- József Attila -
Az Ady-vízióban az ihlet már nemcsak a művészet képessége, hanem a nyelvet teremtő közösségé is; a nemzet maga is olyan, mint egy (tiszta) költemény: A nemzet nem azonos a nyelvet beszélők összességével, nem mennyiség, nem osztható. Két ember is alkothat nemzetet, egy is. Ha a nemzet külsőleg nyelvében jut kifejezésre, úgy belsőleg a nyelvet alkotó, tevékeny szellemiség. A nemzet közös ihlet. A külső-belső kategóriapár megfeleltethető a tagolható-osztható külső és a tagolhatatlan-oszthatatlan belső formának. Az 1930 januárjában publikált Babits-kritikájában is azért nem tartja József Attila formaművész-nek Az Istenek halnak, az Ember él című kötet költőjét, mert csak a külső formához ért.
A Babits-kritikában világítja meg saját formaeszményét híressé vált szalagút-hasonlatával: ... az írott forma tárgyi művészete nem a mérték, ütem és rím kellékeinek kiállításában, panorámájában, hanem a mű legbensőbb indítékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll. Az első mozzanat uralmát fokozatosan átengedi a másodiknak s ez a harmadiknak. Majd az első mozzanat újból kibontakozik, de gazdagabban és a szintén gazdagabban jelentkező második mozzanat mögé húzódik. És így tovább, mindaddig, míg nem kész az írásmű, amikoris azt látjuk, hogy a motívumok tulajdonképpen átvették lassacskán egymás jelentését és jelentőségét, - a végire érvén már csak egyetlen egy mozzanat, motívum áll előttünk, ami nem más, mint maga a mű. Hasonlattal élvén, a formaművész kézen fog egy ismeretlen tájon, egy ismeretlen hegy lábánál. Szallagúton vezet fölfelé, egyre szűkülő körökben. Az első lépésre is tájat látunk. E tájra azonban a szalagúton fölfelé haladván észrevétlenül másik táj terül, hiszen közben északról keletnek, majd pedig délnek és nyugatnak megyünk. De így visszajutunk újra északra. Ekkor már föntebb vagyunk, de ugyanarra tágul szemünk, amire egy körrel lejjebb és mégis mást látunk. Most egyetlen pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg északnyugatról szemléltünk. Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé és ki-ki annyit lát, amennyi szeme van. A csupaszem utas egyetlen metszetlen kör közepén találja magát, egyívű éghajlat alatt. Csak maga az ösvény tűnt el a növényzet között. Hát ez a formaművészet.
Az ihlet kiterjesztése annyira fontos József Attila számára, hogy az Ady-vízió konklúziójában is szerepelteti: A nemzet: közös ihlet. A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs. De nemcsak az ihlet kiterjesztése s költészet és nemzet összekapcsolhatósága fontos ebben a koncepcióban, hanem a szómágia (művészet) közösségi funkciója is. Hiszen a szómágia megnyilvánulásai, a varázsformulák sohasem érik be azzal, hogy a közönség gyönyörködtetését szolgálják, hanem valamilyen, a közösség szempontjából fontos cél varázserővel történő elősegítése a feladatuk, azaz a szó cselekvés-értékű. Ugyanakkor a varázsének költőisége iránt a legkisebb kétség sem merülhet föl, mert az archaikus kultúrákban még nem ismerik a prózát és az önállósult elvont gondolkodást. Ez az elementáris költőiség ugyanakkor gyakorlatias célok megvalósításának rendeli alá magát. József Attila tehát úgy szabadult meg a költői szerep kínzó dilemmájától, amely a tömény vers megalkotásának ambíciója és a közösség gondjainak képviselete között húzódik, hogy fölfedezett a maga számára egy közös, közvetítő dimenziót, melyben egyszerre tehetett eleget a tiszta poézis és a politikai cselekvés mellett elkötelezett költészet követelményeinek.