- József Attila -

Értelmezések

Szövegváltozatok
A névvarázs elmélete
Megfáradt ember (1923)
Nem én kiáltok (1924)
Tiszta szívvel (1925)
Szabados dal (1927)
Medáliák (1928)
Ringató (1928)
Klárisok (1928)
Nyár (1929/34)
Favágó (1929/31)
Betlehemi királyok (1929)
Ihlet és nemzet (1928-30)
A város peremén (1933)
Téli éjszaka (1932)
Óda (1933)
Eszmélet (1934)
Mama (1934)
Altató (1935)
Születésnapomra (1937)
Közéleti versek

Szerelmi lírája

Kései költészetének másik fő témája a szerelem. Gyermekké tettél című versében (1936) szerelmet vall analitikusnőjének, Gyömrői Editnek. A pszichológusnő a beteg költő legfőbb bizalmasa, támasza, egyetlen reménysége lett, akitől teljes odaadást, szerelmet várt. Minthogy ezt nem kapta meg, kegyetlen, gyilkos indulatoktól fűtött versekben adott hangot kétségbeejtő kínlódásának, szerelmi kiszolgáltatottságának. A Nagyon fáj kötet címadó költeménye (1936) Ady átkozódásainak hőfokán számol le az imádott asszonnyal, aki nemcsak emberként, hanem szakemberként is megértette az ő szavait, mégis ellökte magától.

1937. február 20-án ismerkedett meg utolsó szerelmével, Kozmutza Flórával. A beteljesületlen szerelem történetét híven rögzíti Flóra - a későbbi Illyés Gyuláné - József Attila utolsó hónapjairól írt könyve (1987). Alighanem közel jár az igazsághoz, amikor a hirtelen és rendkívül heves szerelmi fellobbanást (amely egyébként, mint az Óda esete mutatja, nem volt idegen a költőtől) így magyarázza: „Menedéket keresett. Az elképzelt minta lehetett meg benne, annyi csalódás, keserűség, »árvaság« után még fokozottabban, s erre a kész helyre tett be most, azonnal engem.” Ez az élmény váratlanul olyan versek sorával ajándékozta meg irodalmunkat, amelyek - a költő állapota miatt aggódó barátok nagy megelégedésére - boldog, derűs, olykor ujjongó hangvételükkel élesen kiütköztek a komor, reménytelen kései líra hátteréből.

József Attila szemében, aki hitt a nevek mágikus erejében, már Flóra neve is elég volt ahhoz, hogy beleszeressen a lányba: „Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény, / és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.” (Hexaméterek, 1937). Flóra nem akarta felfedni kilétét, s a költő engedett neki. A kíváncsi ismerősök azt hihették, hogy álnévről van szó, melyet ő választott múzsájának. A bújócska tökéletesen egybevágott névvarázs-felfogásával is: az újonnan megismert szép fiatal lányt mitológiai névadójával azonosította, kettejüket pedig az újjáéledő természettel, illetve a tulajdonnévben rejlő köznévvel (‘fleur’ franciául: virág). „Ez nagyon szép név, gyönyörű tradíciói vannak” - emlékezik Vágó Márta a költő szavaira.

József Attila ekkor már nem volt olyan egészségi állapotban, hogy képes lett volna kitartó udvarlásra. A februárban-márciusban írt Flóra-versekről joggal állapítja meg Beney Zsuzsa, hogy „legfőbb témájuk a halál elfogadása”. „Mert jó meghalni. Tán örülnék, / ha nem szeretnél így.” - olvashatjuk a Flórának című versben (1937). Az idealizált kedves nem több, mint hívószó az alig remélt utolsó menedék jelölésére: „Csak most értem meg az apámat, / aki a csalárd tengeren / nekivágott Amerikának. / Csak most, hogy uj világba tartok. / Flórám az én Amerikám.” (Csak most..., 1937).

A Dunánál (1936)
Istenes versek
A számvetés versei
Tudod, hogy nincs bocsánat (1937)
Talán eltünök hirtelen... (1937)
Karóval jöttél... (1937)
Ime, hát megleltem hazámat... (1937)

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv