- József Attila -
A Nem emel föl (1937) mind az öt strófája közvetlenül Istent szólítja meg, hozzá fordul nagy szükségében. Fogadj fiadnak, Istenem - fohászkodik hozzá; a vers értelmezői nem alaptalanul látták ebben az Apa-hiány kifejeződését. A szeretetvágy feltörése jelzi, mennyire szenved a magánytól: Intsd meg mind, kiket szeretek, / hogy legyenek jobb szívvel hozzám. Az utolsó sor pedig arra utal: önkéntes áldozatra készül, amit - talán - Isten igazságtevése még elháríthat: Vizsgáld meg az én ügyemet, / mielőtt magam feláldoznám.
A Bukj föl az árból (1937) a zsoltárok hangján szól, a költő itt is a könyörgés beszédmódjával él. A költemény két egymást vonzó ellenpontja már az első strófában feltűnik: Isten és a semmi. A költői én a semmiből szeretné életre kelteni a megszólított Urat, de őt magát is a semmibe hullás veszélye fenyegeti. Kétségbeesett állapotát mutatja, hogy magányának feloldását csak büntetés formájában tudja elképzelni.
Az utolsó előtti versszak tartalmazza a vigasztalan mélypontot, a kiszolgáltatottság és magárahagyatottság tovább nem fokozható állapotát: Vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként forgok, ha fekszem, / s egyedül. Már mindent merek, / de nincs értelme semminek sem. A zárlat négy sorában az emberarc hiányában a semmibe mered. Vállalja sorsa tragikumát Isten nélkül is. Az emberarcú különös kifejezése lehet értelmező, de lehet megszólítás is, vonatkozhat a hiánnyal szembenéző költői énre, s arra is, akinek a hiányával szembenéz.
Egyik töredékében (Az Isten itt állt a hátam mögött..., 1937) teljesen leszámol azzal, hogy az Isten menedék lehetne számára: Ugy segitett, hogy nem segithetett. / Lehetett láng, de nem lehetett hamva. / Ahány igazság, annyi szeretet. / Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra. Ez már az utolsó versekre jellemző lemondó gesztus, a végzetbe való belenyugvás panasztalan retorikája.