- József Attila -

Értelmezések

Szövegváltozatok
A névvarázs elmélete
Megfáradt ember (1923)
Nem én kiáltok (1924)
Tiszta szívvel (1925)
Szabados dal (1927)
Medáliák (1928)
Ringató (1928)
Klárisok (1928)
Nyár (1929/34)
Favágó (1929/31)
Betlehemi királyok (1929)
Ihlet és nemzet (1928-30)
A város peremén (1933)
Téli éjszaka (1932)
Óda (1933)
Eszmélet (1934)
Mama (1934)
Altató (1935)
Születésnapomra (1937)
Közéleti versek
Szerelmi lírája
A Dunánál (1936)
Istenes versek
A számvetés versei
Tudod, hogy nincs bocsánat (1937)
Talán eltünök hirtelen... (1937)

Karóval jöttél... (1937)

Az itt megjelenő lírai én tökéletes ellentéte az Eszmélet-ciklus „meglett ember”-ének. A költemény csaknem egész kép- és szókincsét a gyermekkor világából meríti. A negyedik versszak két sora - „Magadat mindig kitakartad, / sebedet mindig elvakartad” - az önsorsrontás találó látlelete.

A Karóval jöttél... is önmegszólító vers, szenvedélyes drámai párbeszéd, melyet a költői én önmagához intéz s amelynek csak az egyik felét halljuk. Már az első mondat nyomatékosan jelzi: az én születése pillanatától predesztinálva volt arra, hogy ellenséges viszonyban álljon a világgal. A „karó” (akad értelmező, aki elírásnak tartja - a „kóró” helyett) és a „virág” metaforájával az ember világhoz való viszonyát egyszerűsíti a két alapmagatartás - az ellenállás és elfogadás - közötti választásra. A „karó” értékhiányt jelöl: szürke, formátlan, élettelen; támadó vagy védő fegyver is lehet, a verés eszköze. A következő sorban a „feleselés” ezt a jelentést erősíti fel, hiszen a feleselés is szembenállást, perlekedést jelent. Mégsem egyértelmű a nyitókép: nem tudjuk meg, hogy az én magatartásában mekkora szerepet játszik a kényszerűség.

A lírai én számon kéri önmagán az elkövetett mulasztásokat és bűnöket, melyek eredménye a társadalmi elkülönítés, a „bolondgomba”-lét, illetve a „Hét Torony” bezártsága (a „Hét Torony”: a végleges börtön jelképe - olyan világ, amely nem nyújt életlehetőséget, csak korlátokat -, egyúttal belső börtön is, ahová az ember magát zárja be). Mint a Talán eltűnök hirtelen... kezdetű versben, itt is a személyiség megvalósításának elmulasztása a fő vétség. Az önostorozó gesztus nem egészen meggyőző: ugyan joggal érezheti az én bűnösnek magát azért, mert feleselt a másvilággal, aranyat ígérgetett stb., de aligha hibáztatható azért, hogy karóval jött, nem virággal, mert annak ellenére próbált szeretni, hogy őt nem szerette senki. A kérdések valójában költői kérdések, olykor talán tagadószóval lehetne válaszolni rájuk. Önmaga korholása keserű váddá alakul át a világgal szemben; az elégikus hangnem az ironikus fölé kerekedik.

Ime, hát megleltem hazámat... (1937)

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv