- József Attila -
A Karóval jöttél... is önmegszólító vers, szenvedélyes drámai párbeszéd, melyet a költői én önmagához intéz s amelynek csak az egyik felét halljuk. Már az első mondat nyomatékosan jelzi: az én születése pillanatától predesztinálva volt arra, hogy ellenséges viszonyban álljon a világgal. A karó (akad értelmező, aki elírásnak tartja - a kóró helyett) és a virág metaforájával az ember világhoz való viszonyát egyszerűsíti a két alapmagatartás - az ellenállás és elfogadás - közötti választásra. A karó értékhiányt jelöl: szürke, formátlan, élettelen; támadó vagy védő fegyver is lehet, a verés eszköze. A következő sorban a feleselés ezt a jelentést erősíti fel, hiszen a feleselés is szembenállást, perlekedést jelent. Mégsem egyértelmű a nyitókép: nem tudjuk meg, hogy az én magatartásában mekkora szerepet játszik a kényszerűség.
A lírai én számon kéri önmagán az elkövetett mulasztásokat és bűnöket, melyek eredménye a társadalmi elkülönítés, a bolondgomba-lét, illetve a Hét Torony bezártsága (a Hét Torony: a végleges börtön jelképe - olyan világ, amely nem nyújt életlehetőséget, csak korlátokat -, egyúttal belső börtön is, ahová az ember magát zárja be). Mint a Talán eltűnök hirtelen... kezdetű versben, itt is a személyiség megvalósításának elmulasztása a fő vétség. Az önostorozó gesztus nem egészen meggyőző: ugyan joggal érezheti az én bűnösnek magát azért, mert feleselt a másvilággal, aranyat ígérgetett stb., de aligha hibáztatható azért, hogy karóval jött, nem virággal, mert annak ellenére próbált szeretni, hogy őt nem szerette senki. A kérdések valójában költői kérdések, olykor talán tagadószóval lehetne válaszolni rájuk. Önmaga korholása keserű váddá alakul át a világgal szemben; az elégikus hangnem az ironikus fölé kerekedik.