2.19.

Mikor hazamentem, a feleségem oly mélyen aludt, hogy jöttömre fel sem ébredt. Legalábbis nem azonnal.

– Hát maga nem utazott el? – kérdezi, mikor hajnal felé meggyújtottam a lámpát.

Mert nem tudtam elaludni. Folyton ugyanaz járt a szemem előtt: a boldog ürességek Skóciában. S hogy milyen jó is volna nekem ott – a boldog semmit idéztem, az üres hegyeket meg a réteket, ahol senki se jár. S a csukott éttermeket is, ahova benéz az ember, s ahol megfordított székeket lát az asztalokon. Mindezt pedig teljes pontossággal s újra meg újra, egész a butulásig, a boldogtalan emberek szokása szerint.

Nos, szóval hogy mért vagyok itt? – Tehát, úgy látszik, tévedés volt köztünk, ő azt hitte, hogy máris elutaztam.

– Nem mentem, mert meggondoltam a dolgot. És az öregúr is lebeszélt az utazásról. Mármint Gregory Sanders. – Ennyit mondtam neki, aztán újra eloltottam a lámpát. Fél négy volt.

Fél hat lehetett, mikor halkan zörgettek odakinn. Aztán még egyszer.

– Ki az? – kérdezi a feleségem, és felül az ágyban. Úgy látszik, ő sem aludt.

– Ejnye, ki lehet az? – kérdeztem én is. S már vettem is a köpenyemet.

– Hogy ne menjek ki, az Istenért! – kezdett el könyörögni.

– Mért ne mennék? – Nem értettem, mért van úgy megijedve. Mert ő is kiugrott azonnal az ágyból.

Hogy ne menjek, ő annyira fél. Még sötét is van a lépcsőházban, és Isten tudja, ki van odakinn?

– Hát ki lehet odakinn?

– Ej no, bánom is én, akárki. Legfeljebb orron ütöm.

– De nem és nem… – egyszóval, belém kapaszkodott minden erővel. Nem is tudtam, hogy ennyi ereje van. De végre kitéptem magam, s a köpenyemmel a kezemben kirohantam. Másik kezemben egy piszkavas.

A folyosón senki.

Lerohanok az első emeletre (az is a penzióhoz tartozott) – benyitok egy ottani folyosóra, az ajtaja be se volt zárva, ez is elég különös! A folyosón senki. Az asztalról lehúzom a terítőt, alatta senki. Jobboldalt világosság szüremlik egy ajtóból, s csodálatosképp ez se volt bezárva. Egy férfi állt a szoba közepén rövid ingben.

– Micsoda szemtelenség – kiáltott utánam egy asszonyi hang. – Máskor zárják be az ajtót – feleltem én. És rohantam odébb, le az emeletről.

A földszinten ott áll a vén betyár, a háziuram, Horrabin Pit úr, és enyhén szivarozik a lépcsőházi sötétben. Vállára tettem a kezem. – Maga kopogott be minálunk?

– Igen.

– És mért kopogott be kora reggel?

– Hát hogyne – feleli nyafogva –, mikor elvitte a kapukulcsomat, és nem adta vissza? – No, szóval ő most itt hiába zörget a portásnak, mert az egy léhűtő, biztosan elkószált megint, hacsak meg nem halt, mert nem felel a kopogásra. Márpedig neki a Kaledonian Marketra kell mennie bevásárolni, péntek van, hova gondolok, ő máris elkésett, s akkor duplán fizethet meg mindent ezeknél a rablóknál.

S ez csakugyan igaz volt, elkértem a kapukulcsát.

– Különös véletlenek ezek – morogtam magam elé –, hogy épp ma történik ilyesmi, mikor a feleségem azt hitte, hogy nem vagyok itt. Hát nem különös ez is?

S hogy így a semmit kergetem mindig magam előtt?

No, szóval, nem hittem el azért a kapukulcsot. Szó sincs róla. Isten tudja, milyen összjátéka lehet itt mindenféle dolognak – ezzel az érzéssel ballagtam fel a lépcsőn. – Különben mért lett volna úgy megijedve?

*