I. Vallási motívumok

Viszonylag könnyen eldönthető, mi tartozik ebbe a csoportba, ám e motívumok vallással, hittel legtöbbször csak külső megjelenésükben kapcsolatosak igazán. Egyrészt átsiklunk felettük, mert pl. ha a szövegben templom szerepel (mondjuk ennek közelében lakik Lizzy), az önmagában nem sokat jelent. De ha rendszeresen templommal találkozunk, valahányszor sorsdöntő esemény zajlik le a szereplők életében, a templom szerepe átértékelődik.

Két nyomós érv szól amellett – mennyiségükön túl –, hogy a vallással kapcsolatos motívumokat külön csoportként kezeljük: az egyik a regényt bevezető ima; a másik a mű műfaja, mely visszaemlékezés, vallomás, fiktív konfesszió[1]. A vallási motívumok elemzésének végén nem látszhat túlzásnak, ha Störr kapitány feljegyzéseit egyfajta monumentális, augustinusi gyónásként értelmezzük.

1.1.1. Isten

A feleségem történetének egyik leggyakoribb szava az „Isten”-szó. A műben százhuszonnyolcszor fordul elő (34+48+23+23), vagyis az első és harmadik részben relatíve sokkal gyakrabban, mint a másodikban vagy a negyedikben. Paradox módon a legritkábban jelent valóban Istent. Három alapvető jelentése (és itt nem a szó jelentését, hanem használatának okát vizsgálom): könyörgés (látszólag Istenhez), fogadkozás (Istennek mint személyes ismerősnek) és (Istenre, mint tőlünk független, felettünk álló erőre való) hivatkozás.

A könyörgés természetesen nem feltétlenül jelent tényleges imát, leggyakrabban ember könyörög embernek („jaj, Istenem”, „az Istenért”), ez a használat köznapi, beszélt nyelvi fordulat. A fogadkozás („Isten bizony”, „Istenemre”) vagy hivatkozás („Isten tudja”), vagy akár összetett melléknévként is, mint „istenverte”, „istenadta”) szintén ritkán jelent igazi esküt vagy vallásos gondolatot, a szóhasználat éppúgy köznapi, mint a „könyörgés”. A későbbiekben épp azt vizsgáljuk, mi az oka, hogy a szereplők Istent emlegetik időnként a legprofánabb helyzetekben is. Sokszor ugyanis azonos kifejezések (pl. az egyik legtöbbször olvasható „édes Istenem”) mást és mást jelentenek.

E jelentések megoszlása a következő: tizenkilencszer (6+10+3+0) fogadkozás, hatvanötször (16+25+12+12) könyörgés, negyvennégyszer (12+13+8+11) hivatkozás.

A) Istenhez fordulás, Isten mint felsőbb lény (a szó eredeti jelentése)

Bár a művet bevezető imában latinul is, magyarul szerepel Isten, a motívumnak ez a jelentése meglehetősen ritka az egész művet tekintve: mindössze tizenhatszor szerepel (3+3+6+4). Mint látszik, az teljes Isten-motívum csökkenő tendenciájával szemben a szó igazi értelmű használata a mű végére egyre gyakoribbá válik. Ahogy a történet (fabula) szintjén is közeledik a főszereplő Istenhez, úgy látszik meg ez a szóhasználaton is: egyidejűleg Isten hiábavaló említése egyre kevesebb lesz.

Eredeti értelemben a szót nem is Störr használja eleinte: Kilián Péter mázsamester – akinek történetét Lizzy is példázatként fogja fel – beszél büntetéséről ekképp:

„– Azok az Úristen napjai voltak a börtönben, kapitány.”

A mázsamester későbbi említésekor is Istent emlegeti:

„S az Isten úgy legyen irántam irgalmas. És maguk iránt is, bíró urak”.

Fontos ez az idézet, hiszen ez az egyetlen valódi ima, Istenhez fordulás a mű elején olvasható könyörgésen kívül. És még itt sem kizárólag Istenhez fordulásról van szó, hanem kisebb mértékben nyomatékosításról is.

A mázsamesteren kívül a hamburgi példázatban szereplő ember emlegeti Istent, de már sokkal profánabbul, részeg barátjának, aki a pocsolyában fekszik.

Az Isten szó eredeti jelentése ez, de messze nem az eredeti használatban.

„Aki az öröm ellen vét, Isten ellen vét!”,

olvashatjuk a feliratot a harmadik rész bálján. Ezek a feliratok kulcsfontosságúak, gondoljunk az ugyanitt szereplő „Mire odaértek, a tűz kialudt”-feliratra. Az örömről volt szó a nevetés-fejezetben, de még lesz a későbbiekben is, ez is kulcsszó a műben.

A mű végére Störr eljut Istenhez, ezt mutatja a regénynek talán legszebb, legmélyebb része, a Lizzyvel való találkozás, illetve Störr azt megelőző gondolatai: arról gondolkozik, hogy kellene Istennek megfelelő életet élni. A gondolatsor befejezése mégis pesszimista: az emlékiratírást félresikerült teremtéshez hasonlítja. Az író képes új világot teremteni (akár a múltat is újraírni) – itt ellentmondunk Störr korábbi gondolatának, amikor ezt mondja:

„Mert a múltat megváltoztatni így se bírom, nemhogy én – most olvasom Aquinói Tamást, szerinte még az Úristen sem az égben.”

B) Nyomaték; káromkodás

A leggyakoribb a regényben – akárcsak a köznapi társalgásban – Isten nyomatékosító értelmű emlegetése. Hetvenszer (18+27+14+11) szerepel a műben, eloszlása viszonylag egyenletes. A motívum e jelentésének egyik speciális válfaja a káromkodás.

Bibliai értelemben Isten hiábavaló emlegetése mindig káromlás – köznapi értelemben is nehéz határt húzni nyomatékosítás és káromkodás közt. Nyelvi nehézség, hogy ezek a kifejezések mind úgy viselkednek, mint az indulatszavak, vagyis a mondatba be nem illeszkedve tagolatlan mondatokat alkotnak (megszólításként vagy indulatszóként), a kifejezések maguk is gyakran hiányosak (pl. „Hol vagy, az Istenért?”). A feleségem történetében „mai”, durva káromkodás nincs, de pl. az „istenverte” szó mind a négyszer[2] erős érzelmi nyomatékról tanúskodik. Feltehető, hogy ennek stiláris durvasága a regény írásakor erősebb volt, mint ma.

A nem káromkodásszerű nyomatékosítás egyik leggyakoribb módja az, hogy a szereplő Istenre mint külső erőre hivatkozik:

„Isten a megmondhatója, ki mindenféle gavallérok elé hajolt ő már így ki az emeleten”.

Nyugodtan állhatna a nyelvtani főmondat helyett egy „ki tudja”, „a csuda tudja”.

Egészen más jellegű nyomatékkal találkozunk a következő példában:

„Vonjam meg tőle a kis örömét? Nem teszem, Uramisten.”

Itt nehéz lenne a nyomatékosító elem helyett mást használni: nyelvtanilag az „Uramisten” megszólítás, valódi megszólított nélkül; ám van benne fogadkozás is (‘nem én, bizisten’). Talán úgy lehetne „lefordítani”, hogy

‘Vonjam meg tőle a kis örömét? Dehogy vonom!’

Ebbe a kategóriába tartozik a „hálaisten”- „neadjisten” használata is:

Füst Milán mindig kiírja a teljes szerkezetet (‘Deo gratias’), így az eredeti jelentés valamivel jobban jelen van. Természetesen nem igazi hálaadás ez, hanem megkönnyebbülés, amire külön szavunk vagy kifejezésünk nincs is igazán.

Egy példa arra, milyen nehéz határt húzni kifejezések eredeti (betű szerinti) és használati (beszélt nyelvi) jelentése között:

„Mert ezt istenkísértés megpróbálni, igazad van.”

