- Arany János -
Értelmezések
Toldi (1846)
Vörösmarty bíráló szavai nagyobb műgondra késztették Aranyt, Petőfi János vitézének példája pedig radikális stílusváltást eredményezett költői pályáján. Az elveszett alkotmány körülményes, kedélyeskedő, régi módon népies hangnemével szakított a Toldiban: „mintha ez a két mű nem is egyazon szerzőtől származnék” – állapítja meg Sőtér István. (A körülményesség Sőtér szerint néha itt is kísért, így pl. az olyasfajta megszemélyesítésekben, amilyen az „édes álom pillangó képében”, mely a hasonlatot túl messzire viszi.) Igaz, a két műnek merőben más a meghatározó gesztusa és műfaja. A Toldi laicizált eposz („népies eposz... tehát a valódi eposz megközelítése, amennyire az korunkban lehetséges” – mondta Gyulai Pál), másképp fogalmazva: nagyobb méretű elbeszélő költemény, kedvelt műfaja a kelet-európai romantikáknak.
Arany jól ismerte a Toldi-mondát: a Toldi-nemzetség Arany szülőfalujának, Nagyszalontának voltak urai, s viselt dolgaikról a történetek szájról szájra jártak a helybeliek körében. Forrásként Ilosvai Selymes Péter (1520 körül–1580 körül) 1574-ben szerzett históriás énekét használta (Az híres-nevezetes Toldi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokoskodásáról való história); Arany művének első értő bírálói nem győzték hangsúlyozni, hogy milyen szuverén módon formálta át a nyersanyagot: a szerteágazó kalandokat erőteljesen tömöríti, Toldi és a főbb személyek gondosan fölépített jellemzést kapnak. A regényíró Kemény Zsigmond, aki a maga tragikum-felfogása felől közelített a Toldihoz, találóan emelte ki a főhős bűnbeesésének körültekintő ábrázolását: ha Miklós gyilkossága nem lenne menthető, nem nyerné meg rokonszenvünket, ha viszont súlytalan volna, nem lenne számottevő bonyodalom.
A mű drámaisága abban áll, hogy „a kihasználatlan, parlagi erő – kényszerek súlya alatt – összetalálkozik a nagy és méltó céllal” (Sőtér István). Toldi Miklós alakját csaknem valamennyi értelmező jelképesnek fogta fel, akinek sorsában Arany a nép felemelkedését, nemzetté válását kívánta ábrázolni. A főhős paraszti és vitézi tulajdonságokat egyesít magában, de egyik réteghez sem tartozik teljesen. Bár itt még egyértelműen erényei felé billen a mérleg nyelve, de hibái is számottevőek – s egyúttal a magyarság hibáira figyelmeztetnek.
Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet
Szöveggyűjtemény
Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv
Jegyzetek
38. „Belső formája szerint azonban még közelebb áll a romantika lelkéhez: hatalmas idill - írja a Toldiról Németh G. Béla. - Ellentétes párdarabja Az elveszett alkotmánynak. Az eposz formájú szatíra, ez eposz formájú idill. Ott: olyan világ, mely van, de nem volna szabad lennie. Itt: olyan világ, amely nincs, de kellene lennie; s volt is egykor, s van is: a költő lelkében. S hitte: osztályosai lelkében, politikai akaratában, közéleti céljaiban is van... De az oktató célzat, az irányzatosság árnyéka nélkül. Mert egészen lírai fogantatású mű ez; nem utópia vagy tételábrázolás; belső valóság, látomás. »Mint, ha pásztortűz ég őszi éjszakákon, / Messziről lobogva tenger pusztaságon: / Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem / Majd kilenc-tíz emberöltő régiségben.« Így nyit, igen jellemzően: látomásszerűen. Oly ember látomása ez, aki az ember lényegétől idegennek érzett, idegenné lett világ szorításában, magányában, megálmodta a maga igazi világát. Egy a paraszti világból kiemelkedett, de a paraszti világ létformáiban érző, vágyó, képzelő értelmiségi látomása. Később maga hangsúlyozta, hogy sokkal személyesebb ez a mű, mint történelmi tárgya és tárgyias előadása alapján hinni szokás.”. 
39. Ebben is számottevő az előrelépés Az elveszett alkotmányhoz képest: míg ott a szereplők politikai nézetek puszta szócsövei, addig itt már belülről, lélektanilag ábrázolt jellemekkel találkozunk.
40. „Toldi, a magyar ember - fogalmazta meg Szerb Antal, kissé sarkosan -, fenntartás nélkül emocionális természetű, érzéseinek, bánatának, szeretetének, haragos indulatának s lelkének rabja, az ész és a józan életszabályok nem uralkodnak rajta. Toldi haragja miatt bűnbe esik...”