- József Attila -
Szántó Judit emlékirata részletesen beszámol a Mama születésének megrendítő körülményeiről. A Mama egyike József Attila azon kései verseinek, melyeket olvasva a kortársak megdöbbenve tapasztalták, hogy alkotójuk túlságosan sokat visz át önmagából a szavakból készült építményeibe. A nyelvi produkció eleven ideget érint. Az a benyomás alakult ki értő olvasóiban, hogy művei tökélyének ára a sebek feltépése, a kietlen viaskodás a múlt kísérteteivel, olyan dolgok tudatosítása, amelyeknek talán jobb lett volna a feledés homályában maradniuk. A tudattalan tudatosítása, az elfeledett emlékek visszaidézése képezik ennek a költészetnek az alapját. „Eleinte sokat sírtam az analízisben, mikor lassan jöttek az emlékek... - vallott erről Vágó Mártának - Akkor a részletek elmosódottak voltak - mondta elgondolkozva -, nem voltak képeim - megrázta a fejét, a szemét kimeresztette: - Nem is tudom, hogy írtam volna tovább, mi lett volna akkor?”
A versben három személy szerepel: a jelenbeli én, a gyermek-én és a Mama. A jelenbeli én látszólag csupán kommentál, valójában ő is részese az én és a Mama közti ellentétnek. A versben együtt, egymást áthatva van jelen a vád, a megbánás és az elérzékenyülés retorikája. A kompozíció súlypontját az utolsó strófa első sorai jelentik: „Nem nyafognék, de most már késő, / most látom, milyen óriás ő -”. Ez az egyetlen hely, ahol a költemény egyik fő üzenete közvetlenül felszínre kerül. A folytatás meglepő hirtelenséggel hozza az éppoly intenzív, amilyen gyors feloldást: az édesanya felmagasztalását, mennybemenetelét (a vers egyik 1936-os publikációjának ez is volt a címe: Mennybemenetel.)
71.„A louvaini Mária-siralomban az örök édesanya siratta édes kis urát. A XX. század ifjan elhunyt költője édesanyját siratja hangtalan vágyakozással. - írja Hankiss János - A két vers között olyan távolság van, mint az isteni s az emberi dolgok között, s ezt a szakadékot tiszteletben kell tartani. De mind a kettőben anya és fiú áll egymás mellett: az egyik hallgat, a másik beszél, legalábbis magában. Isten Fia az emberi megnemértés áldozata; a mai költő úgy érzi, hogy a szegényasszony is az. Hasztalan nő a földi anya képe fia szemében mítoszi óriássá, akinek az égben is megtisztelő herkulesi munkát szánt Isten, mi, akik nem érünk föl a Golgota keresztjéig, de még talán a munkás szegényasszony teregető padlásáig sem, mi mégis úgy érezzük, hogy az ilyen versből kötelesség fakad.”