- József Attila -
A cím, az Eszmélet itt nem az ‘öntudat’ szinonimája. Tverdota György meggyőző érveket sorakoztatott fel amellett, hogy József Attila egyik kedvenc filozófusának, Henri Bergsonnak eszmélet-fogalmát vette át. Eszerint az eszmélet a gépies cselekedetek, sőt általában a cselekvő magatartás felfüggesztése, amit habozás és választás jellemez; ha erős az eszmélet, nemcsak az értelmet mozgósítja, hanem az intuíciót is, az intuíció segítségével pedig bepillantást nyerünk személyiségünk, sorsunk rejtett zugaiba, a gyönge fény valamennyire megvilágítja az éjszakát, melyben az értelem hagy minket. Az Eszmélet megírása idején, 1933-1934 fordulóján József Attila túljutott életének azon a szakaszán, amikor úgy vélte, hogy nincs helye töprengésnek, mert a szocialista tan pontosan kijelöli, hogy mit cselekedjen. Beköszöntött az eszmélkedés, a habozás és választás, - de úgy is fogalmazhatunk - a kérdezés, az elmélyülés ideje.
A költő életének különösen nehéz, válságos időszaka ez: a párttól, az elvtársi közösségtől elszakadt, Szántó Judithoz fűződő élettársi kapcsolata felbomlóban volt. A nagypolitikai körülmények is nyomasztóan alakultak számára: a fasizmus megszilárdult Németországban, Gömbös Gyula Magyarországon próbált tekintélyuralmat megvalósítani. Az önállóság, a „felnőttség” problémája is egyre jobban foglalkoztatja; a gyermeki vágyakat tudatosító analitikus kezelés eredménytelensége is közrejátszik abban, hogy úgy érzi, nem tud felnőni, „meglett ember”-ré válni. Az Eszmélet mégsem csak a válság, az elbizonytalanodás megvallása, hanem óriási szellemi erőfeszítés arra, hogy megtalálja, kiválassza a maga és mások számára a korszerű, teremtő cselekvés útját-módját. A csőd belátása is segítheti a dolgok rendezését.
Az eszmélkedés jellege, a rendkívüli összpontosítás, az intuíció lobbanásnyi fénye teszi érthetővé, hogy az Eszmélet valójában nem vers, hanem versciklus: az egyes szakaszok önállóak és zártak, nem folytatódik egyik a másikban, csaknem mindegyik új témát vet fel. Eredetileg valamennyi strófának külön címe lett volna; a gépiratos változatokban fennmaradt néhány tervezett cím: I. Hajnal, IV. Világ, VII. A törvény, VIII. Börtöncella, XI. Boldogság. A ciklusnak mintegy keretet ad, hogy a hajnal képével kezdődik és az éjszaka képével zárul. De az idő mégsem játszik kompozíciós szerepet, a tizenkét szakaszból csupán hétben van időmeghatározás, ezek is szeszélyesen követik egymást (I. - hajnal; II. - nappal; V. - kora hajnali emlékkép; VII. - este; VIII. - éjszaka; XI. - nappali látomás; XII. - éjszaka). Minthogy a strófák sorrendjét a költő ekképpen állapította meg, az értelmezésnek ebből kell kiindulnia.
Az I. szakaszt (illetve verset) sokan értelmezik úgy, mintha tárgya a felébredés, a feleszmélés lenne (amihez a hajnali időpont ad útbaigazítást), s ezen az alapon hozzák összefüggésbe a ciklus címével. Csakhogy a lírai én nem jelenik meg itt, s a hajnalnak merőben más a funkciója. Az I. szakasz az (újra)teremtés, (újjá)születés, a genezis mítoszának tömör foglalata. Nem akármilyen nappal beköszöntét mesélik el a kezdősorok, hanem egy koratavaszi napét, azaz a természet újjászületéséről is szó van.
A verset nyitó megszemélyesítés mítoszi jellege az emberi kultúra hajnalának világmagyarázatát, a strófazáró sorok logikája pedig az egyéni élettörténet hajnalának, a gyermekkornak meseszerű létértelmezését idézi.
A II. szakasznak Tverdota György szerint ez lehetne a címe: Az álom. Az álomlátás a harmincas években különösen fontos szerepet játszik a költő életében és művészetében; Nagyon fáj című versében (1936) úgy jellemzi magát, mint „akit / kábít a nap, rettent az álom”. A II. szakaszban jelenik meg először a lírai én, akiben az ébredés után bizonytalan rossz érzésként él tovább a zavaros vágyteljesítő álom emléke. Míg az álomban (sejthetően) a vágyott humánus, tehát a szabadságot is érvényesítő rend képe jelent meg, az én-t körülvevő „vas világ” rendje embertelen, szigorú és ellenséges a szubjektummal szemben. A valóságnak és az álomnak, illetve emberi vágyaknak ez az ellentéte már érzékelteti az Eszmélet egyik alapproblémáját, a szabadságot áhító, de a világot börtönként megélő, gondolkodó ember léthelyzetét.
A III. szakaszban a lírai én társadalmi pozícióját is megismerjük: olyan emberről van szó, aki deviánsan viselkedik, mert hajlandó vállalni a lemondást a világi örömökről, csupán azért, hogy hivatásszerűen elmélkedhessen s hogy az anarchikus állapotok mögött fölismerje a törvényt. Az Eszmélet egyik legalaposabb értelmezője, Fodor Géza szerint e szakasz legfőbb sajátossága az irónia, amely kezdetben csak a világra vonatkozik („e léha, locska / lelkek közt”), később azonban öniróniává alakul: küzdelmét a létért és élete értelméért macska-egér játékként mutatja be. Ez az irónia „fölöttébb kétértelmű: fájdalmas panasz és fölényes distancia egyszerre. De egyáltalán nem meghasonlott vagy válságos, a két pólus között egyensúlyt teremt a játékosság.” Ennek egyfajta magabiztosság az alapja - teszi hozzá Fodor Géza -, ami azért lehetséges, mert a bizonyosság keresése (az érte hozott áldozat ellenére is) egyelőre még nem problematikus.
A IV. szakasz első öt sorát, a totálisan determinált világ vízióját József Attila szó szerint emelte át egy másik, töredékben maradt, Babits Mihályt engesztelő verséből (Magad emésztő..., 1933), s még a ritmikai eltérést is vállalva illesztette be ide. Szabolcsi Miklós hívta fel rá a figyelmet, hogy a fahasábok és a farakás metaforája legkorábban (az Eszmélethez hasonlóan Villon strófaszerkezetét megvalósító) Munkások (1931) című versben bukkan fel, a tömegszálláson összezsúfolódott külvárosi nép leírására szolgál: „Igy élünk mi. Horkolva alszunk s törten, / egymás hátán, mint odvas farakás”. Ami itt szociális helyzetkép, az az Eszméletben elvont filozófiai tételként jelenik meg (s a lírai én első kísérleteként a világ magyarázatára): a „vas világ”-ban mindent átfogó, az ember számára riasztó és félelmetes determináció uralkodik. A látszólag oda nem illő ige, a „hever” jelzi, hogy e világot csak a tehetetlenség súlya tartja egyben: a szélsőséges determináció valójában teljes esetlegesség. A IV. szakasz utolsó három sora az élettelen és élővilág szembeállításával azt sugallja, hogy az előbbi pusztulásra van ítélve („ami van, széthull darabokra”), és a pusztulás csak az élővilág kereteiben értelmezhető.
Az V. szakasz az előzőt konkretizálja és egyben helyesbíti, méghozzá marxista szellemben („A nehézség csak ezeknek az ellentmondásoknak az általános felfogásában áll. - mondta Marx - Mihelyt sajátosítjuk őket, már magyarázatot is nyertek.”) Itt a pályaudvaron átélt gyermeki szorongás emléke példázza a „vas világ” félelmetes rendjét. Az őr agresszív jelenlétével szemben a (kényszerű) tolvaj teljesen lefokozódik, mintegy élettelen tárggyá válik, akár az élő fa tövében heverő holt, hasított fa. József Attila az Egyéniség és valóság című tanulmányában (1932) társadalmi alany és tárgy viszonyaként írta le a tőkés és a bérmunkás kapcsolatát. Mintha itt is hasonló szerkezetről lenne szó: az elnyomó (őr) az alany, az elnyomott (tolvaj) a tárgy. De a tolvaj még kritikus helyzetében is arra figyel, vajon „mit érez” az őr, igyekszik megérteni ellenségét.
A VI. szakasz a lírai én újabb kísérlete a mozgatórugók tisztázására. „Im itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat”: azaz a világ hibái okozzák a személyiség bajait, a belső a külsőn keresztül érthető meg. „Rab vagy, amíg a szíved lázad”: vagyis nem elég a belső lázadás, a külső világot kell megváltoztatni. A „háziúr” szerepeltetése az egyetlen olyan motívum a versciklusban, amely közvetlenül a munkásmozgalom képzetköréből került ki. A VI. szakaszban befutott gondolati út a világ magyarázatától a világ megváltoztatásáig Marx híres 11. Feuerbach-tézisét látszik követni: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk.” Másfelől idézhetjük magát a költőt is, aki tervezett Bartók-tanulmányának vázlatában jegyezte föl: „A konszonancia nem egyéb megértett disszonanciánál.”
(Az Eszmélet hosszú és gyötrelmes műhelymunkájába enged bepillantást, hogy a VI. szakasz korábbi szövegváltozata épp az ellenkezőjét mondja, a leigázó külvilággal szemben a belső szabadságot ajánlja: „Ez a fegyenc-kor leigázhat, / de szabad leszel, ha belül / nem raksz magadnak olyan házat, / melybe háziur települ.”)
A VII. szakasz egyrészt visszautal az I. és a II. szakaszra, másrészt mintha a VI. szakaszban megtalált bizonyosság után újrakezdené a vizsgálódást. Nemcsak a „csilló véletlen” rímel a „csilló könnyűség”-re, hanem az első négy sor égi látványának tökéletessége is a mitikus hajnal erejére. Az „egek fogaskereké”-nek determinista képzetét nyomban oldja, illetve ellenpontozza a „véletlen szálaiból” szőtt törvény, amely föltétlenül emberi, hiszen a „mult szövőszéke” szövi. Csakhogy e törvény-fogalom kétarcú: ugyanaz az előnye, mint a hátránya - hogy nem enged elég játékteret a véletlennek. Ezért a lírai én éppúgy álomképpel védekezik ellene, mint a „vas világ” ellen a II. szakaszban: „fölnéztem az égre / álmaim gőzei alól / s láttam, a törvény szövedéke / mindig fölfeslik valahol”.
A VIII. szakasz már nemcsak lappangó álomtartalomként foglalja magában a szabadságvágyat, hanem nyíltan kimondja, de úgy, hogy egyúttal illúziónak nyilvánítja azt. Az ifjúság ugyanis az elérhetetlen múlthoz tartozik (hasonlóképp, mint a Talán eltűnök hirtelen... kezdetű versben: „Ifjuságom, e zöld vadont / szabadnak hittem és öröknek / és most könnyezve hallgatom, / a száraz ágak hogy zörögnek.”). S kiderül, hogy már akkor is illúzió volt a szabadságban reménykedni, hiszen a külvárosi környezetet idéző „nyirkos cementfalak” a börtöncella atmoszféráját előlegezik, s a kép zökkenőmentesen alakul át az univerzum méretű börtön látomásává. A VIII. szakasz vége, a versciklus talán legdöbbenetesebb víziója kifejezetten groteszk: a kiegyenesedő emberi alak mintegy beveri fejét a csillagos égboltba. A VIII. szakasz ismét a lírai én-t emeli középpontba, s ettől kezdve valamennyi strófa a személyes életproblémákra összpontosít.
A IX. szakasz első négy sorának fantasztikuma, irrealitás-élménye a világ fonákságáról, az érzelmi egyensúly megrendüléséről ad hírt. A sírás és nevetés széthúzó végletei közt természetesnek tűnik, hogy „a mult meghasadt”. A „csak képzeletet lehet feledni” sor jelentése: a rabságnak csak a képzetét, de valóságát nem; de értelmezhető úgy is: ami igazán volt, múlhatatlan, a kötések széttéphetetlenek. A lírai én egyetlen önmegvalósítási lehetősége a szeretet, s szörnyűnek érzi, hogy az öntudat harci fegyver a világban. (Ez a motívum visszautal a tolvaj gyerek együttérzésére az őrrel az V. szakaszban.) S mégis be kell látnia az értelem harcát, hiszen akinek csak a „szíve lázad”, az rab marad (lásd VI. szakasz). Az Eszmélet megírásával egy időben jelenik meg József Attila költészetében az ész és a szív, a szellem és a szeretet széthúzásának nehezen elhárítható veszélye: „A dolgos test s az alkotó szellem, / mondd, hogy törhetne egymás ellen? / Az elme, ha megért, megbékül, / de nem nyughatik a szív nélkül. / S az indulat múló görcsökbe vész, / ha föl nem oldja eleve az ész.” - érvel az Alkalmi vers a szocializmus állásáról (1934).
A „vas világ”, illetve börtönvilág kényszerét tudomásul vevő ember két lehetséges válaszát mutatja be a X. és XI. szakasz: az aszketikus-sztoikus és a hedonista magatartást. Az első azé a felnőtt emberé, aki látja és tudomásul veszi a világ rideg törvényeit, és ennek megfelelően alakítja viselkedését: az emberre rótt életet sztoikus nyugalommal viseli el, minden kötöttségtől megszabadulva kibontakoztatja a maga független, autentikus személyiségét. E magatartást három sajátos vonással jellemzi a költői én:
a) A „meglett ember” lemond az érzelmi kötődésekről, tudja, hogy egyedül áll a kíméletlen világban, és vállalja a függetlenséget biztosító magányt.
b) Tudja, hogy az élet csak ráadás a halálra. Ebben a paradoxonban az alapvető értéknek tekintett élet csak valami másodlagos, a halálhoz, az értékek megszűnéséhez képest. Az élet önmagában véletlen, „talált tárgy”; ugyanis abból, hogy az ember beleszületett a világba, még nem következik az, hogy mit kell tennie, hogyan kell élnie. A saját tárgyainkkal nem kell elszámolnunk, az élet azonban „talált tárgy”, ezért minden élet lezárulása egyben elszámolás is, a halál perspektívájából válik világossá az élet értelmes vagy értelmetlen volta. A „meglett ember” ennek tudatában ad személyes létén túlmutató tartalmat életének. Ez a létszemlélet az egzisztencializmus felfogásával rokon. A német bölcselő, Martin Heidegger a „halálhoz mért lét” fogalmával jelölte meg a kiteljesedett élet, az autentikus lét feltételét.
c) Független, szabad lény, „nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek”: aki tehát nem rabja saját személyiségének sem, és a világot sem akarja megváltani. Nincs függő viszonyban senkivel, ahogy neki sincs más kiszolgáltatva. E gondolat a költő más versében is feltűnik: „Gonosz gazdáim nincsenek, / nem les a parancsomra féreg” (Már régesrég..., 1937).
Fejtő Ferenc a pszichoanalitikus kezelés alatt álló költőt különösen közelről érintő felnőttség problémájaként értelmezte a X. szakaszban leírt magatartást: „Felnőtté lenni annyi, mint keresztülesni egy külső vagy belső hajótörésen, az élet kijózanító tanításában részesülni. A felnőttség nem gyávulást jelent, megfélemedést, hanem az illúziók szétfoszlását, a valóság megismerésének kényszerét. A felnőttség reménytelenséggel és szörnyű magánnyal kezdődik. A felnőttség az élet és a halál tudomásulvétele. A felnőtt ember észreveszi, hogy egyedül áll a világon, »nincs se apja, anyja, az életet a halálra ráadásul kapja«. A felnőtt ember belátja, milyen jelentéktelen: megérti, hogy halandó. Ráeszmél, hogy árván és meztelenül áll egyedül a fenekedő és gyarló világon; hogy csak egy élete van, az is nyomorult, rövid, esendő.” Ha elfogadjuk ezt az értelmezést, hozzá kell tennünk: a felnőttség a költő szemében meglehetősen kétértelmű dolog, vonzza és taszítja egyszerre.
Hasonlóképp ambivalens a XI. szakaszban megjelenített önfeledt boldogságot illetően. A X. szakasz aszketikus eszménye felől nézve csakis ironikus fölényt érdemlő alantas valami lehet, nincs benne semmi nemes, legfeljebb kellemes, mint ahogy az a költő Számvetés című versében (1933) is olvasható: „Ebben a megváltott világban / egy pillanatom nem volt nemes; / sem langyos, édes, kellemes, / mint disznónak a pocsolyában.” De a megjelenített világ és benne az aszketikus-sztoikus magatartás egyaránt olyan borzalmas, hogy ez az állatias boldogság még a maga nemtelen kellemességében is vonzó; a két utolsó sor csaknem meghitt, gyöngéd, nosztalgikus atmoszférát varázsol köré: „ma is látom, mily tétovázva / babrált pihéi közt a fény”.
A XII. szakasz kiinduló képe József Attila végzetes alapélménye: a vasút. A sötétben jövő-menő vonatok mozgásában érvényesülő rendet a szemlélő én nem ismerheti. „Igy iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok”: e szentenciaként ható két sor visszautal az I. szakasz „napvilág”-ára, de most - ahogy a X. szakaszban a halál elsődleges az élethez képest - a sötétség a meghatározó, amelynek alárendeltje a fény. „Ez a látószögváltás - írja Fodor Géza - végtelenül egyszerűen, de megfellebbezhetetlen véglegességgel foglalja össze a versben lejátszódott fordulatot. A VII. szakasszal induló új - válságos - lírai gondolat lezárása s ezzel a vers végpontja (...) totális személyes csőd. A zárósorok három igéje - állok, könyöklök, hallgatok - mindennemű aktivitás feladását, az abszolút tehetetlenséget fejezi ki... Az utolsó szakasz a megszerzett bizonyosság (VI.) és a megértett bizonyosság (IX.) után a negatív lenyomat.”