Az „istenkísértés” szó helyére nehéz bármi mást találni, főleg nehéz más főnevet. Mégis világos, hogy Füst Milán nem vallásos értelemben használja a szót.

Kevésbé egyértelműen csak nyomatékosító az Isten-szó használata a következő példában:

„Mert meguntam a virágnyelvet meg a célzásokat – elég volt. – Beszéljünk egyszer úgy, ahogy Isten akarja.”

Ez a mondat egyértelműen nyomatékosabb, mint ha helyette azt mondanánk:

‘Beszéljünk egyszer igazán őszintén.’

Mégsem valószínű, hogy Störr itt igazán vallásos értelemben beszélne Istenről, főleg ha figyelembe vesszük, hogy számára a szentségek – saját bevallása szerint – nem sokat jelentenek. Pontosabban nem tud róla, mennyit és mit jelentenek, mégis minduntalan beszél róluk.

Az előző példa szinte szó szerint megismétlődik a regény egy későbbi helyén:

„– […] Mert minek a jelbeszédek meg a virágnyelv, azért adott az Isten szájat az embernek, talán bővebben is meg lehetne végre beszélni az ilyesmit?”

Csakhogy az utóbbi példában sokkal egyértelműbb az indulat, a düh. Különbség a kettő között az is, hogy itt az egész szöveg elhangzik, ott a nagyobbik része a párbeszéd kommentálása. Az Isten-szó itt úgy nyomatékosít, hogy hivatkozik a teremtőre – így közelít a szó eredeti jelentéséhez.

Istent más szereplők is emlegetik, nyomatékosító értelemben Störr barátai közül Kodor, ám ő – rá jellemző módon – Jupiterre hivatkozik folyton. Nem meglepő, hogy ez a mediterrán, életélvező figura egy antik Istent emleget (bár talán Bacchus még jobban illene hozzá).

Gyakran emlegeti a köznyelv Istent önsajnálatból („jaj, Istenem”). Ez a használat A feleségem történetében is megjelenik, meglehetősen komikus módon:

„S minthogy a feleségem is tapasztalt egyet-mást, nem kellett hát attól tartanom, hogy egy nap elkezd pipeskedni, kényeskedni nekem, hogy jaj Istenem, így vagy úgy, nem eléggé finoman fejezem ki magam, vagy effélét, amitől a falnak tudok menni.”

Egy másik köznyelvi jelentés is megjelenik a regényben: a közömbösséget, nemtörődömséget kifejező fordulat, mely a szórendben is megfigyelhető:

„S hogy ez a Hornmann voltaképp odatartozik valakihez, egy másik nőhöz, édes Istenem, ő [Lizzy] azzal se törődött.”

Isten nyomatékosító emlegetése nemcsak a komolyságot szolgálhatja, kelthet épp komikus hatást is:

„Sőt, voltak bennük [Lizzy könyveiben] aláhúzott helyek (s olyik szintén rúzzsal, Isten a tanúm)…”

De komikusan hathat az is, ha Istenre túl komolyan hivatkozik. Mielőtt Störr rányit feleségére és Dedinre a vasúti fülkében, maga kommentálja szavait:

„– Isten nevében – mondtam én, és megálltam a folyosón. Mint egy mozihős.”

Ez a kissé gúnyos, öngúnyos stílus ezután végigszalad az egész leleplezési jeleneten, mintegy megkérdőjelezve annak jogosságát.

A regény végére jóval ritkább lesz a motívum nyomatékosító használata. Ez is azt támasztja alá, hogy Störr eljut Istenhez – és ahhoz, hogy azt mondja, amit gondol.

C) Negatív érzelem

Az előző jelentéshez közel áll, szinte annak egy különleges alfajtája az, amikor Istent negatív érzelmek kifejezésére emlegetik. Mégis érdemes az előzőtől külön kezelni, mivel ez a használat sokkal homogénebb.

Gyakran vagyunk tanúi annak, hogy a szóhasználat azonossága mögött más-más negatív érzelem rejlik:

„– Ó, édes Istenem, hisz ő már meg is unta ezt a szegényt…”,

mondja Störr Dedinről. Dedin irányába a felismerés kiváltotta düh, a felesége irányába a sajnálat nyilvánul itt meg. Lizzy szavaiból viszont a türelmetlenség, megértetlenség érződik ki az alábbi példában:

„– Mi lelne, édes Isten. Semmi a világon. Csak kicsit különösnek találom ezt az életet.”

Vagy vegyük azt az esetet, amikor Störr Gregory Sandershez megy tanácsért, és úgy érzi, barátja nem érti meg. Lizzy pedig felháborodásból is emlegeti az Istent:

Összesen tizenkilenc (6+9+1+3) egyértelműen negatív érzelmet kifejező megjelenése van a motívumnak; feltűnő, hogy a harmadik részben csupán egy, az is sokkal enyhébb, mint az eddigi példák.

D) Pozitív érzelem

Az előzővel ellentétes jelentése is van a motívumnak a regényben, igaz, kevesebbszer: mindössze tíz alkalommal fejez ki pozitív emóciót (5+3+0+2). Feltűnő a csökkenő tendencia, különösen a regény közepén.

Störr Lizzy iránti lelkesedése, csodálata az első példa:

„…s mi lesz itt abból, édes Istenem, hogy átváltozik az itt csipkévé és mindenféle habokká”.

Olykor persze a kedvező érzelmeket is bizonygatni kell:

„– Mi öröme van bennem? – néz a szemembe szomorún.
– Nagyon sok örömem van – feleltem azonnal. – Nem hiszi? Isten bizony sok az örömöm.”

Pozitív érzelem az is, ha egy másik embernek jót akarunk, szinte szurkolunk neki, ahogy a pszichiáter Störrnek[3].

A reménykedés is pozitív érzelem:

„– Márpedig, ha ő hajlandó, akkor talán a kicsi is, édes Isten. Mért ne lehetne?”

Láthatjuk, a pozitív és negatív érzelmek nyelvi kifejezése gyakran azonos.

E) Humor

Néhányszor – négyszer (0+3+0+1) – kimondottan humorból emlegeti Istent Störr. A négy esetből három Miss Bortonhoz kapcsolódik, egy Lizzyhez.

„– Olyan vihar van odakinn – mondja [Miss Borton], s egész ki van kelve magából.
– Ne mondd, az Istenért.”

Itt a gyengéd megmosolygás érezhető Störrtől. A következő esetben – amikor a fogadósné a melegített téglát hozza, miközben Störr Miss Bortont vetkőzteti – inkább a helyzetkomikumra utal.

Harmadik példámban pedig a kinevetés, eltávolodás rejlik Störr leírásában:

„Egyszóval meglátszott rajta, hogy szüntelenül szoptat, hogy, Isten bocsáss meg, évek óta egyébre se törekszik.”

F) Üdvözlés, búcsú

Kilenc helyet találhatunk A feleségem történetében (2+3+2+2), ahol Istent a köszönésben emlegetik. Ez a szónak talán legköznapibb használata, mégis érdekes, hogy a nyolcból mindössze egy a köszöntés (a férjhez ment Miss Borton férje üdvözli Störrt), a többi búcsú. Méghozzá vagy szakítás, vagy örökre szóló búcsúzás. Ezek közül a legfájdalmasabb az, amikor Störr a feleségétől búcsúzik. Erre a búcsúzásra – különösen arra, hogy a felesége nevét kimondta – sokáig fájdalommal emlékszik Störr.

. Ördög, pokol

Negyvenkilencszer emlegeti a mű az ördögöt vagy a poklot (10+24+4+11). Ennek a motívumnak egyszerű a jelentése, voltaképp a szavak eredeti jelentésén kívül a köznapi jelzői („ördögi”, „pokoli”) használatban fordul elő, valamint – szintén beszélt nyelvi fordulattal élve – nyomatékosításként. Az előfordulásoknak több mint a fele épp ilyen nyomatékosító értelmű.

A) Ördög, démon

Az emberi az ördöghöz is hasonlatos, legalábbis ez derül ki a művet indító imából. Ám a komoly, Istennel vitázó ördög-kép mellett jelen van a műben egy másik, gyerekesebb is:

„– Nézd csak, a kisördögök szemei”[4],

mondja Störr Lizzynek a cukorkákra. Gyerekes az is, amikor Störr sírva fakad, és az is, ahogy ezt elbeszéli.

Störr szerint az ördög jelen van életünkben ennél aktívabban is, erre utal az, amit a negyedik rész elején a hajóséletről, a hajósok tulajdonáról mond. Persze képletesen kell értenünk, ki vagy mi is az az ördög, mint ez kiderül az alábbi idézetből is:

„…de valami gonosz ördög mindig elterelt: kezdetben az álmok, utóbb a valóság”.

A tizenkét előfordulás (3+3+0+6) kevés ahhoz, hogy statisztikai megállapításokba bocsátkozhassunk, mindössze az utolsó részbeli sűrűbb előfordulás tűnik ki.

B) Pokol

A feleségem története tízszer (2+4+2+2) emleget poklot. Ez a kevés előfordulás annál színesebb jelentésű. Mert először is az ördög lakóhelye:

„– Az ördög vigye már a pokolba – lihegte [Miss Borton] megint.”

Másrészt a halottaké, mint ez Störr válaszából is kiderül ugyanebben a jelenetben:

„Te férjhez mégy, én a pokolba.”

A pokol itt jelentheti egyidejűleg azt a szenvedést, önkéntes száműzetést is, amire Störr készül. De jelentheti a lélek bugyrait is:

„Fásultság-e, hogy semmivel se törődöm? Egy ideig. S akkor egyszerre megnyílik a pokol, és mindent észreveszek. Utólag.”

Rendkívül szimbolikus, hogy mikor Störr a stúdiót keresi – ahol váratlanul feleségét fogja meglelni –, a ház alvilágán keresztül megy.

Miss Bortonnak azt magyarázza, hogy az ember nem tud meglenni, boldog lenni, önmaga lenni poklok nélkül:

„Tudtam, hogy ez így lesz, mindent, hogy ez a végzetem, de megérte. No látod, ennek a belátására jutottam, eddig a pontig, és akármi következik is. Hogy megérte a poklot. Mert mit tehetek én arról, hogy ez a gyönyörű világ a pokol?”

C) Nyomaték, káromkodás

Huszonötször (5+15+2+3) szerepel a motívum nyomatékosításként. Ezek nagyrészt közkeletű kifejezések.Ez lehet akár rácsodálkozás is valamire. Egyedibb és tagolatlanabb az, ahogy Miss Borton válaszol Störr békítésére:

„– Eh, ördög, bolond – kiáltotta mérgesen.”

A „Vigyen el az ördög!” káromkodás igen gyakran fordul elő a műben, ennek egy változata, amikor Lizzy magára vonatkoztatja.

A különböző vallási motívumokat Füst Milán gyakran használja nyomatékosító, érzelemkifejező értelemben, mégis feltűnő, hogy az erre legalkalmasabb ördög-motívumot kevesebbszer, mint pl. az Isten-motívumot.

D) Ördögi, pokoli: jelzői használat, nem eredeti értelemben

Az előbbi gondolat folytatásaként fontos, hogy mindössze kétszer találhatjuk a motívumot jelzői használatban (mindkettőt a második részben). A köznyelv ennél jóval gyakrabban használja. Teljességgel hiányzik a műből az „ördögi kör”, „ördögi kacaj” kifejezés, pedig láthatjuk: mindkettő beleillene tematikailag és motívumként egyaránt.

. Lélek, szellem

Összesen hetvenhatszor (17+36+3+20) szerepel a műben a lélek és a szellem szó (vagy ezek közvetlen származékszavai[5]), így ez is a jelentősebb vallási motívumok közé tartozik. Több jelentése van, a két legfontosabb a tényleges lélek, illetve a lelki állapot, ezen kívül a vallási motívumoknál visszatérő az E/3. körülírása, a nyomatékosítás és még néhány jelentés.

A) Gondolkodásmód

A műben az első előfordulás a népek élete, szokásai, gondolkodásmódja helyett álló lélek szó:

„…aki a népek lelkét meg akarja ismerni, annak mindenekelőtt ennie kell az ételeikből”.

Ehhez hasonló metaforikus-metonimikus használattal találkozhatunk akkor is, amikor Störr elmegy, hogy Mrs. Cobbettel megcsalja a feleségét. Itt nyelvtanilag jelzői a szóhasználat, de kiderül belőle, hogy a hollandusok és a tisztalelkűség közé egyenlőségjelet tehetünk. A népek, a haza külön motívumot alkot a műben, a „néplélek” egy népre jellemző gondolkozásmód.

A lélek szó állhat egyének esetében is a gondolkozás helyett:

„A lelkem gyakorlata ebben ilyen: félóra van engedélyezve az álmoknak, csak utána fel is ugrom azonnal, és elkezdem a napot.”

Egy másik esetben pedig jellemzésként áll a lélek-szó:

„Mert őszintén szólva nekem jobban is tetszett ez a másik, a lágyabb lelkületű.”

Efféle jelentésben hétszer (1+5+0+1) használja Füst Milán a műben a motívumot.

B) Az emberi lélek

Nagyon nehéz igazán kategorizálni a lélek-motívum jelentéseit. Störr feljegyzéseiben többször is ír a lélekről, a saját lelkéről; ezeket (a lélekkel kezdődő szóösszetételekkel – lélektan, lélekvándorlás – együtt) egységként, azonos jelentésűként kell tárgyalnunk, holott alapvetően még az ilyen direkt megjelenés is kétfélét jelent: a lélek egyrészt a test része, másrészt attól éppen független.

Negyvenegyszer (7+21+3+10) szerepel a regényben a szónak ez az elsődleges jelentése; feltűnő a harmadik részbeli „szegénység”, a motívum egészét tekintve is.

A mű egyik alapkérdése: van-e az embernek lelke. Störr erről alkotott nézete gyökeresen megváltozik az idő múlásával. A mű elején ekképp gondolkozik:

„A lelkemről pedig ezt gondoltam:
– Fájdalmas ráadásod. – És ennyi volt az egész.”

A lélek következő fontos megjelenése visszautalás az égő hajó parabolájára. József Attila és Kosztolányi Dezső műveinek ismeretében a „semmi” nagyon fontos „valami”. A feleségem történetében még hatszor jön elő a lélek motívum a semmivel, az űrrel, valaminek a hiányával összefüggésben[6]. Ezek közül az egyik a testet és a lelket állítja szembe:

„Gyalázatos és érdekes érzés volt. Mert az ürességet akartam, lélek és tartalom nélkül a gyönyört, vele [Lizzyvel], mintha sose láttam volna.”

A test és a lélek azonosságát viszont néhány hely szintén kiemeli.

Ugyanakkor a lélek a testtel szemben állandó, legalábbis erre utal az, amit Lizzy jelenéséről ír:

„Mert itt is ugyanaz történt: őt is habossá tették, szinte semmivé. Mintha nem is testi jelenés: csak szelleme volna, mert oly csodálatosan fiatal is volt… lehetetlenül és érthetetlenül fiatal, mint akivel azóta semmi se történt – s az időnek nem is volt rajta foganatja.”

A lélek a lelkiismeret helyett is szerepel a műben:

„– Miből veszed ezt magadnak, meddig fog tartani a pénzed, ha így gazdálkodtok, te is meg a feleséged? – kérdezte tőlem a lelkem.”

Az önmagával való beszélgetés folytatódik, de vissza is tér, egyrészt amikor Störr részegen megy haza a Kodor-féle fogadásról. Másrészt meg is indokolja – épp a Kodor barátnőjének írt, de utóirattal el nem látott levél kapcsán – a lélek (vagyis az ember) kettősségét, a felszín és a mély ellentmondását:

„Minthogy duplaszerkezetű az emberi lélek, tudvalevő. Nem kell hát hinni neki, sem a panaszainak. Mert a mulatságát keresi minden időben.”

A lélek – talán épp emiatt – megnehezíti az emberi életet, mégis az ember legmélyebb valója.

A lélek tehát leginkább – és legtöbbször – az életigenlést, életösztönt jelenti, olykor nagyon is freudi módon. Így oldható fel a szó testi és metafizikai jelentése közti ellentmondás.

C) Lelki állapot

A lélek szó és szócsaládja gyakran helyettesíti a „lelki állapot”-kifejezést. Vagyis kifejezhet a „lélek” szó örömöt és bánatot, szorongást és megnyugvást. A köznyelvben is gyakori a szócsalád ilyetén használata, de inkább képzett alakokban és szóösszetételekben (lelkesedés, lelkiállapot). A motívum összesen tizennégyszer (5+6+0+3) áll ebben a jelentésben. Néhány példán mutatom be a jelentésárnyalatokat.

Mikor Störr átkutatja felesége könyveit, megtudjuk, miért nem olvas:

„Az olvasáshoz teljes lélek kell, s hol volt már nékem ahhoz nyugalmam meg időm?”

Ehhez hasonlóan a figyelmet is jelentheti a szó.

Kodor is lelkesen meséli terveit. A „lelkesedik” szónak kötelező bővítménye van („valamiért”), a műben viszont enélküli használatára is láthatunk példát:

„S így telt el a délután, csupa lelkesedéssel.”

Az a délután, melyet a hajdani Miss Bortonnál és férjénél töltött Störr. Ha a lelkesedésnek nincs tárgya, az éppoly üres (tehát – Füst Milán szóhasználatával – lélek nélküli), mint a tárgytalan, üres nevetés. A nyelvtani hiányban tehát benne van az elbeszélő értékelése is (az idézett rész amúgy is a mű leggúnyosabb, legszarkasztikusabb helye).

D) Nyomaték

Megszokhattuk már, hogy a vallással kapcsolatos szavak kifejezhetnek pusztán nyomatékot is. Ez a lélek esetén ritkább, mindössze négy alkalommal használja a szerző a motívumot így (2+0+0+2).

A túlzás kedvéért van benne a lélek-szó az alábbi mondatban:

„Még a lelküket is kisikáltathatom, ha olyan a kedvem [a hajón].”

A mű utolsó bekezdésében a remény dominál. Itt a nyomaték mellett a szó metafizikai jelentése is megvan.

E) Körülírás (E/3., T/3., E/1.)

A személyes névmás hatszor (1+2+0+3) áll a lélek szó egyes szám első személyű birtokos jellel ellátott alakja, határozott névelővel („a lelkem”). Leggyakrabban E/3. személyt jelöl, egy esetben E/1.-t. Az összesen négy harmadik személyű alak háromszor jelöli Störr feleségét (egyszer megszólításként, egyszer leírásként, egyszer pedig Lagrange-né szájából hallhatjuk párbeszéd közben – illetve annak felidézése, tehát a sajátos szabad-függőbeszédben). A maradék egy eset a Brébant-Jouy kisasszonyok körülírása, mely visszatér majd a szentség-motívumnál. Mindenképp többet jelent, mint a puszta személyes névmás, egy kicsit benne van a szó eredeti jelentése is. Abban pedig, hogy leggyakrabban Lizzyre vonatkozik, az a szinte fizikai azonosság is fellelhető, amelyet Störr a misztikus találkozásukkor érez.

F) Valaki, senki

Grammatikailag az előzőre hasonlít a szó általános névmási jelentésű használata. Négy ilyen jelentéssel találkozunk (1+2+0+1) a műben. Ebből három köznapi értelmű, mint az alábbi:

„Egy lélek nem volt ott kívülem”,

a negyedik kissé komplikáltabb:

„Egyébként csend volt a hajón, csak némi lábdobogások elöl, és nagy kivilágítás a semminek, mintha szellemek világítanának odakinn.”

A „szellemek” szó itt annyit jelent, hogy „nem emberek”, vagyis „senki”, azaz mintha a mondatnak nem volna cselekvő alanya. Ugyanakkor a misztikus sötétben és csendben a „szellem” elég ijesztően, kontrasztosan hat. Így benne van az előző jelentéseknél elemzett üresség-jelentés is, vagyis az egész helyzet értelmetlensége, nevetséges volta.

. Bűn

A bűnt is a vallási motívumok közé sorolom, elsősorban a regényt bevezető ima miatt. A motívum jelentése viszonylag egyszerű, előfordulása sem túl sok, mindössze tizenöt darab (5+5+3+2). Az egyes (esetleges) bűnöket – ha motívum-értékűek, pl. lopás, gyilkosság – nem a vallási motívumok közt tárgyalom.

A bűn-bűnhődés azért is része a vallási motívumoknak, mert – mint a vallási motívumokkal foglalkozó fejezet bevezetésében is írtam – a mű legbelső értelmezéséhez tartozik: a műfaj ugyanis vallomás, melynek célja a bűnbocsánat.

A bűn alapvetően háromféleképpen jelenik meg: fogalomként (a bűn), tulajdonságként (bűnös) és szenvedőként (bűnhődés).

A) Bűn[7]

Ide tartozik minden, ami a bűn fogalmához kapcsolódik, így azok a szóösszetételek is, melyeknek előtagja a bűn.

Lizzy pl. nagyon kezd a bűnügyi hírek iránt érdeklődni, tehát maga a bűn érdekli.

Störrt, sőt barátját, Gregory Sanderset is érdekli a bűn:

„Vagy lehet-e bűn nélkül végigélni ezt az életet? Fehér palástban, vagy hogy gondolod ezt? Olvasd a szentek életét – mondotta még Gregory Sanders.”

A szerelmes ember különösen érzékeny a bűnre – de nem is utasítja el teljesen. Störr pl. ezt kérdezi Miss Bortontól:

„– Mi volna, utánad mennék Londonba? – S ez már csupa bűn volt, ugyebár, de remek volt.”

B) Bűnös

Störr elég hamar kiismeri feleségét, még házassága előtt: valójában mindent tud és előrelát, tehát nem a feleségével kell megküzdenie, hanem önmagával. Nem a feleségét nem ismeri, hanem önmagát. Vagyis az idézett gondolatnak nem az első fele hamis, hanem a második („De azért ez nem volt baj”).

Lizzy bűnössége talán onnan ered, hogy francia (erről ld. a nemzetekről szóló motívumot). Störr mindenesetre hajlik arra, hogy ezt a bűnösséget az egész országra kiterjessze. Ugyanakkor a csodálat is megmarad (ld. erről a nevetés-motívumot).

C) Bűnhődés

Két előfordulását emelném ki a bűnhődésnek. A hajó égését értelmezhetjük Störr életének parabolájaként. Ennek, a hajó történetének a parabolája a fiatal lány megbecstelenítése. A másik az, amely megadja a regény műfaját (fiktív konfesszió):

„…egyetlen bűnbocsánat van még számomra e földön: ha tévelygésemet itt leírom”.

. Szentség

Huszonhatszor találkozunk a regény folyamán valamilyen szentséggel: akár névként, akár fogalomként, akár nyomatékosításként, akár az E/3. körülírásaként. Különösen a regény elején és végén jelenik meg a szentség szó többször (13+4+3+6).

A) Hitbéli szentség

Szentek, szent helyek, szent festmények és gondolatok tartoznak ide, összesen tíz (5+1+2+2) alkalommal, nemcsak a keresztény-katolikus vallás szentjei. Az első idézendő példa épp a muszlim vallás szent helyének, Mekkának a látogatóiról szól, meglehetősen pejoratív értelemben (a malájok királyi ivadéka meséli Störrnek, illetve ő meséli Lizzynek, pontosabban ezt írja az emlékiratában, az olvasó pedig olvassa). Az álszentektől Störr mindig irtózik.

A képek viszont mindig az emlékek legmélyéről kerülnek elő:

„Sőt-sőt – én láttam valahol egy régi festményt: a kis Szűz Máriát, a gyermeki Szüzet, amint megy fel a templom lépcsőjén, de micsoda hetykén és aranyosan – bizony mondom, rá emlékeztetett a kisasszony. Mert csupa fiatalság volt, csupa felhő. Zöldes tüll-féle ruha volt rajta” .

Borton kisasszonyról van szó. És nála jár Störr Amerikából visszatérve is, nagyot csalódva. Az itt említett lépcső fogalmi síkja lehet az operaház lépcsője, ahol meglátták egymást, a szárazföldön először (erről a helyről való az első idézet), képi, vallási síkon viszont eszünkbe juthat a bibliai Jakab (Jákób) lajtorjája, melyen az Istennel közlekedett. A két hely egymásramutatása evidens, vallásos jelképisége a szerelmet emeli égi magasságokba.

A „szentel” igének a „szent” melléknév etimonja, de a köznapi jelentésében a szentséget alig-alig érezzük. A mű vége felé Störr Gregory Sanders levelét idézi, aki – a keleti bölcsekről szólva – mégis eredeti jelentése felé közelíti az igét:

„Csak most értem meg őket igazán, s azt a végtelen hódolatukat is, amelyet e gondolatnak szentelnek.”

B) Emberi szentség

„Nekem a házasság sem volt akkor nagyobb szentség, mint a sárgarépa, mondjuk. A szentségeken rég túl voltam – vagy azt hittem legalább.”

„– Mert ha nem utazol, éhen marad ám a család! – és megint csak majd eldőltem, mikor kiejtettem a számon e szent szavakat.”

„…s nekem alkalmam volt egy pillantást vetnem a hitvesi ágyak szentsége felé. Jó nagy ágyak voltak, a keservét, ám ez még hagyján. Csak fölöttük mártíriumos ábrázolatok, ezt már nemigen értettem. Kedvük van ott a hitvesi örömökhöz? Mert nekem nem volna.”

Láthatjuk, Störr kapitány nem sok jót gondol az emberek által teremtett szentségekről. Igaz, a mű elején (a három idézet közül az első) még úgy véli, az összes szentségen „túl van”. Az idézet így folytatódik:

„(S hogy aztán ez mégsem egészen úgy volt: épp erről szól ez az életírásom.)”

Störr a mű végére megtalálja az igazi szentséget, de ez messze esik a világ konvencionális szentségeitől.

C)Név

Igen gyakran csak nevekben, helynevekben kerül elő valamelyik szent. Mégis meglepő, hogy milyen gyakran – összesen ötször (3+1+0+1) – kerül kapcsolatba Störr és Lizzy együtt szent nevű helyekkel.

A házaspár először Párizsban a Place Saint Sulpice közelében lakik. Dedinnel hármasban – a volt hajóskapitányhoz – a Café de Saint Lucbe mennek. Störr a Szent Pál tornya alapján keresi a taxisofőr-gyilkosság színhelyét, ahová akkor ment, amikor rábukkant feleségére a „mézevő misztikusok” között. A templom-motívummal együtt feltétlenül jelképes értelmet kell ennek tulajdonítanunk.

D) Körülírás (E/3.)

Egyetlenegyszer használja a „szentem” szót Füst Milán ugyanolyan körülíró értelemben, mint a lélek- vagy a teremtés-motívumnál.

E) Nyomatékosítás

Három ízben nyomatékosító értelemben olvashatjuk a „szentség” szót. Egyszer Lizzy is használja, a hajósok stílusát kifigurázandó.

A motívum műbeli utolsó megjelenésekor viszont szokatlanul durván ostorozza magát Störr (igaz, egy korábbi feljegyzését idézi). Az indulat jogos, Störr valóban nehezen látja be élete alapigazságát: azt, hogy számára a legfőbb szentség: Lizzy.

. Templom, temető

A regényben tizenhatszor (8+3+2+3) találunk olyan helyet vagy szertartást, amely közvetlenül kapcsolódik a valláshoz. Ezek leginkább a szentség-motívum helyeivel („név”-fejezet) rokoníthatóak.

Feltűnő, hogy – akárcsak ott – itt is az első részben van a legtöbb belőlük.

A) Templom

Lizzy templom mellett lakik házassága előtt, olykor – bár Störr állítása szerint „semmi hite sincs” – el is megy oda. Störr soha, de megjegyzi, valahányszor templomot lát. Épp ezért furcsa, hogy csak akkor emlékszik, hogy a bálról hazamentében templom is volt a téren, ahol a taxisofőrrel összehozta a sors, amikor évekkel később visszamegy keresni a helyet. Amúgy mindenre emlékszik Störr ezen a „nosztalgia-úton”, csak épp a teret nem találja, ahol végül megölte a taxisofőrt. És a téren lévő templomot. Ha lett volna, valószínűleg ott, a harmadik részben is megemlítette volna. A lehetséges okokról bővebben az álom-motívum kapcsán írok.

B) Temető

Temetőről háromszor esik szó, a szereplők mindhárom esetben csókolóznak benne. Először – még a házassága előtt – Lizzy és a német Hornmann, aztán Störr és Miss Borton.

Szerelem és halál ilyetén összekapcsolódása furcsának tűnhet, ám Störr beteljesedett szerelme is halálhoz, Lizzy halálához kapcsolódik.

C) Mise, kereszt

Az említett misén (a hajnali zenés istentiszteleten, melyre Störr évekkel később emlékezni vélt) kívül egy szokatlan misének vagyunk tanúi: az örményekének a hajón.

D) Templomi érzés

Egyetlen helyen találkozunk olyannal, hogy Störr belső érzelmeit templomi dolgokhoz hasonlítja: amikor otthonról elmenekül, de a nagy eső elől egy kocsmába húzódik és megiszik egy üveg oportóit. Meglehetősen misztikus az egész jelenet, a kocsma – Störr szavaival „kis bordélyházi búvóhely”, „végleges űr” –, a képek a falon, a szalmakalap, az, hogy Störr mintha spanyolul dalolna: nem biztos, hogy mindez csak a részegség hatása. Ugyanis szinte kivétel nélkül mind visszatér még a regény folyamán.

. Teremtés[8]

Harminckétszer van szó A feleségem történetében teremtésről. A 5+20+1+6-es megoszlás szinte megszokott, ami az egyenetlenséget – a második rész motívumgazdagságát és a harmadik szegénységét – illeti, ha a vallási motívumokat vizsgáljuk.

A motívum jelentései között is találhatunk olyat, amilyet már többször is, ilyen a nyomatékosító és a körülíró használat.

A) Isten, isteni (vagy ahhoz hasonló) teremtés

Tizenegy alkalommal (1+9+0+1) használja Füst Milán a szót eredeti értelmében. A regény elei ima az isteni teremtéssel kezdődik, ám rögtön ezután a folytatás az emberhez szól. Az isteni és emberi teremtésnek ez a kettőssége végigvonul a regényen. A teremtés szó jelentheti magát az Istent.

A teremtés körüli vita Horrabin Pit és Störr között folyik, több felvonásban, folytatásban. Maga az, hogy a hajóskapitány és a házmester folyton vallási kérdésekről vitázik, eleve kissé hihetetlen, ám a leírás módja és a vita maga meglehetősen abszurd. Viszont ismerős az alaphelyzet: Störr a világ célszerűtlensége, a teremtés hiánya mellett érvel. Oka erre alapvetően az, hogy nincs megelégedve a teremtés eredményével (illetve amikor átmenetileg meg van elégedve, szinte vallásossá válik).

A könyv végére Störr eljut a hithez, és a feljegyzések írásával maga is – isteni léptékű – teremtővé válik:

„Mert hogy is fordíthatná javára az élete átkát másként, mint hogy újra teremti, formálja, jobban szemügyre veszi megint? Mint egy megvert Isten munkálkodik a magányban, s haragjában teremt egy új világot. S bizony, lehet, hogy bosszúból is.”

B) Nem isteni teremtés

A fent idézett vitában Störr amellett érvel, hogy az ember maga teremtette önmagát. Egy másik esetben a „teremt” ige szenvedő szerkezetben van, tehát az ágens kiléte bizonytalan. Itt a szóhasználat annyira köznapi, tartalom nélküli, hogy nem lehet isteninek tekinteni.

Összesen négyszer szerepel a motívum ebben az értelemben (1+1+0+2).

C) Nyomatékosítás

„A teremtésit, én elveszek itt, ha sokáig maradok a szárazföldön”,

gondolja Störr, mikor lelkesen gyönyörködik a londoni nőkben.

Ez a hét (1+4+1+1) előfordulás egyike, melyben a „teremtés” szó indulatszó. Itt ugyan kellemes indulatok kifejezésére szolgál., máskor azonban szinte káromkodásszámba megy. Nem indulatszó, de nyomatékosító szerepű a motívum a következő példában:

„– Van itt a közeledben, nézz körül, vagy akárhol, egy teremtett lélek?”

D) Körülírás, E/3.

Tízszer (2+6+0+2) áll valamilyen szereplő helyett a „teremtés”. Hatszor Lizzyt helyettesíti, kétszer Miss Bortont, kétszer pedig általában az embert (mint teremtményt).

Lizzyt Störr rendszeresen „teremtés”-ként írja le vagy szólítja meg. De nemcsak ő. Miss Borton rosszallóan beszél róla, mint „holmi francia teremtés”-ről, Tannenbaum, a fiatal filozófus és szállítmányozási vállalkozó „a világ legédesebb teremtményé”-nek nevezi egy könyvbe írt üzenetében.

Általános értelemben az embert a könyv végén nevezi teremtésnek, teremtménynek: előbb Gregory Sanders, majd – talán az ő hatására: az élet nagy kérdéseiben rendkívüli hatása volt Störr-re – a kapitány is.

Egyéb vallási motívumok

Az eddig tárgyaltakon kívül még számos vallással kapcsolatos motívum van, amelyek külön-külön talán nincsenek is olyan sokan, de együtt jelentős a mennyiségük.

Összesen száznegyvennyolc (26+72+12+39) ilyen nehezen kategorizálható előfordulást találtam. Mint minden vallási motívumnál, itt is kitűnik a harmadik rész alacsonyabb motívumszintje, szemben a negyedik részével.

A) Misztikus, ájtatos, túlzó (gúnyos használat)

Störr eredetileg semmiféle túlvilági (vagy akár gyomor feletti) dolgot sem tisztel; ez a későbbiek során – láthattuk – megváltozik. Nem, vagy alig változik véleménye azonban az álszentekről, Füst Milán szavával az ájtatosakról, akikre mindenekelőtt a látványos, külsődleges vallásosság jellemző. Harmincnyolcszor (10+23+3+2) találkozunk ilyennel a műben.

Már a hajón ájtatosak és zarándokok alkotják az utazóközönség gerincét. Álszent zarándokokról a maláj királyi ivadék is beszél. Ájtatosan néz a lépcsőházban lakó fiú,

„mint a vadember az erdőszélen”.

Lizzy viszont

„valami álnok fölénnyel bánik az ájtatosokkal. (Volt egy Lagrange-né nevű barátnője, például avval.)”

Ennek ellenére szinte minden barátja ebből a körből kerül ki: Lagrange-né például karácsonykor is

„a Lényegről beszélt, s azzal a meghittséggel, mintha tegnap találkozott volna vele.”

Dedin nemcsak a harmadik részbeli misztikus bálon jelenik meg, hanem Lizzyvel is úgy beszél,

„mintha hitet akarna tenni mellette”.

Nem véletlen, hogy Störr gúnyosan „áldott fiatalembernek” nevezi a jelenet végén. A londoni lakás házmestere sem kap kedvezőbb jellemzést, sőt!

Az „ájtatos”, „misztikus” szavak állandóan idézőjelesen, gúnyosan olvasandók, akár Störr apja halálának leírása, az apáé, aki „kegyesen elhúnyt”, miután kifejtette, mennyire unja a családját.

De a hivatalos vallás által hirdetett nézetekről sem jobb Störr véleménye. A háziúrral folytatott hosszas vitájában Horrabin Pit teszi fel a kérdést:

„Viszont nem blaszfémia ez is, kételkedni bármiben, ami e sugalmazott könyvekben le van írva – kezdett el háborogni előttem.”

Ha valaki kételkedne abban, hogy erről mit gondol Störr, érdemes továbbolvasnia:

„S mindjárt ott, az ajtóhasadékban, haladék nélkül.”

Még egyértelműbb, amit Störr az „újundokokról”, a francia ifjúságról gondol:

„Tetszik nektek, ha valaki savanyú, mint a böjti leves?”

Störr könnyedén gúnyolódik mások hitén, ez egészen a mű végéig nem okoz neki gondot. Kigúnyolja Lagrange-nét, veszekszik a feleségével, aki „magasabbrendű dolgokról” olvas, letorkolja a házmestert, kineveti Miss Bortont leányként és asszonyként, porba tiporja a francia kisasszonyok világnézeti meggyőződését – és ez lesz az a pont, ahol ráébred, nem szabad. Talán azért döbben rá, mert maga is kezd eljutni valamilyen személyes hithez.

B) Angyal, tündér

Eddig is többször láthattuk, gyakran használ Füst Milán körülírást kedvelt (nő)alakjai említésénél. Ezek kivétel nélkül a vallási motívumok közé tartoznak.

Tizenkilencszer (0+16+1+2) szerepel az angyal vagy a tündér szó a műben. Leggyakrabban Miss Bortont jelenti. Metaforikusan, hasonlatban, jelzőként.

Láthatjuk: nemcsak az angyal szó „emeli fel” Miss Borton személyét, hanem szinte minden részlete (fényes kezei, égi tisztaságú szeme, üvegharangszerű hangja). Épp ezért nagy kontraszt a negyedik részben a viszontlátás gúnya. Igaz, itt is meggyőződhetünk: annak idején e kapcsolat „égi tisztaságú” volt:

„A második szalonban volt ugyanis egy gyönyörű portré, s égi fény volt a szemében. Az én kis Miss Bortonom volt ott zöld selymeiben, a kis mellecskéi, mint a tilalom, s a kis esze kemény. S a két kis keze édes, mint a galambok.”

Mrs. Cobbet és Störr kapcsolata korántsem ennyire „angyali”. Jellemzően vele kapcsolatban inkább a tündér szót használja Füst Milán, kezdettől fogva. Kodor lakomájának egyértelműek az üzleti céljai. Ugyancsak Mrs. Cobbetet használja Störr csőbe húzásához is. Ilymódon a tündér szó egyik jelentése – a tengerészek szavaival – „puha nagymama”, felhajtó. Ezt Kodor is tudja, de maga is „bedől” neki, ahogy a megszólításból is kiderül:

„– Hogy a maga édessége is hasson a szívére, a maga édes jelenléte, maga tündér. (S ezt már felette gúnyosan.)”

És ugyanitt, kicsit később:

„– Mert maga egy lady is, meg egy angyal is, vegye csak tudomásul. És hogy én mi vagyok? Egy fakír…”

Holott Mrs. Cobbetben – Störr-rel való pásztorórájukon – semmi angyalos sincs, kivéve a haját.

