- József Attila -

Értelmezések

Szövegváltozatok

A névvarázs elmélete

Először az Ady-vízióban bukkan fel. Az az elképzelés, hogy hajdanán a nyelv és a költészet egy volt, s mindkettő mágikus eredetű, a romantika idején merült fel. Most József Attilának kapóra jön, s már csak azért is logikus fejlemény ez nála, mert a tiszta költészet értelmezésekor az első pillanattól kezdve az ugyancsak romantikus szerves forma-eszményre támaszkodott, mely szerint a tökéletes forma tagolhatatlan. Az Ady-vízióban együtt olvashatunk az alanyok és állítmányok, illetve az ítéletek eggyé olvadásáról, arról, hogy a vers egyetlen egységes „szimbólummá”, névvé integrálódik, valamint arról, hogy ez volna a névvarázs: „Miután... megszűnnek ítélet lenni, az alany és állítmány is megsemmisül, mint olyan, hiszen azokká, tehát egyben különvalókká, éppen az ítélet tette őket. Eggyé olvadnak, aminthogy a világegészben is egyek. A költemény pedig, minthogy a dolgokat nem a maguk valóságában tartalmazza mint esetleg a zsák, nem más, mint neve annak a dologi csoportnak, amelyet bontatlan egységbe foglal: névvarázs.”

Az Ady-vízióban az ihlet már nemcsak a művészet képessége, hanem a nyelvet teremtő közösségé is; a nemzet maga is olyan, mint egy (tiszta) költemény: „A nemzet nem azonos a nyelvet beszélők összességével, nem mennyiség, nem osztható. Két ember is alkothat nemzetet, egy is. Ha a nemzet külsőleg nyelvében jut kifejezésre, úgy belsőleg a nyelvet alkotó, tevékeny szellemiség. A nemzet közös ihlet.” A „külső-belső” kategóriapár megfeleltethető a tagolható-osztható külső és a tagolhatatlan-oszthatatlan belső formának. Az 1930 januárjában publikált Babits-kritikájában is azért nem tartja József Attila „formaművész”-nek Az Istenek halnak, az Ember él című kötet költőjét, mert csak a külső formához ért.

A Babits-kritikában világítja meg saját formaeszményét híressé vált szalagút-hasonlatával: „... az írott forma tárgyi művészete nem a mérték, ütem és rím kellékeinek kiállításában, panorámájában, hanem a mű legbensőbb indítékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll. Az első mozzanat uralmát fokozatosan átengedi a másodiknak s ez a harmadiknak. Majd az első mozzanat újból kibontakozik, de gazdagabban és a szintén gazdagabban jelentkező második mozzanat mögé húzódik. És így tovább, mindaddig, míg nem kész az írásmű, amikoris azt látjuk, hogy a motívumok tulajdonképpen átvették lassacskán egymás jelentését és jelentőségét, - a végire érvén már csak egyetlen egy mozzanat, motívum áll előttünk, ami nem más, mint maga a mű. Hasonlattal élvén, a formaművész kézen fog egy ismeretlen tájon, egy ismeretlen hegy lábánál. Szallagúton vezet fölfelé, egyre szűkülő körökben. Az első lépésre is tájat látunk. E tájra azonban a szalagúton fölfelé haladván észrevétlenül másik táj terül, hiszen közben északról keletnek, majd pedig délnek és nyugatnak megyünk. De így visszajutunk újra északra. Ekkor már föntebb vagyunk, de ugyanarra tágul szemünk, amire egy körrel lejjebb és mégis mást látunk. Most egyetlen pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg északnyugatról szemléltünk. Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé és ki-ki annyit lát, amennyi szeme van. A csupaszem utas egyetlen metszetlen kör közepén találja magát, egyívű éghajlat alatt. Csak maga az ösvény tűnt el a növényzet között. Hát ez a formaművészet.”

Az ihlet kiterjesztése annyira fontos József Attila számára, hogy az Ady-vízió konklúziójában is szerepelteti: „A nemzet: közös ihlet. A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs.” De nemcsak az ihlet kiterjesztése s költészet és nemzet összekapcsolhatósága fontos ebben a koncepcióban, hanem a szómágia (művészet) közösségi funkciója is. Hiszen a szómágia megnyilvánulásai, a varázsformulák sohasem érik be azzal, hogy a közönség gyönyörködtetését szolgálják, hanem valamilyen, a közösség szempontjából fontos cél varázserővel történő elősegítése a feladatuk, azaz a szó cselekvés-értékű. Ugyanakkor a varázsének költőisége iránt a legkisebb kétség sem merülhet föl, mert az archaikus kultúrákban még nem ismerik a prózát és az önállósult elvont gondolkodást. Ez az elementáris költőiség ugyanakkor gyakorlatias célok megvalósításának rendeli alá magát. József Attila tehát úgy szabadult meg a költői szerep kínzó dilemmájától, amely a tömény vers megalkotásának ambíciója és a közösség gondjainak képviselete között húzódik, hogy fölfedezett a maga számára egy közös, közvetítő dimenziót, melyben egyszerre tehetett eleget a tiszta poézis és a politikai cselekvés mellett elkötelezett költészet követelményeinek.

Megfáradt ember (1923)
Nem én kiáltok (1924)
Tiszta szívvel (1925)
Szabados dal (1927)
Medáliák (1928)
Ringató (1928)
Klárisok (1928)
Nyár (1929/34)
Favágó (1929/31)
Betlehemi királyok (1929)
Ihlet és nemzet (1928-30)
A város peremén (1933)
Téli éjszaka (1932)
Óda (1933)
Eszmélet (1934)
Mama (1934)
Altató (1935)
Születésnapomra (1937)
Közéleti versek
Szerelmi lírája
A Dunánál (1936)
Istenes versek
A számvetés versei
Tudod, hogy nincs bocsánat (1937)
Talán eltünök hirtelen... (1937)
Karóval jöttél... (1937)
Ime, hát megleltem hazámat... (1937)

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv