- József Attila -

Értelmezések

Szövegváltozatok
A névvarázs elmélete
Megfáradt ember (1923)
Nem én kiáltok (1924)
Tiszta szívvel (1925)
Szabados dal (1927)
Medáliák (1928)
Ringató (1928)
Klárisok (1928)
Nyár (1929/34)
Favágó (1929/31)
Betlehemi királyok (1929)
Ihlet és nemzet (1928-30)
A város peremén (1933)

Téli éjszaka (1932)

A költő egyik főműve; szigorú fölmérése annak, hogy milyen is a világ, amit magunkénak mondhatunk. A lírai én előbb fokozatosan kiüresíti a tájat, a lényegéig próbál hatolni, így jut el az embertelen némaságig, s kiállva a próbát, elviselve a rá nehezedő kozmosz terhét, immár a tulajdonos öntudatával méri fel az újra benépesített tájat.

A költemény felütése szigorú felszólítás: a következőkben elénk táruló tájat csak erős lélekkel lehet szemrevételezni, illetve elviselni. A figyelmeztetés lehet a költői én önmegszólítása, lehet személytelen parancs is. „Mintha felsőbb hatalmak hangja lenne - írja Tamás Attila -, vagy valamilyen modern pokolra szálló új Dante kísérőjéé, aki az elébe táruló látványra készíti elő társát: »Légy fegyelmezett!«”

Ezután kezdődik a táj fölmérése. Első támpontunk az, hogy „A nyár ellobbant már”. Az időnek két dimenziója montírozódik egymásba: az évszakoké és a napszakoké - ahogy az alkony éjbe fordul, hasonlóképp, szinte észrevétlenül, az őszi táj téliesbe. A tekintet hirtelen emelkedik föl a felperzselt földről a tiszta égre; a perspektívaváltások gyors egymásutánjában csaknem eggyé válik látvány és reflexió: a hideg téli táj és a hideg emberi sors. A levegő tiszta, üveges áttetszőségében a dolgok szerkezetéig látni. Minden kettős értelmet kap: a „szép embertelenség” az ember nélküli tájra is, a lírai én magányára is vonatkozhat. A bokron csüngő ezüstszalag tárgyi mivoltában szerepel, de már a hozzá fűzött reflexió az emberi örömök zátonyra futásáról szóló általánosítás, létértelmezés: a természeti látványról átkalauzol a lélek belső tájaira.

A következő két strófa szorosan összetartozik. A „bütykös vén hegyek” metaforája és „az elnehezült kezek” hasonlata már a következő szakasz földmívesének feltűnését készíti elő. A hazatérő földmíves egyszerre reális és mitikus alakja azonban ellenpontozza az előző strófa idilljét: az ember elidegenedett munkájától, tárgyaitól, környezetétől. Az ismét fölfelé irányuló tekintet horizontjában a parányivá zsugorodó emberi világ beleolvad a végtelen éjbe. Az első pillanattól jelenlévő csendet egyre nyomasztóbbá fokozza (végül a hangot már csak a tudat őrzi meg); a távoli harangszó elnémulásával az élet utolsó jele is elhal: mintha a „harang” szóra rímelő „hang” lenne az utolsó kondulás. A hideg és néma éjben kettős hallgatásként feszül egymással szemben a kozmosz és az őt figyelő, magányos ember.

Ez a pillanat a mélypont s egyben a vers felezőpontja: „A hideg űrön holló repül át / s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet? / Összekoccannak a molekulák.” A költői elvonatkoztatás ritka bravúros példája ez: a beláthatatlanul kis alkotóelemek mozgását akusztikailag imitálva érzékeltetni a tökéletes csöndet. Ekkor szólal meg másodszor a lírai én, s miközben szembenéz a feloldást nem nyújtó, közönyös világrenddel, intellektuálisan eltávolítja őt magától. A „kék, vas éjszaka” világával szemben egyetlen esélyünk, hogy értelemmel átvilágítjuk, megértjük törvényeit. Tudatos lényként megkapaszkodunk abban, hogy az egyetemes törvények sem mások, mint az emberi tudat törvényei: „Tündöklik, mint a gondolat maga, / a téli éjszaka”.

A vitrin-motívum már a vers zárlatát készíti elő: a mindenséget átlátni, birtokolni akaró költő önérzetes-fölényes kérdése azokhoz, akik megrekednek a mindennapiságban s nem fogják fel az ember kozmikus távlatait.

A belátás megelőlegezi és - legalábbis annak látszatát kelti (ahogy korábban a harangkondulás hozta az éjszakát) - kiváltja a fordulatot: a lecsupaszított táj most fokozatosan megelevenedik. Finom szimmetria érvényesül: ahogy korábban „a lég / finom üvegét” karcolta az ág, most „tőrt emel” a fagyra; előbb holló repült át a kihűlő űrön, most varjúcsapat mozgása az első életjel; korábban a kéményfüsthöz hasonlóan szállt föl az éj „szikrázó csillagaival”, most a mozdonyfüstben „keringenek, kihúnynak csillagok”. Míg a vers első felében az emberi világ beleolvadt az éjbe, most kiválik belőle: „Téli éjszaka. Benne / mint külön kis téli éj, / egy tehervonat a síkságra ér.” Az elvont tér pedig ismét konkretizálódik, méghozzá változó helyszínekben (pusztaság - síkság - város - külváros). A tekintet ívét most áttűnések biztosítják, pl. a vagonok tetején surranó hideg fény a városban már a vonat lámpájának meleg sárga fényeként világít. Bár otthonosabb, mert emberibb világ ez, de a lírai én itt is kíméletlen pontossággal rögzíti a városi élet nyomorúságát. Az utcasarkon kuporgó hajléktalan kiszolgáltatottságát azzal is érzékelteti, hogy elszemélyteleníti: „a sarkon reszket egy zörgő kabát, / egy ember”.

A záróképben közvetlenül megjelenik a lírai én, s magyarázatát adja magatartásának: az éber virrasztásnak a világ éjszakájában. Átélte az egyén szorongató magányát társadalmi és metafizikai értelemben. Szembenézett az űr félelmetes közönyével és műalkotássá formálta a didergő világmindenséget. Tudatos lényként sikerült felülkerekednie rajta - József Attila hite az értelem fölényében nem Pascal intellektualizmusa, hanem a marxi történetbölcselet alaptétele. Nem kétséges, hogy a korábbi propagandaízű verseihez képest jóval áttételesebben érvényesíti itt szocialista álláspontját. Ugyanakkor a felmért emberi és egyetemes táj meglehetősen vigasztalan képet mutat: így hát „birtokba vétele” nem nélkülözi az iróniát.

Óda (1933)
Eszmélet (1934)
Mama (1934)
Altató (1935)
Születésnapomra (1937)
Közéleti versek
Szerelmi lírája
A Dunánál (1936)
Istenes versek
A számvetés versei
Tudod, hogy nincs bocsánat (1937)
Talán eltünök hirtelen... (1937)
Karóval jöttél... (1937)
Ime, hát megleltem hazámat... (1937)

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv

Jegyzetek

76.Pascal: Blaise Pascal, XVII. századi francia filozófus, híres nádszál-hasonlatával világította meg az ember fölényét a természettel szemben: „Az ember csak egy nádszál, a természet legtörékenyebbje, hanem egy gondolkodó nádszál. (...) De ha a mindenség eltiporná is, akkor is az ember maradna nemesebb annál, aki eltiporta, mert ő tudja is, hogy meghal, míg a mindenség semmit sem tud arról az előnyről, amivel az ember fölött áll.”.(Vissza)