Kodor esete Mrs. Cobbettel akár párhuzamba is állítható Störr és Lizzy kapcsolatával. Kodor, aki megveti a női nemet, tudja, egy pillangót tart, mégis annyira beleszeret, hogy élni se tud nélküle (szinte; szerencsére a sör gyógyító hatása erősebb, mint a Mrs. Cobbet elvesztésén érzett bánat). Störr, aki szintén gyenge véleménnyel van a szebbik nemről, és tudja, mi a tengerészfeleségek sorsa, mégis féltékennyé válik, amire – átvitt értelemben – rámegy az élete. Csakhogy míg Mrs. Cobbet (Störr számára, de a világ számára is) angyalból válik „tündérré”, addig Lizzyt előbb tartja Störr „tündérnek”, és csak később látja meg (be?) angyali voltát. Először – képzeletben – Gregory Sanderssel vitatkozik erről. Később is erősen kételkedik., A mű végére azonban – mint az előző fejezetekben olvashattuk – belátja, hogy az, ekkor viszont inkább teremtésnek, szentnek, léleknek nevezi. Mintha az angyal túl földi volna.

C) Ünnep, vasárnap, körmenet, karácsony

Meglepően sok fontos esemény történik a regényben valamilyen ünnep idején. Tizennyolcszor értesülünk ilyen alkalomról (6+6+0+6), fontos, hogy a mű elején is relatíve sokszor, hiszen ez Störr „hitetlen” időszaka.

Egy spanyolországi körmenet alkalmával vall burkoltan szerelmet Lizzy Störrnek, mikor kinevetik őket. Másképp ünnepi a mű másik körmenete: mikor londoni tartózkodásuk elején Störr el van bűvölve a londoni nőktől, a világ ragyogásától.

A mű végén is a világ csodálatos ragyogásában gyönyörködik Störr. Ha nincs is körmenet, de ünnepnap, vasárnap van. Ott is meglát egy jelenésszerű csodálatos nőt lóháton. A jelenet leírása alapján valami nagy csodára várunk. Ezután pillantja meg Störr a feleségét – ennek leírása viszont egyszerű. Általában megfigyelhetjük, az igazi csodák egyszerűek, szinte váratlanok Störr elbeszélésében, más, köznapibb eseményeket viszont csodás körítésben kapunk.

Vasárnap van akkor is (a műben először feltűntetve a napot), amikor Störr Lizzyvel kettesben otthon marad, és a malájokról mesél neki. Vasárnap határozza el, hogy hazajön Dél-Amerikából. És mikor nem tud dönteni a Brébant-Jouy kisasszonyok közt, úgy gondolja, a nagyobbikat veszi el,

„…akkor mégiscsak láthatom a kicsit. Majd úgy fogom elrendezni: hogy vasárnap nálunk ebédel, vagy ilyesmit”.

Pedig Störr a negyedik rész elején annyira szereti a munkát, hogy gyűlöli a vasárnapokat. A mű végére mégis ez a nap lesz a legfontosabb, különösen az utolsó, a feleségével való találkozás. Mivel a műben a hét más napjai nincsenek megnevezve, joggal tarthatjuk kitűntetett napnak a vasárnapokat. És az előfordulások ünnepi hangulatú körülményei feljogosítanak arra, hogy ezeket az ünnepnapokat vallási motívumként kezeljük A feleségem történetén belül is.

A karácsony Füst Milán életművén belül kitűntetett helyet foglal: kedvenc könyvei közé tartozik Dickens Karácsonyi éneke[9], és a Copperfielddel nemcsak Störr tölt egy magányosan is boldog karácsonyt, hanem Füst Milán is[10]. (Megjegyzendő, a regénynek ezen a helyén lévő irodalmi jellemzések – Lee-Masters, Ulysses, Romain Rolland, Werfel – elsősorban Füst Milán értékítéleteinek tűnnek.)

A feleségem történetében egy igazi karácsony szerepel, de többször is. Szó van a rá való készülődésről, korántsem karácsonyi hangulatban: Lizzy bevásárlásairól, pénzszórásáról beszél itt Störr. De itt tudjuk meg azt is, mire ez a nagy bevásárlás:

„S hogy Londonban a divat is más, de megérkezett néhány barátnője is Párizsból, s azok olyan elegánsak…”

A néhány barátnő közül Lagrange-néval karácsonykor Störr is találkozik, a többiekkel csak a harmadik rész végzetes bálján… A negyedik részben, a mű utolsó lapjain pedig Lagrange-néval erre a karácsonyra, az utolsó közös együttlétre emlékeznek.

Láthatjuk: az ünnepek a regény fordulópontjain szerepelnek, a fordulópont-voltot emelik ki.

D) Bibliai nevek és fogalmak[11]

Nyolcszor (1+6+0+1) olvashatunk a Bibliából vett neveket vagy kifejezéseket a regényben.

Kétszer esik szó példázatról. Először a mázsamester esetének kapcsán kérdezi meg Lizzy:

„– És ezt mért meséli nekem? – szólalt meg csendben. – Ez talán példázat?
– Mondjuk, hogy példázat vagy akármi – feleltem én.”

Másodszor Störr Miss Bortonnak fakad ki annak kapcsán, hogy nem kereste akkor, amikor szüksége lett volna rá:

„S valóságos parabolákat hoztam fel annak bizonyítására, hogy mi van még idejében és mi nincs? Hogy mit gondol például, meddig kell a szomjazónak az ital? Mert van ám olyan pillanat is, mikor már nem kell neki – mit szól hozzá? – És más ilyen példázatokat.”

Egyszer Lizzy ezt mondja Londonról:

„– Nagyon megszerettem ezt a fura kis Londont – kezdte magyarázni nekem a maga módján. Erről a Babylonról.”

Störr szempontjából London valóban Babylon, ahol csalódások érik; nem csoda, hogy Lizzy ezt a várost szereti.

Összesen két bibliai név szerepel a regényben: Józsefé és Jakabé. A regénynek József nevű szereplője nincs[12], Jakab viszont maga Störr.

Józsefet nem kedveli Störr:

„Én a bibliai Józsefet például mindig utáltam, mért olyan csiklandós, mint valami kanca?”

Ebben persze önigazolás is van, mert Störr épp vívódik, a Kodor bálján megismert hölgyek közül melyikkel kezdjen ki.

Jakabról kétszer van szó. Az egyik az, amikor Horrabin Pittel vallási vitát folytat, háta mögött a feldúlt lakással:

„– Á, á – azt mondja –, édes kapitány. Közben megoldottam ám a Jákob lajtorjájának a kérdését is. – És elkezdi magyarázni nekem a Jákob álmának más körülmények közt talán nem is érdektelen misztériumát.”

A létra, lépcső külön motívum, megfejtése épp a Jákób létrájánál keresendő, furcsa, hogy épp erről többet nincs szó a regényben. Még egyszer találkozunk viszont Jakabbal és persze – név nélkül – Rákhellel.

Jákób és Störr közt több párhuzam is vonható: mindketten sokat csalódtak (korábbi bűneik miatt), és csak életük végén juthattak el a megnyugváshoz. Mert hiába pátriárka Jákób, azért nagyon boldognak nem képzelhetjük: története jól jelképezi az emberi sorsot. Talán nem véletlen, hogy Füst Milán regényének főszereplője is Jakab.

E) „Égi dolgok” (Paradicsom, jelenés, megváltás, feltámadás)

Negyvennégy (5+17+5+17) hely szól igazi vallási kérdésekről. Ezek a mélyebb hit megnyilvánulásai, így szembeállíthatóak az ál-vallásosság motívumaival. Míg abból inkább a regény első felében van bőven, itt a negyedik részen uralkodik ez a motívum.

A hajó égésekor Störr öngyilkos akar lenni. Megmossa a nyakát „nem a túlvilág számára”. Ekkor azonban

„hirtelen valami áldott békesség szállott le rám, de olyan, hogy hasonlóra nem is emlékszem. Derű volt ez, mondhatni égi derű, mert elmúlt rólam minden keserűségem”.

