- József Attila -

Értelmezések

Szövegváltozatok
A névvarázs elmélete
Megfáradt ember (1923)
Nem én kiáltok (1924)
Tiszta szívvel (1925)
Szabados dal (1927)
Medáliák (1928)
Ringató (1928)
Klárisok (1928)
Nyár (1929/34)
Favágó (1929/31)
Betlehemi királyok (1929)
Ihlet és nemzet (1928-30)

A város peremén (1933)

A város peremén a kolozsvári Korunkban jelent meg először. József Attila kénytelen volt kihagyni a Medvetánc című kötetéből (1934), mert annak kiadását azzal a feltétellel támogatta a papírgyáros Herz Henrik, ha nem szerepelnek benne radikális politikai versek. Így csak a Nagyon fáj című kötetébe (1936) válogathatta be.

A vers föltűnően pontos tér- és idő-koordináták megadásával indul, melyek metaforikus jelentései csak később válnak világossá. A „város pereme” valójában társadalomföldrajzi megjelölés; a „beomló alkony” pedig az osztálytársadalom napjának leáldozására utal. A lerakodó korom - melyet még a nehéz esők sem képesek elmosni, csak a vér - évszázadok szennyét szimbolizálja. Az alkonnyal, korommal, sötéttel szemben már közeleg a megvilágosodás. A vers nem nevezi néven a munkásosztályt, de félreérthetetlenül érzékelteti, hogy az „uj nép, másfajta raj”, akinek képessége és feladata a világot rendbe hozni, a „szén, vas és olaj, / a való anyag” teremtménye. A proletariátus sorsa szinte kozmikussá tágul: szenvedései, megaláztatása följogosítják arra, hogy az emberiségért álljon helyt „az örök talajon”. A történelem menetében eddig más társadalmi osztályok játszották a vezető szerepet - „papok, katonák, polgárok” -, akik Istenre, észre hivatkoztak. Most viszont fordult a kocka: egyedül a munkásság képes megzabolázni a civilizáció által létrehozott hatalmas gépi-technikai erőt.

A történelmi visszapillantás tehát a jelenhez vezet. A döntő összecsapás előtti pillanatban vagyunk, s úgy tűnik, mintha lehetséges volna a megegyezés. A „gyanakvó” proletariátus nevében a költő mintegy ajánlatot tesz a fennlevőknek: „Emeljétek föl szivünket! Azé, / aki fölemeli.” A katolikus liturgiát idézik e szavak („Sursum corda”: fel a szívekkel! bízzatok! higgyetek! ne csüggedjetek!). Az üzemek fölé emelt „kormos, nagy szív” himnikus látomása már a forradalmat jelképezi (a vers érzelmi tetőpontja ez; a költő eredetileg az Óda címet szánta költeményének s föltehetően az Elégia ikerdarabjának szánta). Figyelemre méltó a finom nyelvjáték, ahogy az ima egyik szavának megkettőzésével („föl, föl”) a hivatkozás áttűnik az Internacionálé kezdősorába. A léckerítés ledöntése a magántulajdon világának végét jelenti. Az új rend megvalósítása belső átalakulást is igényel: az embernek egyszerre kell megértenie a külső világot és önmaga természetét is - csupán így teljesedik ki élete. A történelmi materializmust mélylélektannal kiegészíteni akaró, Marx és Freud összebékítésén fáradozó költő azzal, hogy az „ösztönök”-et a „termelési erők”-kel együtt említi, hangsúlyozni kívánja, hogy nem lehet belenyugodni az emberi boldogtalanságba, fontosnak tartja és politikai programmá teszi az ösztönök harmóniájának emberi igényét is.

Kezdetben a város pereme még csak a lírai én lakóhelye és megfigyelési pontja, a zárlatban már olyan, kitüntetett színhellyé minősül át, ahol az emberiség jövője készül. Az első szakasz én-jét a másodiktól felváltja a mi: a lírai én teljesen azonosul a munkásosztállyal, voltaképpen annak nevében beszél. Minthogy a többes szám első személy őt is magában foglalja, egyszerre lesz alanya és tárgya szemlélődésének. A zárlatban ismét fölbukkan, de már egyes szám harmadik személyben: költőként, akinek külön feladata van, akit „rokon” törekvések vezérelnek. Szerepe az ember belső világában ugyanaz, mint a munkásoké a külsőben: a harmónia megszerkesztése. Csakhogy ő már a jelenben teremti meg azt, amit a többiek „kint” a jövőben fognak megtenni. A költő tehát vállalja a magyar költészetben hagyományos vátesz-szerepet, de minden pátosz nélkül, mérnök-konstruktőrként. Az első személynek harmadik személyre váltása azt is jelzi, hogy a lírai én túllép a személyesség korlátain.

Téli éjszaka (1932)
Óda (1933)
Eszmélet (1934)
Mama (1934)
Altató (1935)
Születésnapomra (1937)
Közéleti versek
Szerelmi lírája
A Dunánál (1936)
Istenes versek
A számvetés versei
Tudod, hogy nincs bocsánat (1937)
Talán eltünök hirtelen... (1937)
Karóval jöttél... (1937)
Ime, hát megleltem hazámat... (1937)

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv