- József Attila -
József Attila is abból indult ki, hogy a művészet nem passzív tükörkép, hanem folyamat, tevékenység, a világteremtés egyik módja. De az intuició fogalmát végül a közönséges szemléletre korlátozta, s szembeállította vele a művészetet jellemző „ihletet”.
Szerinte éppen azért van szükség művészetre, mert „a világ mint a valóságelemek egységes teljessége, valóság mögötti tény. A világot a valóság elemei elnyelik: a világ nem szemlélhető”, sőt a fogalmi megközelítés számára sem érhető el, csak „mint viszony”: mint a gondolkodásunk által létezőként feltételezett valami. A „világhiány”-t egyedül a művészet pótolhatja, „a világ és az ihlet egymás ellentettjei (...) A valóság elnyeli a világot, míg az ihlet (...) elnyeli a valóságot” oly módon, hogy kiválaszt egyetlen valóságelemet és azt „teljes valóságnyivá növeszti”, mert „minden más valóságelemet... elföd” vele.
József Attila - a tiszta költészet eszménye és Croce szellemében - nemcsak a valóság tükrözését utasítja el, hanem azt is, hogy a művészet érzelem vagy pszichológia lenne (ezeket csak felhasználja a költő) s radikálisan szembeállítja a tudománnyal. Az emberi tudat (az ő megfogalmazásában: a „szellemiség”) három formáját különbözteti meg. A szemlélet (intuició) közvetlenül irányul a valóságra, ezért csak részeit ragadja meg, nem képes a valóság teljességének belátására. A szemlélet passzív: „történés”, azaz nem alkotja, csupán felfogja az adott alakzatot; mint József Attila írja, „határtalan végesség” jellemzi. A másik két tudati forma, a fogalom és az ihlet nem passzív, mint a szemlélet, hanem aktív: „cselekvés”, nem történés. A fogalom (spekuláció) közvetve irányul a valóságra, elvonatkoztat tőle, „megtagadja”, hogy megalkossa az igazságot: „A fogalom gyilkosság, aminthogy meg is öli a valóságot, hogy örökségéhez jusson az igazság!” Érvényessége nincs korlátozva sem térben, sem időben; képes a valóság (nem szemléleti) teljességét megragadni és a végtelenig kitolni saját határait - tehát „időtlen örökkévalóság” jellemzi.
Ezzel szemben az ihlet (a művészet) - mint már szó volt róla - nem tagadja, hanem maga mögé utasítja a valóságot: „a valóság teljes fogyatkozása egyetlen valóságelemre”, amit teljes valóságnyivá növeszt és a többi részt eltakarja; a művészet „határolt végtelenség”. Tehát lényeges vonása a szemléletiség (ezért lefordíthatatlan - szemben az általános fogalommal), ugyanakkor túlmutat a szemléleten, arra képes, amire az nem: teljes valóságot felmutatni, kitölteni a világhiányt. A művészet szemléletileg tesz hozzáférhetővé társadalmi és egyetemes érvényű jelentéseket, tartalmakat; a formának „kettős minősége” van: „minősíti az a tartalom, amely kitölti és minősíti, visszaminősíti tartalmává, szemléletünk”. Éppen e kettősség - gondolat és szemlélet ellentmondásos egysége - biztosítja azt, hogy a műélvezetben egyszerre érvényesüljön a társadalmiság és az individualitás (illetve a „szubjektivitás” - a költő inkább élt ezzel a terminussal), egyszerre kapjon kifejezést az emberi létezés szükségszerűsége és szabadsága.
E vázlatos ismertetés is érzékeltetheti: József Attila művészetbölcseleti vizsgálódása sem nélkülözi az eredetiséget, s érthetővé teszi, hogy a hatvanas években újra fölfedezték és legfontosabb elméleti hagyományaink közé sorolták. Itt csak utalhatunk rá, hogy az elismerés megkésettsége részben annak számlájára írható: esztétikai főművének első, teljességre törő kiadására csupán 1958-ban került sor (Esztétikai töredékek címmel), az értekező próza első kritikai igényű publikálásakor. A politikai szempontból kényes dokumentumok mellett az esztétikai tárgyú írások keltettek széles körű visszhangot. Minthogy a szövegek egy részének keletkezési időpontját nem sikerült kielégítően tisztázni, tág tere maradt a spekulációnak. A hatvanas évek derekán-végén általánossá vált az a vélekedés, hogy József Attila félbehagyott művészetbölcseleti tanulmánya érett mű, pályájának kései szakaszából való, s figyelemre méltó kísérlet egy koherens marxista esztétika megalkotására. Ezek után meglehetősen ünneprontó volt Tverdota György 1985-ös cikke, amely meggyőző érveket hozott fel amellett, hogy ifjúkori próbálkozásról van szó, s nyoma sincs benne marxista hatásnak.
60. Később az Irodalom és szocializmus című előadásszövegében (1931) József Attila még szemléletesebben mutatta be az ihlet szerepét: „megragad bizonyos valóságelemeket, a többiek és szemléletünk közé helyezi és eltakarja a valóság egyéb részét, mint a telihold a napot napfogyatkozáskor (...) A kiválasztott valóságrész, amikor a művésziség mozzanatába jut, megszűnik a valóság része lenni, mert a valóság egészévé válik”, ezért „a műalkotás csak kívülről nézve, azaz csak éppen művészi mivoltától megfosztottan szerepelhet valóságok között való valóság gyanánt”. Művet csak úgy alkothatunk, ha a társadalom valóságos összefüggéseinek megfelelően alkotjuk meg, de az összefüggések a művön belül csak akkor és annyiban érvényesek, ha egyetlen (és „végső”) szemléleti egészet alkotnak. Így pl. egy népmese tényei nem valóságos tények, de összefüggésük valóságos, teljesen megfelel a valóságos világ összefüggéseinek; ugyanakkor a művön belül teljesen egyéni, önálló egységet alkotnak. (E meglátás érvényességét azután Németh Andor a költő több versének elemzésével próbálta bizonyítani.)