- József Attila -
Értelmezések
Megfáradt ember (1923)
A Nem én kiáltok című kötetben (1924) jelent meg, de maga a költő is annyira jelentősnek ítélte, hogy fölvette a Nincsen apám se anyám című kötetébe (1929) is. „Nincs itt egy henye szó sem. - írta a versről Fejtő Ferenc - A négy kezdősorban tökéletes tájhangulat: a földeken hazainduló komoly és hallgatag parasztok, a folyóparton hever a költő. A mondanivalója a versnek a fáradtság határtalan gyengédsége és szeretetvágya. »Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én«: egyszerre fejezi ki a természettel való testvéresülést (mint a következő: »gyenge füvek alusznak«) s egyben a hiányt, a magányosságot; hiszen »a folyó meg én« kapcsolat nem nélkülözi a szomorkás iróniát. A fáradtság valóban egyszerre teljes elmagányosodás s lemeztelenülés: »se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér«, s ugyanakkor beleilleszkedés a természet békés, pihentető, regeneráló rendjébe. Ez a kettősség: a magány, elbújtatott s csak közvetve kitörő s áthárítható vágyaival, s a béke, az esti csönd enyhülete csodálatos kifejezést nyer az utolsó strófában, ahol »a békességet szétosztja az este«, mint...? A versből hiányzik, de bennünk okvetlenül megrezdül már az asszociáció: mint az apa, családi vacsorán, a kenyeret. - S a »gyengébbek« kedvéért a versképző ösztön hasonlatátugrással erősíti fel a rejtett célzást: »meleg kenyeréből [ti. a békességnek] egy karaj vagyok«. Mert hiába van itt a békesség kenyeréről szó, bennünk az elfojtott hasonlat rezg tovább, s a békében bánatot, a nyugalomban fájdalmat érzünk sajogni.”
Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet
Szöveggyűjtemény
Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv