- József Attila -
Bár József Attila ezekben az években távolabb került a munkásmozgalomtól és forradalmi verseinek sora is megszakadt, közéleti-politikai érzékenysége nem változott: kritizálja a sztálini Szovjetuniót („Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét” - írja 1936-ban, a Világosítsd föl című versében) és tiltakozik az állami szintre emelt barbárság, a külső-belső borzalmak ellen: a Levegőt! című költeménye (1935) talán legsikerültebb darabja a magyar antifasiszta lírának. Ismét hitet tesz egy olyan rend mellett, amely nem nyomja el a szabadságot: „Az én vezérem bensőmből vezérel! (...) Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, / jó szóval oktasd, játszani is engedd / szép, komoly fiadat!”
A Thomas Mann üdvözlése (1937) ünnepi tisztelgés a nálunk járó nagy német író előtt, akinek nem volt maradása Hitler Németországában. A fasizmus nemcsak a gerincet roppantja meg, hanem teljesen kifordítja magukból az embereket - mondja a költő -, még a nemi szerepeket is eltorzítja: „Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, / de mi férfiak férfiak maradjunk / és nők a nők - szabadok, kedvesek / - s mind ember, mert az egyre kevesebb...” Ilyen időkben különösen nagy dolog az erkölcsi tartás, „fehérek közt... európai”-nak maradni. Két hexameter c. epigrammájában (1936) kristálytiszta logikával, a bölcseleti paradoxonok kiélezettségével fogalmazza meg, hogy az erkölcsi tartás választása irracionális ebben az abszurditásban tobzódó világban: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”
A Szép Szó 1937. áprilisi-májusi számában jelent meg (a Születésnapomra társaságában) Ars poetica című költeménye, a közéleti költő hitvallása. A verset paradoxonnal indítja: „Költő vagyok - mit érdekelne / engem a költészet maga?” A költészet nem önmagában, nem mint cél érdekli. Ezt világítja meg az első kép: nem volna szép, ha valódinak akarna látszani a visszatükrözött csillag. Az igazi költészet, a „kecsesen okos csevegés” a valóság gazdagságából fakad. Elutasítja a valóságtól való menekülést, a „koholt képek”-et, a mímelt mámort. De a valóság, mellyel szembekerül, elfogadhatatlan - ezért mögé próbál lépni, magyarázatot találni a világra: „Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább!” A legelemibb emberi szükségletek közé sorolja a szabadságot (illetve más értelmezések szerint: az esztétikumot): „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad!”. A vers zárlata a képzelete segítségével önmagát fölemelő emberiség próféciája.