- József Attila -
Az olvasót is bevonva, csaknem programszerűen foglalja össze végletek közt vergődő lélekállapotát az alábbi kétszakaszos kis remekmű (Csak az olvassa..., 1937), amely ugyanakkor a disszonáns léthelyzetet - zsonglőri ügyességgel - játékos, könnyed dallammal szelidíti meg:
Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.
Fejtő Ferenc találóan állapította meg, hogy „József Attila költészete a tragikus párbajnak, a dallam és szöveg, a lélek s a külvilág, a költő és kora egyenlőtlen mérkőzésének példázata”. Méltán érezte magáénak a költő azt a különös varázsú, megejtően édes mérgű népi mondókát, melyet először a Külvárosi éj, majd a Medvetánc című kötetének élére állított mottóként: „Aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni / ott kell annak megtanulni / hogyan kell a dudát fújni.” Fejtőt mindenekelőtt a zene és a tartalom döbbenetes ellentéte ragadja meg: „A dallam csupa játék, kihívó gyengédség, büntetni való szeretetvágy, az élet idilli igenlése, csupa lágy kedvesség; s a szöveg, a versek szövege s az életé, komoly, nyers, emberi méltóságba gázoló, XX. századi magyar és költői pokol.”