- József Attila -

Értelmezések

Szövegváltozatok
A névvarázs elmélete
Megfáradt ember (1923)
Nem én kiáltok (1924)
Tiszta szívvel (1925)
Szabados dal (1927)
Medáliák (1928)
Ringató (1928)
Klárisok (1928)
Nyár (1929/34)
Favágó (1929/31)
Betlehemi királyok (1929)
Ihlet és nemzet (1928-30)
A város peremén (1933)
Téli éjszaka (1932)

Óda (1933)

A Vágó Márta-szerelem és a Flórához írt szerelmi ciklus között eltelt csaknem tíz esztendőben ez az egyetlen szerelmes verse a költőnek; mintha a Mont Blanc csúcsa emelkedne ki a sivatag közepéből. 1933. júniusában József Attila részt vett az Írók Gazdasági Egyesülete (IGE) által Lillafüreden megrendezett íróhéten, amely három nap után félbeszakadt az IGE elnökének, Pakots Józsefnek váratlan halála miatt. Itt ismerkedett meg Marton Márta művészettörténésszel, a válófélben levő csinos asszonnyal. Egy-két találkozás, beszélgetés, a szerelmi kapcsolat távoli reménye is elegendő volt ahhoz, hogy a költőben mélyen élő szerelmi vágy elementáris erővel törjön fel.

Mint több ekkor írt verse, az Óda is helyzetképpel indul, megteremtve az eszmélkedés, az emlékezés szituációját. Az első rész látásmódja az impresszionista festőkéhez hasonló: langyos „könnyű szellő” mozgatja a fényben villogó leveleket, távolabb patak vize csillog, a feltámadó szél meglebbenti az úton haladó nő szoknyáját.

A természet csendjénél is nagyobb a belső csend, amelyben az emlékek rajzanak. A tájban megjelenő nőalak is az emlékezésből merül fel. (József Attilára nagy hatással volt a századforduló jeles francia gondolkodójának, Henri Bergsonnak emlékezés-elmélete, mely szerint minden pillanatunkban benne van - tudtunkkal vagy anélkül - egész múltunk, sőt őseink egész múltja; az emlékezés pedig nem visszatérés a múltba, hanem a múlt minduntalan betolakodása a jelenbe. A múlt a lélek, a jelen a test: az emlékezés a lélek hatása a testre.)

A szemlélődő első rész után a dikció hirtelen felgyorsul: a második rész szenvedélyes vallomással kezdődik: „Óh, mennyire szeretlek téged”. A vallomásban kegyetlen disszonanciák, tragikus megriadások is érvényre jutnak, hangot kap a végre már szóra bírt magány visszatérésétől való rettegés. A hatalmas ellentétek („földön és égbolton”), az ellentétes irányú mozgások, az oximoronok, az értelmileg látszólag egymást kizáró ellentétek összekapcsolása („a távol közelében”, „édes mostoha”) mind azt szolgálják, hogy kettejük találkozása a lírai én számára egyetemes jelentőségű, sorsfordító lehetőség.

A harmadik rész visszafogottabb, s mégis, állhatatos nyugalmával, a varázsmondókákra emlékeztető rendíthetetlenségével tesz hitet a megnyilatkozó szerelméről. A tudat és az ösztönök tevékenysége is egymásba olvad („Elmémbe, mint a fémbe a savak, / ösztöneimmel belemartalak”). Egyes értelmezők a platóni anamnészisz gondolatához hasonlót látnak érvényesülni az Ódában: az összes érzéki adat mintha a tapasztalaton túli, eszményivé távolított nőalak („lényed ott minden lényeget kitölt”) ősképére utalna vissza. Igaz, a világot átfogó figyelem végül megállapodik egyetlen apró emberi részleten („a vizes poháron kezed”).

A negyedik rész a lírai én önmagára vonatkozó kérdéseivel kezdődik, de az eredeti kérdést (hogy „miféle anyag” ő) paradox módon úgy válaszolja meg, hogy a kedves „miféle anyag”. A negyedik rész hatalmas biológiai víziót vázol fel: egyetlen női test szervrendszerében az egész univerzum harmóniáját mutatja be. Elsőként Ignotus Pál figyelt fel rá, hogy „a bonctani hódolatnak ugyanaz a keveréke csap ki belőle, mint a Thomas Mann Varázshegyének gyönyörű lapjaiból, amikor a fiatal Castorp gondolatban bejárja az orosz asszony izületeit, rostjait, sejtjeit.” A szeretett nő fiziológiai lényének leírása irodalmunkban eddig költőietlennek számított. József Attila ezt az alantasnak ítélt témát is a költészet magasába emeli, felmagasztosítja: a „méhednek áldott gyümölcse” formula egy Szűz Máriához szóló imádságból való. Az anyag vegetatív burjánzását emberi értelemmel telíti; az asszonyi test rejtelmeibe alászállva eljut a természeti-anyagi világ folytonosságának, az „öntudatlan örökkévalóság” misztériumának átéléséhez.

Az elragadtatott hangvételű, hatalmas látomás után a lírai én ismét visszatér a múlékony emberi lét világába. Úgy érzi, a szavak szánalmasan keveset mondanak, hiszen csak a létet ragadják meg, a tapasztalati világot célozzák, holott a lényeg, a törvény túl van azon (ismét kísért a platóni szembeállítás). Újra fellobban a szenvedély, az önkívülettel határos, kétségbeesetten könyörgő-követelő indulatkitörés a vers érzelmi csúcspontja. (A „lágy bölcső, erős sír, eleven ágy” hármas metaforája a szerelemben való megsemmisülés és újjászületés misztériumát idézi fel.) A zárójelbe tett szakaszban a hajnal - ahogy József Attila más verseiben - a gyötrelmes éjszaka utáni feloldódást jelöli. Az, hogy most „bántó fényesség” a lírai én számára, a viszonzatlan szerelemtől való félelmének, elveszettségének nagyságát mutatja.

A roppant feszültségek a Mellékdal tiszta egyszerűségében oldódnak fel: a költemény zárlata a lét bonyolult szövevénye után a mindennapok világába vezet. Ám ilyen előzmények után merőben más jelentést, hasonlíthatatlanul nagyobb jelentőséget kapnak a legelemibb szükségletek.

Eszmélet (1934)
Mama (1934)
Altató (1935)
Születésnapomra (1937)
Közéleti versek
Szerelmi lírája
A Dunánál (1936)
Istenes versek
A számvetés versei
Tudod, hogy nincs bocsánat (1937)
Talán eltünök hirtelen... (1937)
Karóval jöttél... (1937)
Ime, hát megleltem hazámat... (1937)

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv

Jegyzetek

77.anamnészisz: visszaemlékezés. Platón ókori görög filozófus szerint az egyes dolgok ismeretének előfeltétele az idea, az őskép ismerete. Erre földi életünkben nem tehettünk szert, így csak azt föltételezhetjük, hogy ez az ismeret lelkünknek már születésünk előtt tulajdona volt, ám testi életünk kezdeti zavaraiban megfeledkeztünk róla. A megismerés voltaképpen visszaemlékezés, amelyet a földi tapasztalat vált ki, de amely végső soron az ideára irányul..(Vissza)