Mennyországról, Paradicsomról többféle összefüggésben van szó. A malájok élete csak látszatra, a „felszíneken” olyan, „mint a paradicsomi kert”, a földi lét inkább „a párducok paradicsoma”[13]. Störrt a feleségével való „csatajelenete” után a lépcsőházban (már megint a lépcsőházban!) „mennyei érzés” keríti hatalmába, „mintha megújulna”. A harmadik részbeli bál után Störr nagyot alszik, s itt minden mennyei körülötte. „Jelenésről” beszél itt Störr, s felébredésekor „mintha halottaiból ébredne”. Utána oportóit iszik,

„szinte könnybe lábadt a szemem, mintha most koronáznám meg ezt a rejtélyes újjászületésemet”.

Az „áldás” szó mindössze kétszer olvasható a műben, az is egy lapon, a negyedik rész legelején.

Ha Störr Londont Babylonnak tartja, annál furcsább, hogy Franciaországban – melyre Dél-Amerikából mint „áldott francia földre” áhítozik –gondtalanul képes utazgatni:

„Mert mi tagadás, úgy jártam eddig keresztül-kasul ezt a bűnös Franciaországot, mint a paradicsomi kertet.”

Störr és Lizzy szerelmes párbeszédének végén Störr egy lovaskocsiról kezd beszélni:

„Hogy eltereljem a figyelmét.
– Ó, igen, igen – feleli ő, s a szeme harmatos. Mint aki a mennyekből zuhan alá. – –”

Több nőről is mint „jelenésről” beszél Störr. Mrs. Cobbetre mint „fényes jelenésre” vágyakozik. Ugyanígy ír a bálon megjelenő komornáról. Igazi jelenésnek először azt véli, amikor a spanyol táncosok egyike megkérdi, hol van Lizzy.

Igazi jelenés azonban csak azon a bizonyos vasárnapon van:

„S az emberek is, mint az özönlés. De mintha föld alatti fürdőkből jönnének elő, oly üdék és ünnepi tiszták az ünnepi reggel tiszteletére, s oly súlytalan a léptük – csupa könnyűség volt a világ. – No most lehetne trombitálni – gondoltam én.”

Nyilvánvalóan a – Jelenések könyvében szereplő – ítéletnapi trombitára utal Störr. A lovas nő körül „dicsőség”, ahogy a feketeség körül a fény, mint egy barokk festményen:

„míg az alak maga elenyészik, ugyanakkor körvonalaiban szinte felmagasztosul”.

Störrnél történetesen épp a Messiás-oratórium partitúrája van. Vallási motívumok özöne, mikor megpillantja feleségét:

„S ezért is beszéltem én az imént a fekete színekről meg a szikrázásról. Mert itt is ugyanaz történt: őt is habossá tették, szinte semmivé. Mintha nem is testi jelenés: csak szelleme volna”.

És csak itt nevezi Lizzyt jelenésnek

Lagrange-né nevezi Lizzyt „ragyogó kis tünemény”-nek, „Istennek olyan kis ritka csodájá”-nak. És ő nevezi a regénybeli jelenést „tanúság”-nak. Ő, a megtestesült ájtatosság, akit nemcsak Störr, hanem még maga Lizzy is kimajmolt a regény elején. Vagyis nehéz dolog ítélkezni, mert Lagrange-né hite nem álszentség volt már akkor sem, a misztika valóban az ő világa. Ami persze nem jelenti azt, hogy Störrnek hozzá kellene felnőnie – Störr ugyanis valóban felnő valamihez (elsősorban önmagához, vagyis ahhoz, hogy saját életét megértse), Lagrange-né pedig marad az, ami volt.

F) Vallás, hit

Ez alá a tágan értelmezhető cím alá gyűjtöttem össze azokat a motívumokat, amelyek – a keresztény – vallás kifejezései (tehát nem a Biblia, hanem a vallási gyakorlat szavait), illetőleg azokat a szavakat, amelyek közvetlenül a vallásra vagy a hitre vonatkoznak (pl. vallásos, hitehagyott stb.). Huszonegy ilyet találunk a műben (4+3+3+11), ismét a negyedik rész motívumsűrűsége tűnik ki.

A mottó-ima, mellyel a regény indul, kétszer is szól a kísértésről. Erről később is szó van, többnyire köznapi értelemben. Nem egyértelmű a tételes vallásos tartalom a következő idézetben, mégis a lényeghez való közeledést érezhetjük belőle:

„alázatosabbnak kellene lenni, barátom. Jobban lehajtani a fejet, még mélyebben és véglegesen.”

Gregory Sanders írja ezt Störrnek, halála előtt. És ezt tanulja meg Störr a regény végére.

Lagrange-né – láthattuk – „nagyon vallásos hölgy”. Störrt foglalkoztatja a vallásosság gondolata, mikor visszatér Európába. Később már zavarja vallástalansága.

A regény végére eljut a saját hithez, melynek középpontjában Lizzy áll, az ő „második eljövetele”:

„De hiszek abban – és erről se próbáljon engem senki lebeszélni –, ma már minden bizalmamat abba vetem, hogy egy nap, verőfényes időben megint csak fel fog tűnni valahol, egy néptelen utcában, valami sarkon, s ha nem is fiatalon többé, de éppoly kedvesen tipegve, ismerős lépteivel. S hogy fekete köpenyén keresztül fog sütni a nap.
A lelkemet teszem rá, hogy ez így lesz. Különben minek élni? Mert én már csak erre várok, és mindaddig várni fogok, amíg élek. Ezt megígérem. Hogy kinek? Nem tudom.”

---

[1] Nagy Sz. 1988. 56.old. Orbán (1968. 61.old.) szerint minden valódi műalkotás konfesszió.

[2] 1.16., 2.35., 4.14., 4.20. A négy megjelenéshez egy-egy horgonyt helyeztem, melyek össze vannak láncolva, így egymás után felkereshető a négy hely.

[3] Itt a kéztördelés is tekinthető vallási motívumnak.

[4] Ez a rész nagyon is a gyerekkorról, a gyerekkori álmokról szól.

[5] Büky László (1995.) a szellem szó szinonimáit vizsgálva a következő szavakat találja: kísértet, árny, lélek, rém, szörny.

[6] Ld. még a nevetés-motívum kapcsán az „üres nevetés”-ről elmondottakat.

[7] Szilágyi Géza már 1925-ben úgy jellemezte Füst prózaírását, mint „az emberi lélek bűntermő alvilágá”-ba való alámerülést. Rónay György (1947. 441.old.) az Adventről írja, hogy a pszichológiai alvilág kerül felülre.

[8] Gáspár Zoltán (1943.) a teremtést tartja a regény legfőbb gondolatának.

[9] Egy másik fikciós művének, a Levél elmúlt karácsonyokról című novellának a hőse is ezt olvassa karácsonyra.

[10] Füst 1967. 461.old.

[11] B. Porkoláb Judit (1992. 315.old.) Füst húsz versét vizsgálva megállapította, hogy a bennük előforduló harminc névből tizenkilenc bibliai (döntően ószövetségi).

[12] Nem tekintem bibliai névnek a Bibliában is szereplő neveket, ha nem bibliai összefüggésben szerepelnek. Nincs is túl sok belőlük, inkább az feltűnő, mennyi a modern név. A nőké: Lizzy, Winny, Lotty, még hasonlít is (ld. Keszthelyi 1974. 255.old.: a nők leírása is hasonló). De a férfiak közt is gyakoribb a modern név, pl. Gregory Sanders. Újszövetségi neve van (Kilián) Péter mázsamesternek. A „magyar” Carolli lehet Károlyi, akiről eszünkbe juthat a bibliafordító Gáspár; de ez nem elég erősen megalapozott állítás ahhoz, hogy komolyabban foglalkozhassunk vele.

[13] 2.14. Füst Milán kései novelláinak egyike ezt a címet viseli (Füst 1983. 532-543.old.), de ott a cím egész mást jelent.