- Arany János -
A Szondi halálát előadó apródok nyelve stílusában a XVI. századi magyar költészetet, illetve Herder Cid-románcait követi, ugyanakkor a török szolga modora a XVI. századi török-perzsa orientális költészetet imitálja (melyekkel Arany főként német és angol fordításban ismerkedett meg). Egy ponton a szerepek fölcserélődnek: ekkor a szolga maga mondja el a maga keleties stílusában Szondi halálát. Csakhogy ez a szerepcsere – írja Szörényi László – egyúttal az árulásra, a hitehagyásra való felszólítással azonos. A hitehagyás viszont adott esetben nem más, mint a saját költői nyelv elhagyása és egy idegen poétikai rendszer vállalása. Így a helytállásra buzdító politikai allegória hirtelen ars poeticává lényegül át, amely ti. azt állítja, hogy különböző költői nyelvek léteznek, amelyek különböző politikai és kulturális... szisztémákhoz kötöttek. Adott esetben fölcserélhetők, illetve átjátszhatók egymásba, de az effajta csere: árulás. A költészet több mint nyelv, illetve ha a lényegét meg akarjuk őrizni, egy fokon túl fölcserélhetetlen, azaz létezik olyan költészet is, amely előnyben részesíti az elhallgatást a nyelv- és hitrendszer elárulása árán elérhető folytatáshoz képest.
A vers végén eltűnik mindkét korábbi szólam: a két fiú átka nem romantikus lovagias és még csak nem is romantikus keleties módon szólal meg. Hanem a bibliai átok hangján: Apadjon el a szem, mely célba vevé, / Száradjon el a kar, mely őt lefejezte; / Irgalmad, oh, Isten, ne légyen övé, / Ki miatt lőn ily kora veszte!