- Arany János -
A költemény gondolatmenete a hatodik versszak 5. sorának végéig cáfolatok sorához hasonlítható. Az élettel annak hiányát, a káprázattal a valóságot, az erővel a gyengeséget szegezi szembe. Nagyszerű a nyelvi sűrítés, amellyel a szöveg a beszélő lelki feszültségét kifejezi. E beszélő látszólag önhibáján kívül tehetetlen, de mégis él benne a felelősség, sőt a lelkiismeret-furdalás. Az egymással rokon értelmű metaforikus ellentétek után mély értelmű, jelkép értékű hasonlat szemlélteti ezt az önellentmondásos léthelyzetet: „Vágytam a függetlenségre, / Mégis hordám láncomat, / Nehogy a küzdés elvégre / Súlyosbitsa sorsomat: / Mint a vadnak, mely hálóit / El ugyan nem tépheti, / De magát, míg hánykolódik, / Jobban behömpölygeti.”
A zárlat e nyelvi tömörítéshez képest kisebb művészi hatású. A Visszatekintés befejezésében Arany nem a saját, iróniát elégiával ötvöző, későromantikus nyelvét beszéli, hanem a „hit – remény – szeretet” hármasságnak a biedermeier almanach-költészetben elkoptatott bibliai hagyományához folyamodik. Érdemes egybevetni a Visszatekintést a Kertbennel. Mindkettő alapélménye az illúziók elvesztése, az élet céltalansága, kiüresedése, az idill elérhetetlensége, sőt az is, hogy a halál nem megoldás. Mindkettő kevert hangnemű, egyszerre elégikus és ironikus. De az egymástól radikálisan különböző zárlatok eltérő gesztust adnak a verseknek: a Kertben következetesen a negatív világállapotra fut ki, míg a Visszatekintés megtörik, illetve megfeneklik a mindenható szeretet zátonyán. A Kertben mint cseppben a tengert mutatja be az egyetemes világrendet, a Visszatekintés pozitív „kiengesztelődése” megmarad az individualitás síkján.
A Világost követő évtized a magyarság történelmének a külső körülményeket tekintve legreménytelenebb időszakai közé tartozott. A magyar olvasók nem tudták elviselni a kilátástalanságot. A nagyidai cigányokat kedvezőtlenül fogadták, mivel nem adott reményt. Előbb Byront, később Madáchot magának Aranynak kellett megvédenie a pesszimizmus vádjával szemben. Vigaszra volt szüksége a nemzetnek, s legjobb íróink kötelességüknek érezték, hogy valamiféle lelki támaszt nyújtsanak az általános csüggedésben. Ezzel is indokolható, hogy nagykőrösi éveiben Arany többször is oktató zárlattal rekesztette be versét. Magától értetődik, hogy a megnyugtató verszárlatok nem azért kisebb esztétikai hatásúak, mert értéktelített világot ábrázolnak, hanem azért, mert nem következnek szervesen a vers korábbi részéből. (S a Kisebb költemények 1856-os kiadásáról bírálatot író Erdélyi János éppen azért marasztalta el Aranyt, hogy nem eléggé tesz eleget a „kiengesztelődés” normájának: „Mert ha van is szerepe mindennek, ami lélektani, a költészetben, de a szerep hódolattal rendeztessék a végső kibékülés, kiengesztelődés alá. Eszköz legyen, ne cél. Tapodtassék el, mint a sárkány Szent György által, hogy megjelenhessék a győző feje körül a glória”.)