- Arany János -
Értelmezések
Buda halála (1863)
Buda király megosztja hatalmát öccsével, Etelével: a hatalomról való balgatag lemondása az a tragikai mag, ami végül halálához vezet. Etele a hivatott a világ fölötti uralomra, de ennek az a feltétele, hogy képes legyen önmagát legyőzni. Az idegen Detre ármánya egymás ellen uszítja a két testvért, s így betelik mind Buda, mind pedig a hun nép végzete. Arany tudatosan olyan eposzi hőst alkot, aki végzete tudatában küzd. Mint ahogy erről a Zrinyi és Tasso című tanulmányában (1859) írt.
A Buda halálát mindenekelőtt az elbeszélés ütemének gyakori változtatása jellemzi. Ady nem indokolatlanul nevezte balladának a Buda halálát, valóban a műnemkeverés balladaszerű módja jellemzi. Ha figyelembe vesszük a hun trilógia fönnmaradt vázlatait, azonnal kiviláglik, hogy e művét Arany következetesebben tervezte meg, mint a Toldi-trilógiát, s az elkészült részek olyan szigorú szerkesztettséget mutatnak, mint a balladák a maguk szűkebb keretei között. A lírai költeményekhez is szorosabb kapcsolat fűzi a félbemaradt művet: az Előhang például A lejtőn változataként is olvasható. A szöveg megszerkesztettsége a legkisebb nyelvi egységek szintjén is teljes, a metaforikus fölépítés a lírai költeményekével vetekszik. Etele hun király összetettebb, több önismerettel rendelkező hős, mint Toldi. Ágnes asszonyhoz és az örök zsidóhoz hasonlóan a hun trilógia szereplői is főként belső jellemzésben gazdagok. Még inkább a lelkiismeret és az önvád hatása alatt állnak, mint Toldi. A költő gyakran idézi belső monológjukat.
Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet
Szöveggyűjtemény
Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv
Jegyzetek
43. „A drámai hős felidézi a sorsot maga ellen, dacol, küzd vele, s e küzdés alatt bámulatos erőt fejt ki; de mihelyt a fátum legyőzhetetlen voltát megismeri, azonnal zsibbad erélye, vergődik ugyan még, de csak magát hálózza be vergődése által s küzdelme nem küzdelem tovább, hanem a haldokló vonaglása. Ellenben az eposz halálra jegyzett hőse már az első perctől megadja magát a sorsnak; de éppen e megadás által tünteti ki nagyságát. A veszély, a halál bizonyos tudata nem csüggeszti el, egy percig sem gátolja működését, sőt növekszik erélye, amint közelebb-közelebb jut az örvényhez; csak néha a halál percében fogja el egy csodás rémület, s hat rá nyomasztólag közelléte a rettenetesnek, mellyel oly elszántan néz vala szembe távolról... Szóval, a tragikai hős bátor a sors ellen, míg leküzdhetőnek hiszi; az eposz hőse bátor, noha nem hiszi annak.” 