggesztvén semmitmondó szemeimet, s oly rejtélyes állhatatossággal, mint az állatok, így feleltem neki mosolyogva:

– Ó, hogyne, bizony.

S ez aztán folytatódott. Néhány nap múlva volt nálam valami olvasnivaló, s ő megint csak megtisztelt, mert megnézte a címét. Akkor hoztam a boltból. Angliában híres író: Bunyan János könyve volt. S minthogy a könyvkereskedő lelkemre kötötte, hogy az ilyet egy művelt embernek okvetlen ismernie kell, hát megvettem. Gondoltam: hátha vallásos tudnék lenni, abból is kijöhet valami. S a kisasszony, mondom, felvette, megforgatta, letette.

– Vallásos könyv? – kérdezte fölénnyel.

– Igen – feleltem én –, csak azért olvasom, mert a könyv szerzője barátom. – Azt állítottam, hogy Bunyan a barátom, holott már kétszázötven éve halott. De, gondoltam: nem baj. Ő úgyse tudja, ki fia Bunyan. Ha pedig tudja, hadd törje kicsit a fejét, hogy milyen rejtélyes ember vagyok én. Csak ez még mind nem elég – gondoltam azonban. – Mert kell azért ide még valami, csak mi legyen az? Egy kis hősiesség, mondjuk, a kutyafáját, ma is ugyanaz, ami Lancelot vagy más lovagok idejében hatott a női kedélyre, lovagi torna vagy ilyesmi. S akkor mindjárt leválik a papírmasé az ilyen tudományos angyalok arcáról, és mindjárt kiderül, hogy voltaképp szopósborjú még a kisasszony, igazi süldő. S ez körülbelül így is történt. Nem volt ugyanis kéznél a laboráns, s neki szüksége volt oxigénre, különben elromlik valamije.

Felkaptam hát egy nagyobbfajta vaspalackot, olyan nyolcvan font körülit, s ahogy az ölbevaló babákat szokás, odavittem, és letettem szépen az orra elé. Hadd szemlélje. S már akkor is pislogott egy kicsit, meg volt ő máris illetődve, szegény, csak még mindig nem volt rendben a dolog, most megint útban volt egy bizonyos állvány (ugyanaz, amely akkor üres volt) – mert rövid volt a csővezeték, és a többi. S ezt a vasállványt már legalább másfél mázsára teszem.

S ekkor már vártam is egy kis időt, ő maga is hadd vesződjön előbb, csak amikor már nagyon káromkodott a foga közt (ami, gondolom, szintén hozzátartozik a mai rettenthetetlen állapotokhoz), csak akkor álltam neki, s egy jó fogással csakugyan odébb lódítottam a másfél mázsa vasat. S ezt már mégsem állta ki szó nélkül.

– Ilyen erős maga? – kérdezi tőlem.

– Ó, szót sem érdemel – feleltem én, s oly megvetően, hogy jobban a Guise-ek hercegei se csinálták.

S néhány nap múlva már együtt is mentünk egy szép hangversenyre, bizony. Hogy neki volna egy fölösleges bérleti jegye eladó. És így tovább. Gondoltam magamban: én úgyis műveletlen ember vagyok – ezt is hogy elhanyagoltam, a zenét. Pedig azt hittem: legfőbb szakértő leszek ebben. És mért ne magyarázzon nekem a kisasszony? Mert kiderült, hogy szenvedélyesen szeret magyarázni. De az is, hogy igazam volt, nagy ugrifüles még a kisasszony.

*