- József Attila -
A költemény felütése szigorú felszólítás: a következőkben elénk táruló tájat csak erős lélekkel lehet szemrevételezni, illetve elviselni. A figyelmeztetés lehet a költői én önmegszólítása, lehet személytelen parancs is. Mintha felsőbb hatalmak hangja lenne - írja Tamás Attila -, vagy valamilyen modern pokolra szálló új Dante kísérőjéé, aki az elébe táruló látványra készíti elő társát: »Légy fegyelmezett!«
Ezután kezdődik a táj fölmérése. Első támpontunk az, hogy A nyár ellobbant már. Az időnek két dimenziója montírozódik egymásba: az évszakoké és a napszakoké - ahogy az alkony éjbe fordul, hasonlóképp, szinte észrevétlenül, az őszi táj téliesbe. A tekintet hirtelen emelkedik föl a felperzselt földről a tiszta égre; a perspektívaváltások gyors egymásutánjában csaknem eggyé válik látvány és reflexió: a hideg téli táj és a hideg emberi sors. A levegő tiszta, üveges áttetszőségében a dolgok szerkezetéig látni. Minden kettős értelmet kap: a szép embertelenség az ember nélküli tájra is, a lírai én magányára is vonatkozhat. A bokron csüngő ezüstszalag tárgyi mivoltában szerepel, de már a hozzá fűzött reflexió az emberi örömök zátonyra futásáról szóló általánosítás, létértelmezés: a természeti látványról átkalauzol a lélek belső tájaira.
A következő két strófa szorosan összetartozik. A bütykös vén hegyek metaforája és az elnehezült kezek hasonlata már a következő szakasz földmívesének feltűnését készíti elő. A hazatérő földmíves egyszerre reális és mitikus alakja azonban ellenpontozza az előző strófa idilljét: az ember elidegenedett munkájától, tárgyaitól, környezetétől. Az ismét fölfelé irányuló tekintet horizontjában a parányivá zsugorodó emberi világ beleolvad a végtelen éjbe. Az első pillanattól jelenlévő csendet egyre nyomasztóbbá fokozza (végül a hangot már csak a tudat őrzi meg); a távoli harangszó elnémulásával az élet utolsó jele is elhal: mintha a harang szóra rímelő hang lenne az utolsó kondulás. A hideg és néma éjben kettős hallgatásként feszül egymással szemben a kozmosz és az őt figyelő, magányos ember.
Ez a pillanat a mélypont s egyben a vers felezőpontja: A hideg űrön holló repül át / s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet? / Összekoccannak a molekulák. A költői elvonatkoztatás ritka bravúros példája ez: a beláthatatlanul kis alkotóelemek mozgását akusztikailag imitálva érzékeltetni a tökéletes csöndet. Ekkor szólal meg másodszor a lírai én, s miközben szembenéz a feloldást nem nyújtó, közönyös világrenddel, intellektuálisan eltávolítja őt magától. A kék, vas éjszaka világával szemben egyetlen esélyünk, hogy értelemmel átvilágítjuk, megértjük törvényeit. Tudatos lényként megkapaszkodunk abban, hogy az egyetemes törvények sem mások, mint az emberi tudat törvényei: Tündöklik, mint a gondolat maga, / a téli éjszaka.
A vitrin-motívum már a vers zárlatát készíti elő: a mindenséget átlátni, birtokolni akaró költő önérzetes-fölényes kérdése azokhoz, akik megrekednek a mindennapiságban s nem fogják fel az ember kozmikus távlatait.
A belátás megelőlegezi és - legalábbis annak látszatát kelti (ahogy korábban a harangkondulás hozta az éjszakát) - kiváltja a fordulatot: a lecsupaszított táj most fokozatosan megelevenedik. Finom szimmetria érvényesül: ahogy korábban a lég / finom üvegét karcolta az ág, most tőrt emel a fagyra; előbb holló repült át a kihűlő űrön, most varjúcsapat mozgása az első életjel; korábban a kéményfüsthöz hasonlóan szállt föl az éj szikrázó csillagaival, most a mozdonyfüstben keringenek, kihúnynak csillagok. Míg a vers első felében az emberi világ beleolvadt az éjbe, most kiválik belőle: Téli éjszaka. Benne / mint külön kis téli éj, / egy tehervonat a síkságra ér. Az elvont tér pedig ismét konkretizálódik, méghozzá változó helyszínekben (pusztaság - síkság - város - külváros). A tekintet ívét most áttűnések biztosítják, pl. a vagonok tetején surranó hideg fény a városban már a vonat lámpájának meleg sárga fényeként világít. Bár otthonosabb, mert emberibb világ ez, de a lírai én itt is kíméletlen pontossággal rögzíti a városi élet nyomorúságát. Az utcasarkon kuporgó hajléktalan kiszolgáltatottságát azzal is érzékelteti, hogy elszemélyteleníti: a sarkon reszket egy zörgő kabát, / egy ember.
A záróképben közvetlenül megjelenik a lírai én, s magyarázatát adja magatartásának: az éber virrasztásnak a világ éjszakájában. Átélte az egyén szorongató magányát társadalmi és metafizikai értelemben. Szembenézett az űr félelmetes közönyével és műalkotássá formálta a didergő világmindenséget. Tudatos lényként sikerült felülkerekednie rajta - József Attila hite az értelem fölényében nem Pascal intellektualizmusa, hanem a marxi történetbölcselet alaptétele. Nem kétséges, hogy a korábbi propagandaízű verseihez képest jóval áttételesebben érvényesíti itt szocialista álláspontját. Ugyanakkor a felmért emberi és egyetemes táj meglehetősen vigasztalan képet mutat: így hát birtokba vétele nem nélkülözi az iróniát.